Új Néplap, 2003. március (14. évfolyam, 51-75. szám)

2003-03-25 / 69. szám

!!■■■ 2003. Március 25., kedd TÚL 7. OLDAL Együtt sokkal könnyebb Beküldött képünk nagymarosi fellépésük emlékét idézi A törökszentmiklósi Almássy Já­nos Nyugdíjasklub tevékenysé­gére a magány oldása mellett a segítőkészség és hagyományok ápolása a jellemző. Az 1985-ben alakult, mintegy kilencven tagot számláló klub a városi művelődé­si ház keretein belül fejti ki tevé­kenységét. Szabó Andrásáé klub­vezető szavaival élve, céljuk a hétköznapok egyhangúságát vi­dám hangulatú rendezvényekkel oldani. A klub tagjai saját gond- juk-bajuk mellett szakítanak időt a kisegítő iskola támogatására, s arra is, hogy más nyugdíjasklub­oknak is emlékezetes perceket szerezzenek. Erre leginkább a különböző találkozókon (például a nagymarosi nemzetközi nyug­díjas-találkozón, vagy a mezőtúri strandpartin, a „Ki mit tud?” ve­télkedőkön) nyílik lehetőségük. Különösen hagyományőrző mű­sorszámaikkal (aratási, lakodal­mi jelenetek) aratnak sikert. Munkájuk eredményét több ní- vódij fémjelzi.______________■ A napsugaras őszért A nyugdíjasok megyei kulturális és érdekvédelmi egyesülete kul­turális bizottságot alakított. An­nak a feladata lesz a nyugdíjas- klubok és egyesületek kulturális tevékenységének összehangolá­sa a megye egész területén. Ki­emelt feladatként szerepel a bi­zottság munkájában a „Napsuga­ras ősz” nevű, ötnaposra terve­zett rendezvénysorozat megszer­vezése. Eddig is voltak jelentősebb rendezvények, de időben messze estek egymástól. A megyei egye­sület most azt tervezi, hogy a leg­nagyobb tömeget vonzó, legnívó­sabb eseményeket az október 1-jei idősek világnapjára, illetve az azt közvetlenül megelőző napokra csoportosítja. A „Napsugaras ősz” eseménysorozatának ponto­sítása ezekben a napokban törté­nik. Annyi azonban máris előre látható, hogy a program nemcsak az idősek figyelmét kelti fel. A rendezvénysorozat alapvető gon­dolata ugyanis a fiatalok és az idősebb generáció kapcsolatának szorosabbra fűzése. Abban az időszakban rende­zik meg a nyugdíjasok kézmű­ves-kiállítását, a színházi mati­nét, melyre az ország távoli tájai­ról is várnak vendégeket, s nem utolsó sorban a Kárpát-medencei szavalóversenyt, vagy inkább szemlét. A lényeg tehát az, hogy felsza­badult, vidámságot árasztó le­gyen a „Napsugaras ősz”. Olyan, melynek rendezvényeiben min­den korosztály kedvét leli. H A T V A N 0 N Zsuzsi néni összepakolt Zsuzsi néni összepakolt. Sok min­dent elajándékozott, sok mindent eladott. Fájó szívvel vált meg min­den darabtól. Talán titokban meg is könnyezett néhány bútort, edényt, konyhai felszerelést, az évtizedeken át hozzánőtt, ezernyi emléket őrző, szívbéli melegséget sugárzó tárgyat. De hát nincs mit tennie. Ereje fogytán, a férjéé még inkább. Ezért úgy döntöttek, visz- szaköltöznek Kunhegyesre, az ott most nyílt református szociális otthonba, a rokonok, ifjúkori is­merősök körébe. Mire ezek a so­rok megjelennek, Szolnokon a Szántó körúti lakásuk ajtajáról le­kerül a „Madarász György” név­tábla, új lakók költöznek a he­lyükre. Ők meg Kunhegyesen ver­nek végleges tanyát. Abban az épületben, melynek létrejöttét Nagy Kálmán református lelkész, a szociális otthon vezetője így mutatja be:- Már a nyolcvanas években, de főként a kilencvenes évek kö­zepétől megfogalmazódott a gyü­lekezet presbitériumában az a gondolat, hogy a gyülekezetnek jó volna felvállalni az idősek gon­dozását is. A kilencvenes évek vé­gén pályázatot nyújtottunk be ezért, de elutasították kérelmün­ket. A Széchenyi-terv meghirdeté­sekor is pályáztunk, mondván, hogy a nem teljes egészében használt, szinte használaton kí­vüli vízgépészeti irodaházat meg­vásároljuk a pályázaton nyert pénzből. Pályázatunkat el is fo­gadták. Az irodaház vétele és az átala­kítás költsége hatvanmillió forin­tot tett ki. Ehhez nekünk tizenkét­millió forintot kellett előteremte­nünk. Ez úgy sikerült, hogy a Ti­szántúli Református Egyházkerü­lettől - szintén pályázat révén - nyertünk hétmillió forintot és mellé felvettünk ötmillió forint előfinanszírozási hitelt, melynek törlesztését most kezdjük. 2002. szeptember 9-én kezdő­dött a közbeszerzési eljárás. De­cember 10-én történt meg a mű­szaki átadás, majd december 14- én az otthon felszentelése. 2003. Munkában a „stáb”. Nagy Kálmán lelkész munkatársaival február 11-én kaptuk meg a köz- igazgatási hivataltól a működési engedélyt. Attól kezdve költöz­nek a lakók az otthonba. Össze­Pillanatkep a társalgóból sen harminckilenc férőhelyünk van. Harminckét főre kértük meg a működési engedélyt. Ehhez a létszámhoz (amely a későbbiek során bővíthető) az intézetvezető főnővérhez tartozó nyolc ápoló­nő, két egyetemet végzett mentál­higiénés munkatársunk, egy fog­lalkoztató nővérünk, az irodában egy teljes és egy részfoglalkozta­tású alkalmazottunk, a konyhán négy személy (saját konyhánk van), két takarítónő és egy kar­bantartó van. Elképzelésem szerint április közepéig kialakul a teljes lét­számmal működő intézmény. Né­hány olyan szobánk van az eme­leten, amely még nem talált gaz­dára. Egy- és kétágyas szobáink van­nak, illetve van egy háromágyas. Mindegyikhez vizesblokk tarto­zik. A presbitériumnak - mint fenntartónak - nincs kritériuma, hogy ki kerülhet be az otthonba. Akit a szociális törvény ellátott­nak vél, azt felvesszük. A már bent lakók kunhegyesiek, vagy korábban itt éltek, kötődnek a vá­roshoz. ■ Egy rímfaragóról — Kiss Béla nemcsak rímfaragásban, kertészkedésben is kitűnik. Bizonyság erre az általa termesztett kolbásztök Az embersége jobban meghat, mint a si­kerei, pedig a maguk mivoltában azok is számosak. Versmondásért kapott öt nívó­díjat, két díszoklevelet, húsz oklevelet, meg huszonhárom emléklapot. Megje­lent három kötete is: a „Válogatott ver­sek”, a „Rímfaragó” valamint a „Tűző na­pon és csikorgó hidegben”. Életútjáról beszélgetünk. Nézem Kiss Béla sok vi­hart megért arcát, hallgatom a költészet iránt rajongó szavait, s közben Ady sorai jutnak eszembe: „Alkonyatok és délibáb­ok / Megfogták százszor is a lelkét, / De ha virág nőtt a szívében ...” A felesége nem sokkal az esküvő után bé­nulni kezdett. Több mint húsz évet élt így, az utolsó nyolcat tolókocsiban. Ekkor mu­tatkozott meg Kiss Béla embersége:- A munkahelyemen kívül nem jártam sehová. Érte éltem és dolgoztam. Tőle tanul­tam sütni, főzni, mosni, takarítani. Mindig vele voltam. Ha akadt egy kis szabadidőm, a szórakozásom mindössze annyi volt, hogy verssorokat próbáltam összepasszítani, rí­meket keresni. Nem tartja magát költőnek, csak rímfara­gónak. A kötetein fanyalgók véleményének hallatán önigazolást keresett: — Egy felsőbb iskolát végzett ismerősöm azt mondta köteteimre, hogy azok csak olyan firkálmányok, amiket egy valamire való em­ber a szemetes kosárba dob, s válaszra se mél­tat. Hogy meggyőződjek arról, hogy ez való­ban így van-e, a Tűző napon és csikorgó hi­degben című kötetemet elküldtem Antall Jó­zsef, Horn Gyula, Orbán Viktor miniszterel­nöknek és Kada Lajos pápai nunciusnak. Mindegyikük köszönő levelet írt érte. Elküld­tem ezt a kötetet a Vatikánba is. II. János pápa dedikált, színes fényképét kaptam cserébe, s azt az üzenetet, hogy a szentatya apostoli ál­dását küldi szeretteimnek, barátaimnak. Mindez óriási örömöt jelentett nekem, s azt a tudatot, hogy nem hiába forgattam a toliamat. A Száz magyar falu sorozatba Örsi Julian­na könyvet írt Tiszavárkonyról. Mint életé­nek jó részét ott töltött embert kereste fel Szolnokon Kiss Bélát, aki készséggel műkö­dött közre.- Mintegy ötven régi fényképet és korabe­li iratokat adtam neki. Azokból harminc-va- lahány fotó meg is jelent a könyvben. Jósze­rével rajtuk van az egész családom - mond­ja -, s előveszi a Tiszavárkonyról megjelent impozáns kötetet. Látszik azon, hogy a szak­ma avatott mesterének keze munkája. La­pozgatjuk a könyvet. Kiss Béla rábök az egyik képre: - Ez itt Kiss Mihály, apai nagy­bátyám. Kubikos bandagazda volt. Ok építet­ték Várkony alatt a gátat. Nagyapáink sok­szor javasolták az elöljáróságnak, hogy a fo­kon felül sarkantyúzzanak, s így a túloldalra tereljék a Tisza árját, de nem hallgattak rá­juk. A következmény: gyermekkorom óta Ti- szavárkony két sor házát vitte el a Tisza. Kackiás ember tekint ránk egy másik kép­ről:- Ő Illés Kiss Mihály, apai nagybátyám. Csizmadiamester volt, de birtokolt néhány hold földet, tartott tehenet, lovat. A sok mun­ka megedzette. Egyszer fogadásból fekvő helyzetből a vállára rakott zsák búzával állt fel. Jó pár esztendőre fájni kezdett a dereka. A felesége vasalóval „simogatta”, hogy kimen­jen belőle a lumbágó, s közben dohogott: prózában „Nem kellett volna kendnek virtuskodni.” Egy másik rokont, Érti Sándomét ábrázolja az egyik fotó. Mellette két kis­gyermeke. Egyikükről ne­héz elképzelni, amit beszél­getőtársam mond:- Sándor, az idősebb fiú most százhetven kiló. Egy könyvből tanult jógázni. A kezét hátul úgy imára kul­csolja, mintha elöl tenné. Spárgát, hidat is csinál. Olyankor a felesége figyel­mezteti: „Vigyázz a . nadrá­godra, mert ha elszakad, mehetünk Bécsbe. Neked megfelelő méretűt csak ott lehet kapni.” Sándor egyéb­ként - termetét meghazudtolva - igen apró­lékos munkára képes. Kék és fehér mákból, apró magvakból mozaikszerű, tetszetős ké­peket készít. Sorakoznak a könyvben az ősök és a még élő rokonok, köztük Kiss Béla ükapja, aki kaszával jelentkezett Kossuth seregébe. Egyiküknek feltétlenül kijár a posztumusz elismerés. Egy délceg vasúti tiszt, Angyal Mihály portréjához fűzi Kiss Béla:- Angyal nagyapám 1903-ban meghalt. Hét gyerek maradt utána. Mihály, a legidő­sebb tizennyolc éves volt, a legfiatalabb pe­dig hat hónapos. Az elöljáróság négy gyerek lelencbe adásával akarta segíteni a családot. Mihály erre azt mondta: kedves anyám, ne adja egyik testvéremet se a lelencbe! Én nem iszom, nem dohányzom, eltartom test­véreimet. S végül még egy fotóról: Angyal Lukácsot ábrázolja öt katonatársával Prágában, 1914 elején. Azt írja haza: jól érzem magam, sem­mi bajom. Bárcsak ezt mondhatná mindig, minden­ki. SIMON BÉLA Cukorgyárí csuprok Ki hinné, hogy mennyi gondolatot, érzést, véle­ményt, önzetlen segítőkészséget vagy szemér­metlen közömbösséget tükröz néhány kávéscsé­sze látványa. Én is csak a minap meditáltam ezen. Akkor, amikor hírét vettem annak, hogy a nőnap alkalmából a Szolnoki Cukorgyár kávéskészlettel kedveske­dett nyugdíjas nődolgozóinak. Több ez egyszerű ajándékozásnál. Jóleső figyelmesség. Köszönet is kicsendül belőle azok iránt, akik évtizedeken át - meglehetősen kicsi fizetésért - dolgoztak az üzem talpon maradásáért, végső soron azért is, hogy a gyár mai dolgozóinak legyen munkahelye. Természetesen más hivatalok­ban, üzemekben is tartottak nőnapot. Sok helyen „letudták ezt” az­zal, hogy az íróasztalokra (nem hiszem, hogy a munkapadokra) vi­rágot tettek munkakezdés előtt. Az a vezető, aki kedves szavak el­hagyásával csak így köszöntötte cége lányait, asszonyait, önkénte­lenül azt a férfit juttatja eszembe, aki egyszer így dicsekedett: „Én nagyon tisztelem és szeretem is az anyósomat. Hetenként veszek neki cserepes virágot és hat méterről vágom hozzá.” Persze a szavak nélkül asztalra helyezett virág is több a semmi­nél. Az legalább jár annak a tinédzser kislánynak is, aki tegnap vet­te fel a munkát. A legtöbb helyen viszont köszöntő szó sem jár an­nak a néninek, aki ott élte le az életét. Úgy vannak vele: a nyugdí­jas ráér, neveljen magának virágot a balkonon. A mai vezetők egyi- ke-másika viszont nem ér rá. Az aranyborjú imádatában, a pénz féktelen hajszolásában arra sincs ideje, hogy legalább két-három évenként egyszer összehívja vagy beosztottjaival összehívássá cége nyugdíjasait - akik Isten tudja miért, még most is szívükön viselik volt munkahelyük sorsát.Úgy tűnik „lemenő ágazatba” került az emberség, az egymás iránti figyelmesség. Paradox módon az együ­vé tartozás érzése, a segítőkészség megnyilvánulása leginkább azok körében tapasztalható, akik esetenként maguk is támogatásra szorulnak. Szerencsére akadnak még olyanok, akik Balassi Bálint szavaival élve „Az szép tisztességért ők mindent hátrahadnak; Em­berségből példát,... Mindeneknek ők adnak”. S nemcsak világrengető, hanem hétköz­napi esetekben is. A közelmúlt hetekben például a szajoli házigon­dozó szolgálat asszonyai olyan házba, ahol a gondozott képtelen volt kaput nyitni, kölcsönkért létrával a kerítésen át jutottak be. Vitték a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen cikkeket. S ha már bejutottak, el­hányták a járdáról a térdig érő havat. Munkaköri leírásukon túl sok mindent megcsináltak azért, hogy a magukra maradt idős emberek minél kisebb megpróbáltatással vészeljék át ezt a cudar telet. Elka­nyarodtunk a cukorgyári csuproktól? Lehetséges. Kérem, vegyenek elő néhány csészét, hátha Önöknek is eszébe jut valami róluk... á M á i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents