Új Néplap, 2003. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-25 / 47. szám

6. OLDAL HATVAN 0 N TÚL 2003. Február 25., kedd Milyen életed volt, Mihály?- Milyen életed volt, Mihály? A kérdés elhangzásakor megér­tem a szeme rebbenését, hiszen a nyugdíjaskor küszöbéhez érve általában korai még számot vetni az élettel. Sokak szerint éppen akkor kezdődik a minden kötött­ségtől mentes, szabad élet. Meg aztán azért is váratlan számára a kérdésem, mert évtizedek óta fi­gyelemmel kísérhettem napjai alakulását.- Milyen életem volt? — fontol­gatja a kérdést Kovács Mihály. - A lehető legrövidebben úgy vála­szolhatok, hogy mozgalmas volt.- Mégpedig?- Igyekeztem gyorsan élni. így aztán, ha visszaemlékszem a több mint fél évszázadra, mond­hatom, hogy sok minden belefért abba a jó néhány évtizedbe. Ér­deklődésem igen széleskörű volt. Fiatal koromban mindig szerettem volna idősebbnek lát­szani. Azt hiszem, ezzel nem va­gyok egyedül. Kerestem a nálam jóval idősebbek társaságát, és na­gyon jól éreztem magam a kö­rükben. Ez párosult azzal a sze­rencsémmel, hogy mindig foglal­kozhattam fiatalokkal is. így ele­ve érthető, hogy mozgalmassá vált az életem.- Úgy tudom, édesapád tisztes­séges mesterségre késztetett...- Ezért ismerkedtem meg az esztergályozás fogásaival. Le­nyűgözött a forgácsok, a szikrák látványa, de nem az én világom a vas tervszerű, normák által sza­bályozott formálása.- Tíz-egynéhány évesen nehéz az örömteli munkával járó élet­pálya megválasztása.- Én is így voltam ezzel. Tisza- roffi iskoláskoromban a környe­zet és Arany János Tengerihántás című költeményének hatására úgy gondoltam, hogy talán a nép­rajzzal kellene foglalkoznom. Ké­sőbb, törökszentmiklósi középis­kolai éveim alatt irodalmi színpa­di élmények, a tanárokkal együtt való fellépést biztosító szavaló­versenyek inkább az előadómű­vészi pálya felé késztettek. Az irodalom és a történelem került érdeklődésem homlokte­rébe. Amikor viszont egyetemis­táktól hallottam, hogy van nép­művelés-történelem szak az egyetemen, azt választottam. Ké­sőbb kunhegyesi művészeti elő­adóként a közeli rokoni, baráti kör, az ismerős közeg jó hatással volt rám. Jól éreztem ott magam. Amikor a járás megszűnése miatt átkerültem Tiszafüredre, az első benyomásaim lehangolóak vol­tak. Korszerűbb, rendezettebb településre számítottam, de vé­gül is nagyon megbarátkoztam az ottani élettel. Ott nősültem, ott születtek a gyermekeim, iga­zi, őszinte barátságok kötődtek. Szinte belebetegedtem, amikor Szolnokra kellett költöznöm, de aztán rájöttem, hogy a haza, az otthon ott van, ahol jó emberi kapcsolatokat alakíthat ki az em­ber.- Sikerült ez Szolnokon?- Szerencsére. Nem is kíván­koztam máshová.- A Városi Művelődési és Zenei Központ a korábbi évtizedekben megyei módszertani feladatokat is ellátott. Mint annak egyik haj­dani igazgatóhelyettese, hogyan látod, milyen volt a népművelők helyzete a rendszerváltás előtt?- Az akkori rendszer a legiti­mitását akarta bizonyítani a vi­lágnak. Ennek köszönhetően a népművelők, az amatőr művé­szeti csoportok ápoltak nemzet­közi kapcsolatokat.- Tudom, hogy ezt tette a Tisza Táncegyüttes is, amelynek 1993 óta az elnöke vagy...- A Tisza Táncegyüttes Európa sok országában fellépett. Na­gyon szerettem velük Olaszor­szágba járni. Az ottani előadások valóságos népünnepély számba mentek. Lehet, hogy patetikusan hangzik, de mindig mondtam a gyerekeknek, hogy külföldön vé­gül is az országot képviseljük, s ennek megfelelően ne felejtsék, hogy magyarok, hogy szolnokiak vagyunk. Követelmény volt szá­mukra a kemény munka, s az, hogy a színpadon egyéniség­ként, mégis egységes produkciót nyújtva jelenjenek meg. Mond­ták is többször a külföldiek, nem igaz, hogy amatőrök vagyunk, az csak propaganda.- Lényegében a Tisza Tánc- együttes képezi a Magyar-Japán Baráti Társaság szolnoki csoport­ját. Ebben a tekintetben mit tud­tok elkönyvelni?- A Tisza Táncegyüttes 1983- ban járt először Japánban. Azóta többször is megfordult ott. A ba­ráti szálak azóta nemcsak erő­södtek, hanem széleskörűbbé is váltak. Komoly érzelmi szálak is szövődtek. Két táncosunk Japán­ban talált párt magának. Itteni lánykérés is volt már, de a lányok bátortalanabbak olyan messzire költözni. Van ösztöndíjas Japán­ban, s olyan is, aki az egyetemen japánul tanul. A hobbim is ezt a kettős kötődést fejezi ki. A ma­gyar és a japán népi kultúra tár­gyi emlékeit gyűjtöm. Van példá­ul vagy száz japán babám.- Mi késztetett arra, hogy öt- ven-egynéhány évesen történe­lemtanári állást vállalj az Alter­natív Gimnáziumban?- Mindig érdekelt a pedagógi­ai munka. Amikor aztán a ’90-es évek elején a VMZK hatóköre és a létszáma egyaránt csökkent, s az egyik legfontosabb feladattá vált az, hogy miként kell pénzt csinálni. Kommunikációs mene­dzserképző tanfolyamra is be­iratkoztam, de nem szerettem azt a feladatkört. Amikor peda­gógusnak hívtak, rájöttem, ez sokkal inkább az én világom. Itt nem az a feladatom, hogy van-e kréta és mibe kerül, hanem az, hogy nyílt emberi kapcsolatot te­remtve közel kerüljek a gyere­kekhez, s így megtanítsam nekik a tananyagot.- Milyen képességű gyerme­kekkel van dolgotok?- Az Alternatív Gimnázium­nak nem az a feladata, hogy gyengébb képességűeket érettsé­giztessen. Jó képességű, ám be­illeszkedési zavarokkal küzdő ta­nulóink vannak. Rajtunk múlik, hogy ne kallódjanak el. Volt ta­nítványaink közül már többen szereztek egyetemi diplomát. Ez büszkeséggel tölt el bennünket. Az első kérdésre adott válasz­hoz még annyit: életem során mindig sikerült olyan elfoglaltsá­got találnom, ami több volt szá­momra, mint puszta munkakör, s remélem az is marad. Sokkal inkább hivatásnak tekintettem. Összefoglalva, olyan pedagógiai munkának, aminek végzésekor emberekkel voltam kölcsönös formálást jelentő kapcsolatban. Remélem, sokat tudtam adni, s én is sokat kaptam azoktól, akik­kel összehozott a jó sorsom. Riportfilm készítése a Tisza Táncegyüttesről a televízió Zenebutik című műsorához. Az előtérben Kovács Mihály (jobbról) és Juhász Előd Élet egy gondozási központban A szolnoki Egyesített Szociá­lis Intézmény gondjai között talán első helyen szerepel az idősek elhelyezése. S ezen be­lül az, hogy a bentlakásos ott­honokban emberhez méltó körülményeket teremtsenek. Az Abonyi úton lévő 4. számú gondozási központ felel meg leg­inkább ennek a követelménynek. Ott nem tömegszállás jellegű az elhelyezés, a gondozottak egy-, két-, illetve háromágyas szobák­ban leltek nyugalmasabb otthon­ra. A gondozási központok na­gyon időszerű fejlesztése során ez volna a példaadó. Az Abonyi úti gondozási köz­pontban a bentlakók mellett be­járók is vannak, akik ott kérhet­nek reggelit és ebédet. A két cso­portnak közösen tartanak klub- foglalkozásokat. A cél az, hogy minél felszabadultabban töltsék napjaikat. A bejárók hozzák a külvilág híreit, s ezáltal a bentla­kók sincsenek elzárva a külvilág­tól, intenzívebb így a vele való kapcsolat. Részlet egy kétágyas szobából Azokat az idős embereket, akik nem tudnak bejárni a gondozási központba, rendszeresen felke­resik a területi gondozónők: Lé­vámé Mészáros Kármen, Vitai Zoltánná és Palatínus Erzsébet. Számokkal érzékeltetni, szavak­kal pontosan kifejezni nem lehet azt az áldozatos munkát, amit ki­fejtenek. Van olyan gondozottuk is, akihez naponta kétszer is ki kell menni. Intézik a bevásárlást, a vérnyomásmérést, a hivatalos ügyeket, szakrendelőbe kísérik gondozottaikat, s a jó ég tudja, mi mindent kell még nekik elvé­gezni. S a férfias helytállást, fizi­kai erőkifejtést követelő munka mellett bizonyára rájuk neheze­dik az elmúlással való minden­napi találkozás is. Amikor megkérdeztem, hogy lehet ezt bírni, Palatínus Erzsé­bet így válaszolt:- Ha szíwel-lélekkel csinálja az ember, akkor nem lehet baj. ■ Öreg masinák gyűjteménye Jó néhány, Szolnok jó hírét növelő ötlet végződött már fias­kóval — gondoljunk csak a vasúti skanzen kialakítására. Ezért is felkarolásra méltó minden olyan kezdeményezés, amely egyedi létesítmény megvalósítását célozza, s miután testet ölt, már vidékről is ide vonzza az érdeklődőket. Ilyen lenne az országban unikumnak számító számítástechnikai és irodagép-gyűjtemény. közöket. A raktárunkba került három R-20-as számítógép, negyven-ötven kézi irodatechni­kai gép és rengeteg számítógép­alkatrész. A tervünk az volt, hogy az ipartestület székházá­hoz régen tartozó udvaron kiala­Rusa Attila a zsúfolt számítástechnikai raktárban Ennek egyik lelkes szorgalmazó­ja Pándi István nyugdíjas iroda­gép- és számítógép-műszerész, így szól kezdeményezéséről:- Már aktív dolgozó koromban megfogalmazódott bennem a gyűjtemény gondolata, s mint az ipartestület vezetőségi tagja, ja­vasoltam megvalósítását. Rusa Attila ügyvezető igazgatóval megosztottuk a munkát. Ó a he­lyiség és az anyagiak biztosítását vállalta, én meg a szakmai részt, a gépek kronológiai sorrendjé­nek kialakítását. A gyűjtemény anyagának megszerzését köny- nyítette, hogy az új és mindig megújuló technika térhódításá­val a vállalatoktól a régi kézi, me­chanikus és elektromos gépek raktárakba vagy a MÉH-telepre kerültek. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy vol­tak köztük olyan könyvelőgé­pek, melyek képesek voltak négy alapművelet végzésére, s több mint tízezer alkatrészből össze­állítva precízen végezték munká­jukat. Bizonyára érdekes lenne ezeket a gépeket működés köz­ben látni, tapasztalni a régi és az új technika közti hallatlanul gyors fejlődést. A számtalan vál­lalattól, intézménytől összegyűj­tött gépek most jobb sorsra várva szűk raktárban porosodnak. Megmentésük még nem késő. Rusa Attilát is a gyűjtemény megvalósítása vezérli. így ösz- szegzi az eddig történteket: — 1994-ben kezdtük a gyűjte­mény szervezését. A Titásztól, a közgazdasági szakközépiskolá­tól, a Mezőgéptől kaptunk szá­mítógépeket, illetve számítás- technikai és irodatechnikai esz­kítunk egy „párizsi udvart”, melynek földszintjén kisiparos­ok és kiskereskedők kapnának helyet, felül meg a számítástech­nikai gyűjteményt helyezzük el. Régi tulajdonunkból azonban csak a városhoz került épületet kaptuk vissza. Az udvari részt a megyei önkormányzatnak juttat­ták, s többszöri kérésünkre sem kaptuk azt vissza. Az ipartestület épületében viszont nincs hely a gyűjtemény kialakítására. ■ Az idős mester gyűjteménye között A járókelők nem is gondolják, hogy mi­lyen különlegességeket rejt a szolnoki Arany János út egyik pincéjének három terme. Ott zsúfolódik össze Vasziliadisz Anesztisz kétszáz darabos magnó-, rá­dió- és televízió-gyűjteménye. Megta­lálható ott a „Vörös szikra”, az első ma­gyar gyártmányú magnetofon mellett a Mambó, a Tetra, s megannyi német, lengyel és szovjet gyártmányú magne­tofon. A gyűjteményben végig kísérhető a magyar televízió-gyártás fejlődése az először gyártott 501-es, egycsatornás tí­pustól kezdve. Megszemlélhető a szin­tén egycsatornás Tavasz, az ugyanilyen Carmen, s a későbbi, a rádióval egybe­épített Orion 302-es, a Benczúr, a Mun­kácsy, a Tisza, a Duna, az Álba Régia, s a többi, melyek többsége már csak az idősebb nemzedék emlékezetében él. A színes tévék közül a Munkácsy volt az első. A rádiók közül is őriz ritkaságot ez a gyűjtemény, köztük egy, a Horthy-kor- szakból származó telepes készüléket. Látható ott a Néprádió, melyen elvileg csak a Kossuth és a Petőfi adó műsorát lehetett fogni, de ügyes emberek - köz­tük a gyűjtemény gazdája — az Ameri­ka Hangja vételére is alkalmassá tették. Vasziliadisz Anesztisz eddig két kiál­lításon mutatta be gyűjteményét, amely a pince helyett állandóan nyitott kiállí­tótermet érdemelne. El kell ismerni, az utóbbi hónapok­ban mind tartalmában, mind han­gulatában leszálló ágba került a VMZK-ban a nyugdíjasok számára szervezett „Derűs órák” sorozata. A megújulás reményében adta át a VMZK ennek a sorozatnak a szerve­zését és az azzal járó bevételt a vá­rosi klubok és nyugdíjasok kulturá­lis és érdekvédelmi egyesületének. A VMZK ezután is biztosítja a „Derűs órák” megrendezéséhez szükséges felté­teleket, és segítséget nyújt a műsorok szervezésében, például fiatal népzenei együttes közreműködéséhez. A februári „Derűs órák” házigazdájának szerepét a szandaszőlősi nőklub és a Há- mán Kató Nyugdíjasklub vállalta magára. Csemai Józsefné, a szandaszőlősiek klubvezetőjének okfejtése eleve jó han­gulatot tételez fel: „Nagyon szeretünk szórakozni.” így van ez még az ismerete­ket gyarapító kirándulások idején is. A miskolci útjuk például azért sikeredett a tervezettnél hosszabbra, mert hazafelé jövet Egerben „megnézték” a Szépasz- szony völgyében a pincesort. idei programjuk is a vidámság jegyé­ben (Valentin-nap, farsangi bál) kezdő­dött. Szinte havonta rendeznek — eseten­ként más klubokat is meghíva - vacsorá­kat. Évenként kétszer tartanak névnapi köszöntőt, s a többi klubhoz hasonlóan rendszeresek a kirándulásaik. A tagok életkorából adódóan már nem ilyen élénk a klubélet Szolnok legrégeb­bi, 1954-ben alakult Hámán Kató Nyug­díjasklubban.- Különösebb programokat nem terve­zünk - mondja Csák Sándomé klubveze­tő. - Szerényen, baráti összejövetelként te­lik a havonta egyszer megtartott klubnap. Régebben más volt az élet ebben a tár­saságban. A létszám is többszöröse volt a mainak, de hát akkor még Danczi Bamá- né, a klub legidősebb tagja sem volt ki- lencvenegy éves és Hangodi Andrásékat sem az ötvenedik házassági évfordulóju- kon köszönthették a klub tagjai. _____■ Az oldalt írta: Simon Béla Fotók: Csabai István és Mészáros János Egy pince kincsei Megújuló „Derűs órák”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents