Új Néplap, 2003. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

2003-01-09 / 7. szám

10. OLDAL R I P ŐRT 2003. Január 9., csütörtök I:HB Eltűnt az út, az árok a hóviharban Nagy a jókedv Kőtelken, vége az aznapi tanításnak Nagy Jóska tüzel, fő a paprikás krumpli FOTÓK: MÉSZÁROS JÁNOS amellyel az „előbb” húzott ki a hóhegyek közül egy mentőt. Né­hány telefon, hogy a traktorok, gréderek induljanak a környékre havat tolni, és mi is útnak ere­dünk. A Nissan törte a hófalat, mögötte tisztes távolságban a mi kocsink. Erős ez a 2400 köbcen­tis dög, szétcsapta a hófalakat, olykor úgy telefröccsent a szélvé­dő, hogy másodpercekig annyit láttunk, mint vak ember a kilen­ces aknában. Néhány helyen nyolcvan-száz métert is tiszta aszfalton robogtunk, majd hirte­len hófúvások tették változatossá a világot. Miközben zuhogott az égi áldás, a tomboló szél már ré­gen eltüntette az útszéli árkot. Hirtelen néhány nyúl tűnt fel, szemmel láthatóan ügyetlenül mozogtak a fehérségben. Ame­lyik bizony már-már térdig ért. Nincs se út, se út melletti gödör, árok, és csak húsz-harminc mé­ternyi távolság, ameddig ellát a szem. Csataszögön még a kerék­párt is nehéz tolni, az út teljesen oda van a „paplan” alatt. Alatta jég, jókat csúszunk, tarolunk oly­kor-olykor. sebesülés nélkül bejutottunk. Ki­derült, odabenn Nagy József a szakács: fával, gallyal eteti a kis­sé viharvert sparheltet.- Paprikás krumpli lesz az ebéd, hosszú lére eresztve, galus­kával.- Kolbász?- Ma kimaradt belőle, arra nem futotta... Mikorra kiérünk a tanyából, annyi havat sírtak a felhők a ha­tárra, hogy teljesen eltűnt az út melletti gyalogút. Találomra szla- lomozva jutottunk ki a kocsiig, hol bokáig, hol térdig süllyedve a puha fehérségbe. Hallgattuk a rádiót, és mire el­értük Szolnok határát, bemond- ták, hogy a megyéből három tele­pülést, köztük Tiszasülyt az íté­letidő teljesen elvágta a külvilág­tól. Összenéztünk, elmosolyod­tunk, szerencsénk volt, hogy idő­ben indultunk. Legyen Önöknek is hasonló, ha útnak erednek! Mert a tegnapi viszonylagos jó idő után mára azt ígérte a meteo­rológia, hogy megint alaposan megrázzák az égi dunnákat... D. SZABÓ MIKLÓS Ez a kedd, a mostani emlékezetes marad, mert minden hír­közlő „szerv” — legyen az rádió, televízió, a mindent tudó szomszédasszony — óva intette a vándorokat: csak az keljen útra, akinek nagyon muszáj, és halaszthatatlan a teendője. Mi úgy ítéltük meg, ezen kategóriába tartozunk, így reggel nyolc után nekivágtunk a nagyvilágnak, ahol először Jászla- dány volt a cél. Szolnok után eltűntek az úttól bel­jebb lévő épületek, tanyák a sűrű, tejfehér hóviharban. Kerékpáros, motoros egy fia sem, autós is csak mutatóban. Inkább kamionok, te­herautók, traktorok araszoltak. Megállítottunk egyet, a vezető má­sodpercekre kinyitotta a Zetor aj­taját, majd nevetve felvilágosított bennünket. lányomékhoz. Kóstolót hozok nekik, mert szombaton vágtunk. A biciklinek csak annyi a haszna, hogy a kormányra akasztom a portékát. Sietek, mert húsz perce kutyagolok, és már megvesz az Isten hidege. Jászladányig további élőt nem láttunk. Hacsak annak nem szá­mítom az út mentén azt a két fá­Buszra várva a pusztában- Okos ember ilyenkor traktor­ral vág a förgetegnek! Meg toló­lappal, ha valami gubanc akadna. Megyek a tanyára, bent van öt­száz méterre az úttól, oda csak így felszerszámozva juthatok most ki. Berántotta az ajtót, búcsút in­tett, és már pöfögött is tova. Fáj­dalom, nekünk, a szerkesztőség­nek még traktorunk, tolólapunk nincs, így jobb híján téli gumik­kal felszerelt kocsival küzdöttük le a kilométereket. Az újszászi, szászberki elágazásig még úgy ahogy könnyen eljutottunk, mert ezek a behemót négykerekűek valamilyen utat törtek az aszfal­ton. Amikor azonban Szászbe­reknél lekanyarodtunk Jászla- dány irányába, akkor jött a feke­televes. Lehetett arra kocsi törte csapás, ám a virgonc szél percek alatt betemette. Forgalom semmi, csak egy bebugyolált, piros orrú asszonnyal találkoztunk. Tolta a kerékpárját és igazgatta a fején lévő nagykendőt, amelyik alá mindig bepofátlankodott egy ép­pen arra járó, fűrészfogú ferge- teg. — Nagyné Erzsiké vagyok, és azt hittem, lehet pedálozni. Té­vedtem, egy kilométerről jövök a szemüveg nélkül olvas még ma is. Ladány után Tiszasüly felé vet­tük az irányt. Átkozott szeren­csénk volt, mert a sülyi-kiséri el­ágazásig egy kisteherkocsi után eredtünk: ő vezetett bennünket, törte a havat. Paplan alatt szuny- nyadnak a tanyák, kidőlt fák, le­tört gallyak jelezték: nem bírták az ágakra nehezedő súlyt. Az el­ágazás után eljutottunk a Marian­na nevű tanyasi boltig, presszóig. Az ajtóban egy cirokseprű foga­dott bennünket, akik úgy néz­tünk ki, mint egy mozgó hóem­ber. Odabenn a csaplárné már zárt. Egyébként is 11-ig tart nyit­va, és rajtunk kívül ki az a bo­lond, aki ilyenkor nekiered a pusztának? Akiknek kellett, a reggeli tejet, kenyeret már haza­vitték, az újabb betérők kora es­tére várhatók. Jöhetnek, mert délután kettőtől hatig újra nyitva a pusztai üzlet. Pár kilométerrel távolabb az egyik megállóban sálas, nagyka­bátos asszonyság didergett. Be­húzódott a fülkébe, de ki-kiné­zett, jön-e már a helyi járat. Sza­bó Józsefné Erikának hívják, és itt lakik az egyik tanyán. Hét gye­Lóvágta hóviharban az irdatlan tömegű hónak, mert ez alatt meleg van. így nyugodtan pihenhet a határ, a föld, a vetés, és ha minden jó lesz, az idén is megterem a kenyér. cánkakast, amelyek kétség- beesetten igyekeztek védett he­lyet keresni az egyik bokor tövé­ben. Ladányban jó tízcentis havat ropogtattak a kerekek, és az utunk abba a szociális otthonba vezetett, amelyikben a Jászság, de lehet, hogy a megye legidő­sebb lakója tölti napjait: Kocsisáé Erzsiké néni, aki bármilyen hihe­tetlen, a száznegyediket tapossa.- Jaj, szenteim, hogy nem fagytak meg ebben az ítéletidő­ben, amikor a jó kutyát se verik ki?- Igyekeztünk a szélámyékos oldalon maradni.- Olyan nincs, ha a jó Isten így megrázza a dunnákat! Nekem legalábbis így mondta az édes­anyám. Ilyenkor itt jó, a meleg szobában.- Emlékszik Erzsiké néni ha­sonló télre?- Hogyne, 1916-ban az első há­ború idején annyi hó esett, hogy alagutat lehetett ásni alatta. Egyébként a nagy hideg, sok hó meleg nyarat jelent. Majd figyel­jék meg! Megfigyeljük, ha megérjük, le­het benne igazság, hiszen Erzsi­ké néni már a száznegyediket észlelheti, szemlélheti. Ráadásul rek anyukája, és Sülyre iparkod­na, a boltba. Kenyeret, húst, mi­egymást venni.- Az apraját kire hagyta?- Nem mind az már: négy isko­lás, egy óvodás, kettő maradt ott­hon. A párom dolgozik, és amíg én bevásárolok, a testvérem lesz velük.- Milyen a tanyasi élet?- Akár az idő: hol szigorú, hol kemény, hol kellemes, de összes­ségében hangulata, igazi hangu­lata van a télnek is. Főleg ennek ismeretségbe kerülni vele. Autó, szembe jövő egy se, nagy keser­vesen így jutottunk el az általunk csak Bermuda-háromszögként is­mert terület másik községébe, Kőtelekre. Vége a tanításnak, jó­kedvű diákok hazafelé iparkod­tak. Bármilyen hihetetlen, nem a másnapi matek- vagy fizikaóra a téma, hanem az ebéd után hol, merre lenne a legjobb a gátolda­lon szánkózni. De előbb utat kell törni, mert a hó a lapályban már méteres, vagy magasabb - állí­tották. Telefonüzenet érkezett: Szóró­puszta, Dóba körül akkora a hó, hogy a mentőt is menteni kellett, így jobb, ha errefelé neki se vá­gunk a Szolnokra vezető útnak. Javasolták, menjünk vissza Ti- szasülyre, Ladányba, így talán még ezen a napon hazajutunk. Már-már megfogadtuk a javasla­tot, és elindultunk a jókora kerü- lőúton, amikor a vakvéletlen meg a szerencse elénk hozta Luzsi Jó­zsefet. Mégpedig egy négykerék- meghajtású Nissan Navarrán, Dobapusztán megálltunk, ráfa­gyott a rengeteg az ablakra, felad­ta az ablaktörlő is. Le kellett ver­ni róla a jeget, havat. A Hörpintő nevű kiskocsmában most senki se hörpint. Egy traktor jött ve­lünk szemben, kotorta a havat. Itt a legmagasabb az útra rakott hor­dalék, valahogy így alakították ki a dühöngő elemek.- Könnyű hó, apró szemcsés, jól fogja az autót, ezért nem saj­nálom tőle a gázt - így a pilóta. Találtunk egy lerobbant Tra­bantot, a gazdája kötésig a motor­házba bújva javította. Szóba ele­gyedtünk egy kerékpárját toló atyafival, aki a nevét nem árulta el, csak annyit: - Szolnok a vég­cél, és húsz perce ver a zimankó. Még húsz perc, és beérek. Egy tanya kéményéből bodor füst szállt fel. Bemenni csak az apostolok lován tudtunk. így ku­tyagoltunk a házig. Megnyitottuk a kertajtót, és vesztünkre egy óri­ási német juhászkutya rontott ránk. Szerencsére nem volt hara­pós kedvében, így mindenfajta Tiszasülyön már hótenger foga­dott bennünket. Elhagyva a falut, már a szélvédő törlője is fel­mondta a szolgálatot. Kőtelek fe­lé iparkodva többször meg kellett állnunk kicsit tájékozódni, mert ha fák, bokrok nincsenek az út mellett, nem tudja szegény Tibi, a pilóta: meddig tart a műút és hol kezdődik a másfél méter mély árok. Amelynek az alja le­het, a tengernyi hóban most pu­ha, de úgy vagyunk, ennek elle­nére nem szeretnénk közelebbi > i A Kifelé a műútra, a zimankóban

Next

/
Thumbnails
Contents