Új Néplap, 2003. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

2003-01-30 / 25. szám

6. OLDAL HATVAN ON TÚL 2003. Január 30., csütörtök Egy tanárnő a Vajdaságból Saffer Veronika Saffer Pál jugoszláviai magyar íróval, egy norvégiai kiránduláson Forgatom a Kilátó, az újvidéki Magyar Szó szombati magazinjának egyik, 1989. évi számát. Abban Saffer Veronika magiszter, az újvidéki Községközi Pedagógiai Intézet tanügyi tanácsosa - többek között - így nyilatkozott: „Hogy egy gyermek jó, rossz vagy közepes tanuló, szerintem az esetek igen nagy részében nem a gyermektől függ. Mindenekelőtt szögezzünk le egy dolgot: több vagy kevesebb munkával, gyorsabban vagy lassabban, de minden egészséges gyermek képes elsajátítani a tananyagot. A tanító tehetségén, hozzáállásán, türelmén múlik, hogy meg tudja-e találni a kontak­tust, az illető gyermek konstitúciójának leg­jobban megfelelő módszert.” A tanító azonban nemcsak az ismeretek kútfeje, hanem életvitelével, önmagával mindig elégedetlen, többre törő lényével buzdító példakép is. Ezt eleve feltételezve kértem a Szolnokra áttelepült Saffer Vero­nikát, hogy vázolja életének fordulópont­ját. Dióhéjban íme a válasz:- Véletlenül lettem pedagógus. Gyer­mekorvos szerettem volna lenni, de a há­ború után csak a hadiárvákat vették fel. Egy középiskolai tanárom tanácsára végez­tem el az újvidéki tanítóképzőt. Horvátor­szágban, a magyarországi Barcshoz közel kaptam állást. Onnan kerültem vissza a Vajdaságba. Levelező tagozaton elvégez­tem a főiskolát, majd magyar nyelv és iro­dalom szakon az egyetemet. Magyarkanizsán általános, illetve kö­zépiskolában tanítottam húsz évig. Azután Újvidéken tanügyi tanácsos lettem. Poszt­graduális képzésen nyelvészetből magiszt- ráltam, megszereztem a főiskolai profesz- szori diplomát. Az újvidéki tanárképző fő­iskolán is tanítottam közben a magyar nyelv és irodalom tanításának módszerta­nát. Tanügyi tanácsosként az óvodától a középiskoláig figyelemmel kísértem a ma­gyar nyelv tanítását a magyar tagozatokon. Pedagógiai munkásságom ekkor bonta­kozott ki igazán. Hét tankönyv szerzője, il­letve társszerzője voltam. A Vajdaságban, Horvátországban és Szlovéniában azokban az iskolákban, melyekben a magyar nyel­vet tanítják, a mai napig az én első osztá­lyos tankönyvcsaládomat használják. A tankönyvkiadás mellett tizenöt évig vezettem Újvidéken egy tanári továbbkép­ző központot. Közben több folyóirat — köztük az Oktatás és nevelés című — ki­adói tanácsának tagja voltam. A Mézeska­lács című gyermeklap kiadói tanácsának sokáig az elnöki, a Gondolat című irodal­mi-művészeti folyóiratnak pedig a szer­kesztői munkáját végeztem. A Jópajtás cí­mű gyermeklap szerkesztőbizottságának is tagja voltam. Sok pedagógiai és nevelési té­májú cikket írtam. Amikor 1991-ben nyug­díjba mentem, a könyvtárosunk kétszázva- lahány publikációmról tett említést. A ju­goszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület főtitkáraként részt vettem az adai Szarvas Gábor nyelvművelő napok szervezésében. Mondhatnám, hogy a magyar nyelv hasz­nálatának ütőerén tartottuk a kezünket. Fiatal tanítónő koromban a magyarkani­zsai kultúregyesület elnöke voltam. Mi szerveztük az ottani nemzetközi írótábort. Ott ismerkedtem meg a férjemmel, aki vaj­dasági újságíró és író volt. Megjelent né­hány könyve. Munkásságának majdnem a felét a rádiónál töltötte. Az újvidéki televí­zió egyik alapító tagjaként annak program- igazgatója lett. Onnan ment nyugdíjba. Nagy műveltségű ember volt. Öt nyelvet anyanyelvi szinten beszélt. Halálával nagy veszteség ért. A fiamék a háború elől jöttek Magyaror­szágra. Mi utánuk jöttünk. Most már köte­lezettség nélkül telnek napjaim. Sokat ol­vasok. Háromezerhatszáz kötetet hoztunk át. Néha gyermekeket korrepetálok, kö­zépiskolai vagy egyetemi felvételire készí­tem fel őket. Pillanatnyilag egy angol gyer­meknek tanítom a magyar nyelvet. így telnek napjaim. ■ Kikapcsolódás és ismeretszerzés Gazdag programú évet zártak Programokban, élményekben gazdag évet zárt a Szolnok Vá­rosi Nyugdíjasklub, amely száztizenöt tagjának biztosít kikapcsolódási lehetőséget és amellett hasznos tapasztalat- szerzést, újabb ismereteket. Tavaly hatvannál több komoly szervezést, alapos felkészülést igénylő programot valósított meg, így azok felsorolására csak vázlato­san vállalkozunk. Egészségügyi témakörben elő­adást hallgathattak a klub tagjai a daganatos betegségek tüneteiről és kezelésük lehetőségeiről. Ugyanígy az egészséges életmódról, illetve arról, hogy baleset vagy rosszullét esetén mit kell tenni a mentők megérkezéséig. A tudományos ismeretterjesztés keretében Békéssi István, a Kötiví- zig osztályvezetője tartott tájékoz­tatót a megye árvízvédelmi helyze­téről és a védekezés lehetőségeiről. Papp Gábor geológus Colorado és Arizona természeti szépségeit és az ottaniak életmódját ismertette. Papp Izabella levéltáros a me­gyénkben élő örmények történel­mébe, vallási szokásaikba nyújtott bepillantást. A klub foglalkozásainak egy ré­szén néhány, a klubot támogató képviselő is részt vett. Az önkor­mányzati képviselő választások előtt a klubtagokat tájékoztatták az ajánlószelvények és a szavazólap­ok kitöltésének módjáról. A kulturális életbe való bekap­csolódás tette ki - jó néhány nyug­díjasklub számára példát adva - a klub programjának többségét. A klubtagok közül negyvenhatan rendelkeznek színházbérlettel. A Szolnoki Szimfonikusok koncertje­ire bérleteket osztottak ki a klub­tagok között. Negyvenketten vásá­roltak bérletet az Erkel Színház opera-előadásaira. Az előadások előtt a bemutatók témájáról, a ze­neszerzők életéről és munkásságá­ról Tóth Béláné tartott ismertetőt. A klub vendége volt Szikora János színházigazgató, aki pályafutásáról szólt. A klubtagok harminchét bér­letet vásároltak a „Magyarok szép hazája” című nóta- és operett-elő­adásokra. Meglátogatták a Művésztelep felújított szárnyát, megtekintették az abban lévő kiállítást, a Chiovini- emlékszobát és Simon Ferenc szobrászművész műtermét. Felke­resték a Damjanich János Múzeu­mot és a görög katolikus templo­mot, ahol Jaczkó György parókus tartott számukra tájékoztatót. A magyar kultúra napján Dénes Pál előadását hallgatták meg Kölcsey Ferenc munkásságáról. Bistey And­rás író-újságíró kötetlen beszélge­tést folytatott a klub tagjaival. A program szerint a klubtagok részt vettek a közéjük tartozó Györgyey Jánosné amatőr festő, valamint fér­je fotókiállításán. A költészet nap­ján megemlékeztek József Attila életéről és munkásságáról. Kiss Bé­la, a klub tagja mutatta be a Tisza- várkonyt népszerűsítő könyvet, amely családjának több tagját is említi. A klub tagjai részt vettek a szolnoki balettgálán, Korda György zenés estjén és a Fásy-mulató kon­certjén. A kiállítások tekintetében is mozgalmas évet zárt a városi nyug­díjasklub. A Rákóczi Ferenc-emlék- túra során megismerkedtek Sáros­patak, Sátoraljaújhely, a szlovákiai Borsi, Kassa, Kraszna-Horka és Betlér nevezetességeivel. Felkeres­ték a martfűi és a tiszaföldvári templomokat, a tiszazugi múzeu­mokat, az esztergomi bazilikát. El­látogattak Ópusztaszerre, a Millen­niumi Parkba, a Parlamentbe, a Természettudományi Múzeumba, a monoki Kossuth-házhoz, a sze­rencsi várhoz, a tápiószentmártoni Attila-dombra. Az egyéb - főleg a kikapcsoló­dást, szórakozást nyújtó — rendez­vényeknek is se szeri, se száma. A felsoroltakhoz párosul még a kü­lönböző intézmények, szervek programjain való részvétel. Ismét egészségügyi kisakadémia A szolnoki Városi Művelődési és Zenei Központ kezdeményezé­sére indított és tavaly nagy si­kert aratott közművelődési-is- meretterjesztési program, az egészségügyi kisakadémia 2003-ban megújult tematikával folytatódik. A szervezők szeretnék megint rendszeressé tenni az orvosok és az érdeklődők találkozását, lehetőséget biztosítva ezzel az új jogszabály változások, a gyógyászati és megelőzési lehe­tőségek megismerését. Az egészségügyi kisakadémia prog­ramja január végén kezdődik. A sorozat házigazdája az idén is dr. Nagy László lesz. Napsugaras ősz A nyugdíjasok megyei egyesüle­tének idei tervei között szerepel a Napsugaras ősz című rendez­vény megszervezése. Erre a ren­dezvénysorozatra októberben, az idősek világnapja alkalmából kerül sor. A végleges program még nem készült el, de annyi bizonyos, hogy az eddig külön-külön szer­vezett, nagyobb rendezvényeket erre az időszakra csoportosítják. Akkor kerül sor szüreti felvonu­lásra, a szépkorúak Kárpát-me­dencei költészeti szemléjére, or­szágos nyugdíjas színházi talál­kozóra, gálaműsorra, nyugdíjas kézműves-kiállításra. Az oldalt írta: Simon Béla Fotó: Csabai István A pripeti mocsaraktól Lyonig Csizmár Lajos szó szerint megjár­ta a hadak útját. Kevésnek bizo­nyult az elmúlt fél évszázad ah­hoz, hogy elfeledje a háborúban eltöltött napokat. Nyolcvanhárom évesen csendesen éldegél a cu­korgyár melletti otthonában, s ha úgy fordul a szó, szívesen beszél róluk. Néhány történetét vázlato­san lejegyeztem: — Behívtak engem a délvidéki bevonuláskor is, de aztán lesze­reltek. Nem sokáig élveztem a ci­vil életet. 1944. május 1-jén SAS- behívó alapján a nyíregyházi hu­szároknál szereltem fel. Rajpa­rancsnok voltam. Harmadnap már bevagoníroztak bennünket. Szlovákián, Lengyelországon át a brianszki erdőbe kerültünk. Az első nap nyolcvan kilométert tet­tünk meg. Szép és okos pejlovam volt. Irányítás nélkül ment éjjel az erdei csapáson. Csak a kémények maradtak Egy kis faluban szálltunk meg. Számunkra szokatlanul minden fából volt. A házak, az istállók, a kerítések, egyszóval minden. Éj­jel nagy zúgásra ébredtem. Kinyi­tom a szemem, hát borzasztó nagy világosság van. Jött is az égi áldás. Gyújtóbombákkal támad­tak bennünket. Szinte minden lángra kapott. A szállásunkkal szemben volt egy nagy faház. Harminchat tábori csendőr aludt benne. Mindannyian odavesztek. Virradatkor borzasztó látvány fo­gadott. A falu házaiból csak a ké­mények maradtak. Amikor tovább haladtunk az erdőrengetegben, partizánok tá­madtak bennünket. Először csak néztük, hogy ezek a magyar kato­nák miért lőnek ránk, de hamar rájöttünk, hogy csak magyar egyenruhába bújtak. Szándéko­san fölénk vagy mellénk lőttek. A németeket viszont nem kímélték. Üzenet nyírfakérgen A brianszki erdőből tábori postá­val küldhettünk volna levelet, de nem volt levélpapírunk, sem leve­lezőlapunk. Egyik bajtársam lele­ményességének köszönhetően nyírfakérget fejtettünk, kisimítot­tuk, levelezőlap nagyságúra vág­tuk és tintaceruzával úgy írtunk haza. Itthon meg is kapták a „le­velet”. További előrehaladásunk után — a lovakat hátrahagyva — tüzelő­állást foglaltunk el. Többé nem is tértünk vissza a lovakhoz. Körbe­zártak bennünket az oroszok. Ki­vezető út csak a pripeti mocsáron át vezetett volna. Fűvel szépen be­nőtt az a mocsár, olyan, mint egy szép pázsit. Volt, aki azt mondta, lovas kocsival áthajt rajta. Néhány méter után a kocsi fennmaradt ugyan a mocsár tetején, de a lo­vaknak csak a felemelt feje látszott ki. Hiába kapálództak szegények. Volt, aki tankkal próbálkozott. Amikor észlelte, hogy elsüllyed, hátramenetbe kapcsolt, de még jobban elsüllyedt. A tanknak csak a tornya volt kint a mocsárból. Nem tudom honnan, előkerült egy terepjáró gépkocsi. A vezetője látta, hogy géppuska van nálam, mondta, hogy szálljak fel a fegy­verrel, biztosítsam vele az előre­jutást, mert csak az oroszok gyű­rűjén át tudunk menekülni. Vala­hogy át is vackolódtunk azon. Annyi német és magyar katona menekült ott, hogy nem fértek el az úttesten. A tisztek - akik mindig hátul voltak — géppisztollyal kényszerí­tettek bennünket újabb tüzelőállás elfoglalására. A mellettünk lévő er­dő fáinak csak a csonkja maradt meg az ágyútűz után. Egy óriási aknatűz közben ütést éreztem a mellemen. Másnap, amikor be­nyúltam a zsebembe, láttam, hogy a zsoldkönyvemet széttépte egy repesz. Ha az eltalál... Egy másik a bal vállamon tépte szét a zub­bonyt. Egy golyó a mandzsettán haladt át, mégsem sérültem meg. A rommá bombázott Varsón át hoztak bennünket haza. Annak utcáin a romok miatt csak gyalog lehetett közlekedni. Hídrobbantás mögöttünk Amikor Nagykőrösön kirakod­tunk, mondták, hogy az oroszok már a Tiszánál vannak. Három napi pihenő után a tiszaugi híd védelmére rendeltek bennünket. Alig foglaltunk tüzelőállást, mö­göttünk felrobbantották a hidat. Az oroszokat támogató román csapatok meg túlerőben voltak. Sok ember ottmaradt. Ladikon menekültünk át a Tiszán. A tisz­tek ott is visszazavartak bennün­ket. A hídroncsokon közleked­tünk, mint a majmok. Menekülni kellett a Tiszától is. Gyalog vettük az irányt Csepelre, mert hiába voltunk huszárok, se kocsi, se ló. Ott maradtak a pripeti mocsarakban. A rajomból már csak öten-hatan maradtunk. Ti­zenhat-tizenhét éves leventékkel „hizlalták” fel a raj létszámát. Tö­kölön egymást zavaráztuk az oro­szokkal. Egyedül én nem sebesül­tem meg, a többiek mind, pedig egyszer a vállamon vitt géppuska hűtőtartályát is szétlőtték. Mene­Csizmár Lajos katonaruhában kült mindenki. Az úton sok sebe­sült feküdt fejlövéssel, mellkasi sérüléssel. Könyörögtek: „ne hagyjatok itt”, de mennünk kel­lett, nem volt mese. Egy aknatűzben a lábamba kaptam két szilánkot. Akkor úgy megörültem! Mondtam, hála Is­tennek, megszabadulok a front­tól. Hadikórházba kerültem, majd felraktak egy kórházvonatra. Za­laegerszegre, majd Németország­ba vittek. Az ottani kórházból a könnyebben sebesülteket egy ka­tonai kiképzőtáborba vezényel­ték. Köztük engem is. ’45 márciu­sában történt ez. Egy hónapos, tankok elleni páncélököl-kikép- zést kaptunk, majd huszonket­tőnket két német falu védelmére rendeltek ki. Lövészgödrökbe kel­lett volna húzódnunk, hogy ha jönnek az amerikai páncélosok, onnan szedjük le őket. Én már ak­kor gondoltam, hogy abból nem lesz semmi. Mindig az járt a fe­jemben, hogy atyaisten, mi lesz még itt, hová kell még eljutnom? A civilek is kérték, ne lőjjünk, ha jönnek az amerikaiak, mert akkor elpusztítják a falut. Amire megér­keztek az amerikaiak, az utcára nyíló kocsmaajtó mellé raktuk fegyvereinket. Jó volt rájuk nézni, olyan szép rendben sorakoztak. Az amerikaiak teherkocsikon, nagy hanggal, nótázva húztak el mellet­tünk. Ránk se hederítettek. Né­hány óra múlva mi mondtuk ne­kik, hogy mennyit várjunk még az elfogásunkra. ’45. április 7-e szép, napos idő volt. Számomra befeje­ződött a háború. Már csak a hadi­fogság végét kellett várni. Lágerőrzés botokkal A lágerben megkérdezték, hogy néhány amerikai néger katonával elvállalnánk-e a láger őrzését. Én is vállalkoztam erre. Fegyvert nem kaptunk, bottal őrködtünk. A négerek nagyon jószívűek vol­tak velünk szemben, szinte min­denüket nekünk adták. Az őrség „jutalmaként” Lyonba, egy lakta­nyába vittek bennünket. Elláttak két öltözet munkaruhával, töröl­közővel, szappannal, borotvapen­gével, egyszóval mindennel. On­nan jártunk dolgozni egy ameri­kai katonai élelmiszerraktárba. Volt ott minden. Csokoládé, ma­zsola, és minden, ami a hadsere­gük ellátásához szükséges volt. Nagyon jól éltünk mi is. Külön konyhánk volt. Negyvenöt őszén ezerhatszá- zónkat egy vonatszerelvénnyel hoztak haza. Budapestre érkezve derült ki, hogy a velünk kapcsola­tot tartó amerikaiak közül többen tudtak magyarul. Akkor kérdez­ték meg, hogy elégedettek vol­tunk-e az ellátással. Mi mást mondhattunk volna, hiszen em­berségesen bántak velünk. A Déli pályaudvaron szélnek eresztettek bennünket. Szolnokról a réten át gyalogoltam haza Tószegre, ahol az első utam a templomba veze­tett.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents