Új Néplap, 2002. december (13. évfolyam, 280-303. szám)
2002-12-14 / 291. szám
4. OLDAL TÜKÖR 2002. December 14., szombat MEGYEI Túl akarom élni a házasságot! A magyar társadalom mostanság hangos a családi tragédiáktól. Talán mindannyian tudnánk mesélni arról, amikor ismerősünk, netán rokonunk szenvedett az agresszív családfő szorításában, tűrve a megaláztatásokat, a verést. Emberi sorsok mentek veszendőbe, már ha nem roppantak össze végleg az élet nehézségei alatt. Két túlélő mesélt lapunknak megaláztatásairól, két asszony, akiknek volt bátorságuk újrakezdeni — mert túl akarták élni a házasságukat.- Miért? Két férfi ellen Zsuzsa falun nőtt fel. Szülei számára a család volt a legszentebb dolog, így nevelték legkisebb lányukat is. A nagyobbik már férjhez ment, amikor egyszer Zsuzsa apja hazaállított egy fess legénnyel. — Rögtön beleszerettem abba a magas férfiba - mesélte két gyerekkel és egy válással a háta mögött az interjú miatt még mindig zavarban lévő asszony. - Fél éven belül összeházasodtunk, az ikrek megszületése után varázsütésre minden elromlott. Imre inni kezdett, kimaradozott. Amikor szóvá tettem, irgalmatlanul elvert. Egyik este hazaköltöztem a gyerekekkel, de apám adott két pofont, majd közölte, nekem a férjem mellett a helyem. Zsuzsának többször volt súlyos sérülése, eltört a keze, egyszer késsel is megvágta dühöngő párja, de sohasem mert a rendőrségre elmenni. — A pohár akkor telt be, amikor a hatéves ikrek a védelmemre keltek. Ők is nagyon kikaptak. Ez már sok volt. Azért még mindig nehéz volt váltam. Három évbe tellett, amíg sikerült megszervezni a szökést. Amíg Szolnokra járt orvoshoz, mindig megnézett egy-egy albérleti címet. Az édesanyjától titokban kapott pénzből egy évre előre kifizette a lakást, s egyik őszi délután fogta két fiát és elutazott. — Már másnap beadtam a válási papírokat — folytatta a vékony asszony, miközben kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. — Imi persze folyamatosan keresett az apámmal együtt. Véletlenül összefutottam velük a buszpályaudvaron, az eredmény egy pofon és irdatlan szitokáradat. Voltam én szerintük minden, kurva, hálátlan, aljas számító dög. — Nem védte meg senki? — Kicsoda?! - emelte fel a hangját. - Az emberek szótlanul elsétáltak mellettünk, Imi- ék pedig igyekeztek úgy kiabálni velem, hogy én legyek a rossz. — Nem sikerűd megtörniük? — Nem. Rettegtem, gyógyszereket szedtem, de túléltem. Ma már tíz éve ennek. — Azóta nem háborgatta? — De. Pedig van felesége, két másik gyereke, akiket ugyanúgy bánt. Apám változatlanul nem áll velem szóba, mióta pedig megtudta, hogy anyám adott pénzt a szökésemre, még találkozni sem enged vele. Az unokákat sem akarja látni. — A gyerekek miként élik meg az egészet? — Az egyik láthatásról nem engedte haza őket az apjuk. Közölte, hogy mostantól itt fognak lakni. De ők ügyesek voltak, hazaszöktek. Azt láttam rajtuk, hogy megviselte mindkettőt az eset. Az utóbbi időszakban egyre többször megkérdezik, miért jöttünk el Szolnokra. Nem tudok nekik mit mondani. Azt ők is érzik, tudják, az apjuk nem a legjobb ember, ám ezt én nem akarom beléjük nevelni. Az pedig a másik oldala a dolognak, hogy szégyellem is magam. — Mert egy megalázott ember ritkán beszél a gondjairól. Meg félek a környezetem reakciójától is. Magyarországon kimondva-kimon- datlanul elfogadják nagyon sokan a családon belüli erőszakot, ennek pedig semmi sem állja egyelőre útját. Talán egyszer megváltoznak az emberek és akkor én sem félek majd a mutogatásoktól, attól, hogy a hátam mögött ösz- szesúgnak az emberek. — Elkerülhető lett volna mindaz, ami önnel történt? — Sokat gondolkodtam már ezen. Azt hiszem, nem. Tudom, ha mással hoz össze a sors, egy jobb emberrel, akkor ma is vele élnék, hétvégente elmennénk az apámékhoz ebédelni, én pedig sohasem tudtam volna meg, milyenek a szüleim. Anyámat nagyon sajnálom, mert jó asszony, nem tehet arról, hogy ilyen életet szánt neki a sors és a férje. Próbálok rajta segíteni, remélem legalább élete hátralévő éveit szebbé tudom egyszer tenni. A nővér emléke Erzsébet hosszú ideig tűnődött azon, hogy leüljön-e beszélgetni velem az életéről. Attól tartott, hogy a még gyógyulófélben lévő lelki sebek felszakadnának, ha egy idegen emberrel beszélne tragédiájáról, de végül úgy döntött, a nővérének tartozik annyival, hogy elmeséljen mindent. A koránál lényegesen idősebbnek látszó asszony csak nagyon nehezen fogott bele nem mindennapi történetébe. — Talán ott kellene kezdenem, hogy nyolcéves koromban apám születésnapját ünnepelte a család - vágott bele nagyot sóhajtva. - Minket a nővéremmel együtt hamar aludni küldtek, de annyira hangosan üvöltözött a le- részegedett apám és a bátyja, hogy éberek maradtunk. Egyszer sikoltásra figyeltünk fel. Óvatosan kinéztünk az ebédlőbe, de ott már nem volt senki. A nyitott hálószobaajtón belesve azt láttuk, hogy apu lefogja anyut, a nagybátyánk pedig megerőszakolta. Aztán apa következett... Itt elcsuklott Erzsébet hangja. Hosszú ideig sírt, majd felszabadultabban folytatta. — Tudja, én még férfinak sohasem meséltem ezt el. De talán jobb is így, most már könnyebb lesz. Szóval megerőszakolták anyut. Ő egy idő után csendben tűrte. Láthatóan nem először történt. Onnantól kezdve mindketten rettegtünk. Féltünk, mi következünk. A nővérem, Zsófi és én is igen szemre- való lányok voltunk. Évekkel később Zsófi elmesélt mindent. Apu őt is többször zaklatta éjszakánként, hozzám is át akart jönni, de a drága nővérem inkább megtett mindent, csak engem ne bántson. — Nem szóltak sohasem a rendőrségen? — Apu testvére rendőr volt. Ugyan ki hitt volna nekünk? Példás előmenetelő tisztként, megbecsült pártemberként senki sem szállt volna szembe vele. Ráadásul anyu nemesi származású lányként akkoriban még annak is örülhetett, hogy nem csukták le, így mindent elnézett, nekünk sem engedte, hogy bárkinek is meséljünk minderről. — Amikor a nővére férjhez ment, jobb élete lett? — Nem. Egy katonatiszt vette el, akit apu jelölt ki. Egyetlen boldog perce nem volt az életében. Szerencséjére nem lehetett gyereke. A sógorom ütötte-vágta, ahol érte, szó szerint szolga lett belőle. Apám persze mindezt helyénvalónak találta. — Ön nem félt a házasságtól? — Dehogynem. Zsófi akkor mesélte el az ő kálváriáját, amikor kiderült, gyűrűs menyasszony vagyok. Szerencsémre én magam választhattam apu jelöltjei közül. Úgy láttam, sikerül is a legjobbat megtalálnom. A tanácsnál dolgozott a férjem, évekig semmi baj sem volt. Egyik este egy munkahelyi buli után részegen jött haza, na akkor megkaptam tőle az első verést. — Nem gondod a válásra? — Apám közbenyúlt. Már beadtam a válási papírokat, vártam az értesítést, amikor a férjemmel együtt beállítottak a munkahelyemre. Rám üvöltöttek, azt mondták, hogy fűvel- fával lefekszem, most meg otthagyom a férjemet! Aztán kirángattak az irodából, kegyetlenül elvertek, kórházba kerültem. A papírok pedig még azóta sem érkeztek meg a bíróságról. — Mit szóltak a kollégák? — Elhittek mindent. Egy hét múlva ki is rúgtak. Pontosabban áthelyeztek egy termelő- szövetkezet irodájába. — Mi indította arra, hogy elváljon? — Zsófi tíz évvel ezelőtt meghalt. A hivatalos verzió szerint nagyon gyenge volt a szíve. Ötvenöt éves volt. Nagyon sokat kellett tűrnie. Nekem az volt a nehéz, hogy született két lányom. Féltettem őket, így inkább elváltam, de nem bíztam semmit a véletlenre, ügyvéddel intéztettem mindent. Igaz, apunak már nem volt semmüyen szava, de a beidegződések ellen nem tud tenni az ember semmit sem. Elváltam, mert ez volt az egyedüli lehetőségem, hogy ne végezzem úgy, mint a testvérem. Döbbenetes, hogy egy társadalomban ennyire tehetetlenek a megvert feleségek. Többször kihívtam az uram dühöngéseikor a rendőrséget, de semmit sem tettek. A feljelentéseim eredmény nélkül zárultak le, végül a válásból nekem kellett úgy kilépnem, hogy semmim sem maradt. Az asszony egy megsárgult képet szorongatott a kezében. — Ezek mi vagyunk hárman, anyu, Zsófi és én. Ugye jó kép? — mutatta sírva. — Őket szerettem a legjobban a világon. Azért haltak meg, mert olyan világban éltek és élünk ma is, ahol nem divat megvédeni a gyengét. Aki erős, megmarad, a többi elhullik. Egymás mellett fekszenek a sírban. Hamarosan apu is követi őket. Egy biztos, nem fognak egy sírban nyugodni. Ennyivel tartozom nekik. Még mindig a könnyeivel küszködve felállt, és kilépett az ajtón. Az autónál két ifjú hölgy várta. Megfordultak. Mintha csak a régi fényképet láttam volna, a két lány szinte tökéletes mása volt a nagymamának és a nagynéninek. A történeteket még hosszan lehetne mesélni. Százak, ezrek szenvedtek és szenvednek ma is házastársuk brutalitásától. Nem ez a jellemző, de van ilyen, ezt nem tagadhatjuk. Talán az utóbbi esztendők tragédiái felhívják a törvényhozók figyelmét arra, hogy illene megvédeni azt, amit a legszentebbnek tartunk: a családot. pókász endre A horkolás életveszélyes lehet Szolnokon a Hozam Klubban a minap érdekes előadást tartott szakembereknek dr. Szakács Zoltán, a fővárosi Honvéd Kórház ideggyógyásza, alváslaboratóriumi vezetője.- Doktor úr! Ön azt mondta, az alvás, a jó alvás élettanilag nélkülözhetetlen, ugyanakkor az éjszakai horkolás veszélyeket is hordoz magában.- Mindkettő igaz, az egyik nem zárja ki a másikat. Az alvás közbeni légzésszünet hazánkban mintegy négyszázezer embert érint. Mindez horkolással is jár, márpedig a 40-60 év közötti férfiak fele, a nők negyede horkol.- Ön szerint mi a horkolás?- Nem más, mint a levegőért folytatott élet hangja.- Ezek szerint minden horkolás betegség jele?- Nem. Ugyanakkor ha ez úgy történik, ha egy ideig csendben marad az illető, majd hatalmas horkantást hallat, hirtelen fuldokló lesz a hang, az már figyelemre méltó. Bizony, itt már hosszabb-rövidebb ideig tartó légzésszünetről, az agy oxigénhiányáról van szó. — Miért fontos a mély alvás?- Mert alvás közben speciális hormonok, enzimek termelődnek. Ha ez az éjszaka folyamán egyre többször, egyre gyakrabban szünetel, hiányozni fognak az illető szervezetéből. Ráadásul ébrenlétben nem képződhetnek. Ilyen esetekben az érintettek ki- alvatlanok, napközben azt veszik észre, újra elalszanak. Tévé előtt, munka, netalántán gépkocsivezetés közben. Sajnos ezen tényezők okozzák a közúti balesetek mintegy felét. A horkantásszerű, szaggatott horkolás éjszaka olyan oxigénhiányt is okozhat, amely hirtelen halálhoz vezethet, hiszen a felső légút elzárul, beszűkül. Hogy az illető meg ne fulladjon, létrejön egy mikroébre- dés. Ha ez mégse következik be, az tragédiához vezet. — Melyek a kiváltó okok? — Az állandó stressz, a folytonos bizonyítási kényszer és az alvászavarok között szoros az ösz- szefüggés. De a magas vérnyomás, éjszakai izzadás, gyakori éjszakai vizelés együttese is gyanús lehet. Ráadásul ha az illető nappal aluszékony, tompa, mindez azt jelenti, nem árt egy alaposabb vizsgálat. Mert ha ez netalántán elmarad, mondván nincs nekem nagy bajom, hiszen az égvilágon semmim se fáj, nő az éjszakai hirtelen halál lehetősége. — A megoldás kulcsa? — Diagnosztizálni kell, menynyire súlyos a probléma és ebben nagyon sokat segíthetnek a háziorvosok. Már a megyében is vannak megfelelő műszerek. Nálunk a Honvéd Kórház speciális osztályán naponta tizenhét beteget fogadhatnak. A gyógyítás módja pedig nem biztos, hogy a gyógyszerekben keresendő. Sajnos gyakori, hogy az erős horkoló altatót szed, ami pedig szigorúan tilos. A beteg az életével játszik, mert az altató megszünteti az agy oxigénhiány iránti érzékenységét, és a szerencsétlen éjszaka ilyenkor hirtelen meghal. — Mit javasol? — Mindig a családi orvosnál kell kezdeni. Ott már lehet egy előzetes szűrés. Ismétlem, a terápia nem mindig, sőt az esetek jó részében nem jelent gyógyszerek szedését. A helyzetet egy speciális lélegeztetőkészülékkel gyógyítják. Mert hovatovább a horkolás korunk népbetegsége. És aki tovább szeretne élni, ráadásul nem betegen, hanem jó életminőségben, nem árt, ha előbb- utóbb jelez orvosának. □. SZABÓ MIKLÓS TV-notesz Laudatio magyar írónak Kedden délután jó volt magyarnak lenni, nézni a televíziót örömmel. (Amire nem gyakran adódik alkalom, hogy e kettő egybeessék.) Ünnep lett nekünk is az, ami a tudományos nagyvilágnak, a Nobel-díjjal kitüntetettek sorában ott volt látható egy magyar is, méghozzá egy író, amire eddig nem volt példa, díjazott tudóssal ugyanis büszkélkedhetünk már. Kertész Imrét, a Sorstalanság szerzőjét érte a dicsőség, ám vele, benne, általa alighanem a termékeny és gazdag hazai irodalom is elégtételt kapott ezzel az elismeréssel. Díjátadás eddig is történt minden esztendőben, a díjat alapító tudós, Alfréd Nobel halálának évfordulóján, ám először fordult elő, hogy mindvégig ott lehettünk mi nézők is a hivatalos ceremónián, annak minden pillanatában, az első perctől az utolsóig. Eddig ugyanis csak sovány tudósításokból értesültünk róla. Most láthattuk „teljében”! Maga az ünnepség egyáltalán nem volt csillogó, látványos, a képernyőn sem, amilyet hasonló alkalmakkor mostanság megszokhattunk: rövid méltatás a kitüntetettnek (taps itt nincsen), királyi kézfogás, átnyújtása a díjnak és hozzá köszöntő muzsika az illetőnek. (Mintha csak Kertész Imre írta volna a forgatókönyvet, a puritán stílusú író, aki maga sem szereti a feleslegeset.) Mindez talán unalmas is lehetett volna, a túlzott kimértség, talán a magyar szöveg sem volt mindig fordításban eléggé magyaros, kedvünket szeghette volna, hogy egyik-másik tudományos eredménnyel - laikusként - mitsem tudtunk kezdeni. (Bizony, jót tett volna egy-két lényegre mutató, közérthető mondat is!) És talán túl hangsúlyosnak érezhettük a királyi családra fordított figyelmet. Sebaj, ennyi bőven belefér a pakliba, mondhatnánk mindközönségesen. Az elmondottakat ugyanis feledtetni tudta abbéli örömünk, hogy egy magyar írónak is szólt a lauda- tio, azaz az elismerően méltó szavak, és hogy ezek a szavak a mi szívünket is megdobogtathatták. Aznap este a televíziók híradójában is idézték a stockholmi esemény mozzanatait, és továbbgyűrűztették gondolatainkat, ami örvendetes. Az azonban már kevésbé, hogy az egyik kereskedelmi csatorna Tények műsorában Máté Krisztina az első magyar Nobel-díjasról beszélt, elfeledvén kitenni hozzá az irodalmi jelzőt, így akár meg is tévesztve a díjazások történetében kevésbé tájékozott nézőt. (És például Szent-Györgyi Albert?) Több mint tévedés, súlyos hiba. Miként az is, hogy egy helyszíni tudósító Marosvásárhelyi táncokat említ a felhangzó Bartók-muzsika megnevezésére, holott a zeneszerző csupán Marosszéki táncokat komponált, az pedig más ugyebár. Ezt illenék tudni. A szóban forgó eseménnyel az Este, a köztévé magazinja is foglalkozott, ahol egyúttal a Sorstalanságról is szó esett, hangsúlyozván, hogy a regény elismerése nem vonatkoztatható el ugyan tárgyától, mely a holocaust, ám igazán annak szól, hogy arról eddig nem látott módon, sajátosan egyéni és eredeti stílusban beszél: tehát a remek írói teljesítménynek. S a döntő végül is ez, mert mint Babitstól tudjuk kissé szabadon: a dalnokot a dal teszi és nem fordítva vagyon. Érdemes hát felütni a regény lapjait, ahogy magam is tettem, és nem csalódtam. Jó könyv - s talán kissé furcsa hasonlattal - olvasván mintha finom, de száraz, kissé fanyar pezsgőt kortyolgattam volna. VALKÓ MIHÁLY ÜNNEPI DÍSZEK SZALMÁBÓL. Bencsik Márta öcsödi népi iparművész szalmából készít adventi koszorúkat és karácsonyfadíszeket, melyeknek az ünnepek előtt nagy a keletjük. _____________fotó: mj
