Új Néplap, 2002. november (13. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-23 / 273. szám
4. OLDAL MEGY E I TÜKÖR 2002. November 23., szombat 1 Koldulni küldte a család Ami most nem hiányzott Fejenként akár napi háromezret is kereshetnek megbízójuknak Este kilenc óra felé járt az idő. A tízéves forma kislány benyúlt a zsebébe, kivett egy marék aprót. Elmosolyodott, amikor váratlanul odalépett hozzá egy férfi, majd hirtelen elkomorodott az arca, amikor szótlanul átadta keresetét. Búsulni sok ideje nem volt, mert újabb „kuncsaft” érkezett, akitől el kellett kérni a bevásárlókocsit. A megyeszékhely felkapott üzlete előtti parkolóban egyik hétköznap este, a hónapban immár sokadjára odajött hozzám a szeplős lányka.- Csókolom! Elkérhetem a kocsit? - hadarta gépiesen, s már nyúlt is a még tele lévő szerkezet felé. „elengedtek”. Nem hagytam annyiban, de sok szerencsével ezúttal sem jártam.- Várjatok már egy kicsit! - szóltam utánuk.- Értse már meg, hogy nem akarok magával beszélni! Aztán a végén még lecsuknak!- Nem rendőr vagyok, hanem újságíró. Csak kérdeznék tőletek néhány dolgot, aztán írnék egy cikket rólatok.- Aztán le is tetszik fényképezni? - kérdezte vigyorogva a triumvirátus másik tagja. Furcsamód úgy látszott, eloszlott a bizalmatlanságuk. Az előző napi kis ismerősöm máris mesélni kezdett.- Tudja, én rendesen járok iskolába, meg minden. Nem fogok megbukni az idén, remélem. FOTÓ: ILLUSZTRÁCIÓ- Várj egy kicsit, kipakolom - válaszoltam. - Segítesz? Annyira meglepődött ezen a kérdésen, hogy meg sem tudott moccanni. Kicsit félve ugyan, de három lépéssel lemaradva követett.- Egész délután itt vagy?- Hozzám tetszett szólni? — nézett körbe meglepődve.- Igen, téged kérdeztelek. Minden nap itt vagy?- Miért tetszik ezt kérdezni? Maga rendőr? - hangjából hallatszott a kétségbeesés és a félelem.- Nem, ne félj, csak egyszerűen érdeklődöm. Kérsz egy csokit? — választ sem várva a kezébe nyomtam az édességet. A kislány szó nélkül zsebre vágta.- Ezt is le kell adnod?- Nem, ezt nem. Vagyis ki mondta, hogy le kéne adnom?! - rájött, hogy belesétált a csapdámba. — De ugye tényleg nem rendőr?- Ha nem hiszed, ne válaszolj. Na, kell a kocsi?- Nem, vagyis igen, persze, hogy kell - felelte zavarodottan, s már indult is, hogy kiszedje a húszast. Hirtelen megállt és visszafordult. - Tetszik tudni, maga az első, aki megkérdezte ezt tőlem. Ne tessék haragudni, de én nem mondhatok semmit, mert mindig figyelnek. Aztán ha rossz vagyok, akkor kapok.- Az a férfi, akinek odaadtad a pénzt, a rokonod?- Nem mondhatok semmit, tessék már megérteni! - mondta sírásra görbült szájjal, miközben a szemében az volt, de jó lenne beszélgetni. Gyorsan elszaladt a kocsival, és kivette a pénzt. Ha már idáig jutottam, gondoltam, megnézem hová megy. Egy darabig követtem, de eltűnt a szemem előtt. A kocsihoz visszaérve szinte a semmiből felbukkant egy koszos ruhába öltözött alak.- Maga mit akar a lányomtól?! - próbálkozott fenyegető hatást kelteni, de a köztünk lévő magassági különbség kissé groteszkké tette a helyzetet.- A maga lánya? Akkor miért engedi ilyen későn itt koldulni?!- Ahhoz semmi köze nincsen! Ki maga itt? Valami főnök?!- Mert magának van főnöke? Neki koldulnak?- Na ide figyeljen... - hirtelen félbehagyta a mondatot, oldalra pillantott, aztán szótlanul megfordult és elment. Próbáltam követni a tekintetét, de csak néhány autót láttam a sötétben. Másnap ismét elmentem a bolt parkolójába, hátha összefutok tegnapi ismerőseimmel. Ott is volt a kislány, ám már nem egyedül. Két hasonló korú gyerek segített neki, láthatóan jókedvűen, bár időnként borzongva húzták össze magukon a kabátot a hűvösre fordult idő miatt. Vásárlás után szokás szerint megindultak felém, de a lány viszszahúzta őket. Valamit súgott és engem ezúttal- Minden nap itt vagytok?- Csak én, a többiek meg néha eljönnek. Azt mondta az anyu, hogy csináljam csak nyugodtan, mert nem járunk rosszul.- Tehát azért kéregetsz itt, mert a szüleid küldtek?!- Igen, de ugye fénykép nem lesz benne?- Ha nem akarod, nem. Azt megmondod, hogy mennyit szedsz össze naponta?- Ó, nem rossz pénz ez, csak fárasztó. Volt már olyan nap, hogy háromezer forintot kerestem!- Ezt kinek adod oda?- Egy embernek. Neki kell adnom és kész.- Te mennyit keresel ezen?- Amennyit el tudok rakni úgy, hogy ne vegyék észre. Zsebpénznek elég.- Nem rossz itt kéregetni minden nap?- Nem tudom, már megszoktam.- Nagyon rossz neki, írja csak meg! — vágott közbe egyik társa. — A suliban is sokan csúfolják ezzel, főleg akiknek a családja itt vásárol.- Téged is küldtek?- Ja! - mondta roppant vidáman. - De én nem ide járok suliba. Voltam már sok városban ám! Egyszer Pesten nyolcezer forintot szedtem össze három óra alatt! Meg is dicsért a főnők.- Ugyanannak az embernek dolgoztok?- Igen. Eközben a lány még mindig dohogott pajtása állítása miatt.- Engem ugyan nem zavar, mit mondanak! - mondta végül dühösen, miközben szikrázó szemekkel nézett a másikra. - Hagyjuk már ezt a témát! Ha már beszélget velünk, akkor nem adna egy kis pénzt? Szótlanul a kezében nyomtam egy százast. Nem tudtam eldönteni, vajon tényleg nem érdekli ez az egész, vagy csak kiválóan tudja leplezi ilyen fiatalon az érzelmeit. Az ember nem is tudja igazán, bosszankodjon, vagy sajnálja azokat a gyerekeket, akiket ilyen munkára kényszerít az élet, vagy még inkább a szülők. Az egyik pillanatban elküldené tanulni, míg a következő másodpercben eszébe jut, hogy valószínűleg otthon ez egyáltalán nem szempont. Egy darabig még ott maradtam az autóban, néztem, mit csinálnak. Játszottak, pajkosak és vidámak voltak. Néha beszaladtak venni egy üdítőt, vagy néhány süteményt. Aztán megjött a pénzbeszedő, elhívta őket a sarokra, ott pedig átadták a pénzt. A férfi szemmel láthatóan elégedetlen volt, megrángatta a kislány kabátját, mondott valamit, majd elzavarta a csapatot. A jó három maréknyi húszast egy nagyobb zacskóba került, ami szemmel láthatóan eléggé tele volt már. A kislány és két barátja pedig visszaszaladt az üzlethez, s most már saját zsebükre dolgozva fülig érő szájjal tologatták az elkért kocsikat... PÓKÁSZ ENDRE Tiszaszőlős Nagyon sokan még nem is tudták a hírt, de az terjedt: lemondott az egy hónapja önálló település újkori történetének első polgármestere. A többség megdöbbenéssel fogadta a fülébe jutott hírt, de voltak olyanok is, akik már a lemondás okait firtatva keresték a magyarázatokat. Születtek így bolhából elefántot csináló okfejtések, és olyanok is, amelyek igen pikánsan értelmezték a lemondás okaként szereplő összeférhetetlenséget. így aztán egyenesen a „kályhához”, azaz az érintetthez mentünk. A polgármesteri hivatalban nem találtam az „egyhónapos” polgármestert, Tóth Imrét. Ám a kihelyezett kirendeltséget a Tiszafüredhez tartozó időszakban évekig vezető Gazdag Erzsébet úgymond hivatalossá tette a hírt: „A polgármester úr november 19-én megírta leveleit.” A hivatal egyik szobájában összefutottunk az október 20-ai választás másik helyi polgármesterjelöltjével, Kerekes Andrással, aki azonban nem kívánta kommentálni a hírt. Abban azonban egyetértett, hogy a következő hónapokban nehéz időszakot kell átélnie a településnek. Miután megtudtam, hogy Tóth Imrét az egyik vállalkozása helyszínén, az állomás melletti tüzéptelepen találom, oda indultam. A hivatal előtt azonban összefutottam Barna Jánosáéval és K. Andrásáéval, akik miután megtudták Tóth Imre kényszerű lemondását, megdöbbentek. Barna Jánosné 74 éves nyugdíjas:- Nem tudom, mi lesz így Szőlőssel? Nyugalom helyett most újra elkezdődik a hatalmi harc? En bíztam Imrében, s reméltem, hogy polgármesterként mindent megtesz azért, hogy az önállóság hasznunkra váljon. Mondják, hogy az alpolgármesternek kell átvenni a feladatokat, de neki meg fontos beosztása van a tiszafüredi tűzoltóságon! Nem használ ez a helyzet most senkinek. Társa, az 52 éves rokkantnyugdíjas láthatóan egyetértett Barnánéval, s megerősítette, hogy aggódik a jövő miatt. „A szegény falut még az ág is húzza” — nem tudom miért, de ez a gondolat motoszkált a fejemben, amikor megérkeztem az állomás menti telepre. A sors véletlensége szülhette a polgármesterrel való találkozás furcsaságát, ugyanis éppen a füredi hivatal sofőrje hozott neki egy hivatalos levelet aláírásra. Tóth Imre elmondta, hogy reménykedett, a törvények össze tudják egyeztetni vállalkozói és polgármesteri feladatai közös ellátását, majd így folytatta:- A tervem az volt, hogy vállalkozói tevékenységemet látom el másodállásban. Am csak úgy, hogy maradok egyéni vállalkozó. Miután a füredi jegyző közölte velem, hogy egyeztetett az illetékes minisztériummal, s miután kiderült, hogy ez nem lehetséges, nem tehettem mást, lemondtam. Amikor arra tereltem a beszélgetést, hogy bizony tehetett volna mást is, hiszen rövid bürokratikus procedúra után vállalkozását átalakíthatta volna olyan bt.-vé, esetleg kft.-vé, amellyel már több hivatalban lévő kollégája élt is, leszögezte: — Én ragaszkodom az elveimhez. Huszonhárom éves korom óta, azaz 34 éve vagyok önálló kisiparos. Megbecsülnek és el is ismernek az asztalos, faipari szakmában. Én erre büszke vagyok, s ne hangozzék fellengzősnek, de az, amit elértem, életem értelmének tartom. Ezt a pályát a nevemmel akarom folytatni, még azon az áron is, ha le kell mondanom a polgármesterségről, amit annyiból sajnálok, hogy éreztem magamban annyi erőt, hogy városi képviselőként szerzett tapasztalataimat a település javára hasznosítsam — mondta. Ezzel a karakteres hitvallással nem volt mit kezdenem. Azért a távozásom után is ott bujkált az agyamban, hogy ezt a vis maiort, ami meglátásom szerint elfecsérelt eddig egy, s az új választásig talán még további öt hónapot, valahogy ki lehetett volna védeni. Nem bűnbakot keresve, már az est sötétedő leple alatt fordultam be a falu pálinkafőzdéjébe, remélve, hogy találok ott embereket. Nem is csalódtam, hiszen a fatüzeléses főzde „kisüstit” érlelő melegében néhányan üldögéltek. Néhány reagálás az újságpapírra kívánkozott, kezdve azzal az „úgy hiányzott ez nekünk, mint ablakos tótnak a hanyatt esés” kezdetű mondattal. A további diskurzus eszenciája a következő: sehogyan sem jó ez a helyzet a falunak, és abból a szempontból veszélyes is lehet, ha a jövőben újra megosztja az itt élőket a választási hatalmi harc. Úgy távoztam a főzdéből, hogy fülembe csengett az utolsó mondat: „Nem a koncért kellene verekedni, hanem ezért a szegény faluért tenni úgy, hogy ne vesszenek kárba a polgármester nélküli hónapok.” Ez a „népi bölcsesség” talán meg is szüntetné a kényszerűség buktatóit, ám még betértem a faluvégi „kurtába”. Az ivó tulajdonosa, Valki Mihály afféle szókimondó ember.- Tősgyökeres budapestiként jöttem ide, jó 10 évvel ezelőtt. Nem titkolom, kerestem a nyugalmat, de most azt sem rejtem véka alá, hogy vélhetően nem itt fognak eltemetni. Hogy miért? Ennek a falunak nincs perspektívája, s gyanítom, a most kialakult helyzetben arra is kevés esély van, hogy legyen! Kérdezem én, hogy nem felelőtlenség ilyen hibát elkövetni? Egyrészt a patthelyzet miatt, másrészt azért, mert az új választás súlyos mülióba, ha nem milliókba kerül. Közvetlenül a költségek miatt, közvetve pedig az átmenet okozta károk miatt. Kövezzenek meg érte, de vállalom az álláspontomat. A kampányban frázisok bőven voltak. Holott konkrét, gyakorlatban is megvalósítható foglalkoztatási, oktatási, idegenforgalmi, településfejlesztési, egészségügyi stratégiával kellene rendelkeznie. És még tovább is sorolhatnám azokat, az életünket meghatározó dolgokat, melyekről már most ülene tudni, hogy mi mennyibe kerül? Egy települést vezetni nagy felelősség, ahhoz közéleü gyakorlat, tapasztalat, s uram bocsá' megfelelő szakirányú iskolázottság is kell. Félek, hogy ezt a szegény falut továbbra is húzni fogja az „istenhátamögöttiség” ága. Ez ellen kellene lobbizni, verni a vasat olyan embernek, akinek megfelelő helyeken megfelelő ismeretségei vannak. Ha ezt csak most kezdik el kiépíteni, vagy „kitanulni” az illetékesek, akkor Isten óvja ezt a falut. Ez a patthelyzet pedig egyenesen púp a hátunkon, melynek kialakulásáért véleményem szerint igenis felelős a most lemondott polgármester, s azok is, akik elfogadták jelölését. PERCZE MIKLÓS _______________________TV-notesz________________________ Olcsó siker csábításában Azzal a nyugtalanító gondolattal kezdem, bizony nagy baj lenne, ha a megújulni vágyó-akaró köztévé a pusztán üzleti, elpiacosodó csatornák uszályába kerülne, maga is a nagyobb reklámot hozó nézettséget hajszolná, a könynyebb siker irányába tenne bizonytalan lépéseket. Aminek - sajnálatos - itt-ott akad jele. Hogy csak a komoly témákkal előálló délutáni talk show-t, az Élesben-t vegyük. Állítólag a nézők körében nem hozta a kívánt eredményt, gazdái gyorsan váltottak hát, s elővették ők is a ma oly divatossá lett szexet, mondhatni beállva azok sorába, akik ezzel csalogatnak rendre. Jó, nem oly közönségesen tálalva, mint Claudia és társai, némi emelkedettséget tanúsítván a feldolgozásban, szakembereket is bevonván az eszmecserébe. Mégis úgy tűnhetett, mintha a műsor készítői elbizonytalanodtak volna, mintha a gyors siker érdekében ők is engedni kellettek volna abba a bizonyos irányba. Aztán itt van az Első kézből, a sztárok magazinja, az önmaga fontosságától eltelő műsorvezetővel, a hatásvadászosan pózoló, szerepét agyongesztikuláló Szalontai Szilviával, aki úgy hasonlít működésében egy másik Szilviára, akit pedig Bartának neveznek, mint egyik tojás a másikhoz: mindketten sztárcsemegét árulnak hevesen a képernyőn. És úgy tesznek, minthogyha az árut is maguk állították volna elő. Ráadásul a köztévé magazinjára jobban is illenék a másodkézből megnevezés, hisz anyagainak jó részét, riportjait idegen hírforrásokból szerzik be. Vajon — kérdem — miért kell a Találkozások módjára hozni létre sztármagazint a Magyar Televíziónak is? Mert ez mostanság oly divatos? Hisz a közszolgálati televízió épp azzal mutathatná meg, hogy különbözik azoktól, ahol a férfiembert is csak holmi pasikként emlegetik, hogy nem enged az olcsó sikerek csábításának, hogy fő szempontja mindenben az érték. Ehhez persze komoly szellemi befektetés is szükségeltetik, mert alibi műsorokkal ezt aligha lehet elérni. Mint például a Szerepcserével, — újdonság ez is, mint anynyi más — s a színészek népszerűsítésére született. Ámde mit kezdhetünk egy összecsapott, láthatóan kellően nem előkészített egyveleggel, melyben a moderátor Bodrogi Gyula is csak jópofáskodik, így akarván leplezni tudatlanságát, rendre mellétrafál a vendégszínészek bemutatásakor, szerepeiket, adataikat ismertetvén, már-már kínosan. S a fellépő művészek sem brillíroznak, tehetségüket másként egyáltalán nem ragyogtatják. Ónodi Eszter, aki sikeres filmszínész, énekléssel próbálkozik, de a Jamaicai trombitás című dalocskát vékony hangján úgy szólaltatja meg, mintha ciroldiegedűt hallanánk. Amikor pedig a jelenlévő művészek szövegolvasási versenybe fognak, úgy érezhetjük, mintha egy színiiskolai nyelvgyakorló tanórán lennénk. Szervét Tibor is csupán régi, Cyranó-beli szerepéből idéz. Hol itt a szerepcsere, az a bizonyos beígért más? Jó az, ha a színészek megjelenési lehetőséget kapnak a képernyőn, de az még jobb lenne, ha tehetségükhöz méltó művészi feladatokban — mondjuk tévédrámákban — láthatnánk viszont őket. De erre úgy tűnik, még várnunk kell... VALKÓ MIHÁLY I t k
