Új Néplap, 2002. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
2002-08-22 / 195. szám
4. OLDAL Pro Űrbe díjas is volt A középkorúaknak ismerősek az arcvonások, mintha csak most találkoztunk volna vele, pedig már kilenc éve nem lehet közöttünk. Ambrus Jánosra emlékezünk, a kiváló sportvezetőre, gazdasági szakemberre, közéleti személyiségre, aki most lenne 75 éves. A szolnoki születésű, vasutascsaládból származó sportvezető szinte egész élete a Járműjavítóhoz kötődik. 1944-ben mint géplakatos, esztergályos szabadult, azt követően volt normás, csoportvezető, technológus, függetlenített szakszervezeti titkár, munkaügyi és személyzeti osztályvezető, majd 1973-tól a MÁV Járműjavító Üzemi Vállalat első szolnoki születésű igazgatója, miközben felsőfokú szakmérnöki diplomát szerzett. A sport végigkísérte az életét. A Szolnoki MÁV színeiben asztaliteniszezett, később sportbarátai kérésére intézői feladatokat vállalt. 1949-ben a MÁV SE elnökségének tagjává választották. Volt sportegyesületi elnök, elnökhelyettes, főtitkár, szakosztályvezető, míg 1979-ben az ösz- szevont MÁV-MTE elnökévé választottuk. Nagy hozzáértéssel, a sport iránti elkötelezettséggel, igaz szívvel vezette az országos viszonylatban is nagy sportegyesületet. 1975-ben a Szolnoki MÁV SE örökös tiszteletbeli tagjává választották. Közéleti tevékenysége is sokoldalú volt. A Közlekedési Tudományos Egyesület elnöke, a KÓTA megyei elnökségének és a népi ellenőrzési bizottságnak tagjaként is tevékenykedett. A közéleti munkáját 1986-ban Pro Űrbe díjjal ismerte el a város. Születésnapján tisztelettel emlékezünk rá. VARGA FERENC, SZOLNOK LABDARÚGÓ SPORTVEZETŐ A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások — a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával — szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvasható vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával. Névtelen vagy cfmhiá- nyos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként kezelje. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin (e mail: kacsork@ujneplap.hu) A SZERKESZTŐS ÉG POSTÁJÁB Lakat alatt, láncra verve O L 2002. Augusztus 22., csütörtök Átmentett értékek Az utóbbi idők legelképesztőbb ötletét találták ki és vezették be a szolnoki Városmajor út 66. számú házhoz tartozó kukák biztonsága érdekében — panaszolja Tóth Jánosné, aki naponta vívja harcát a láncokkal. — Valaki úgy gondolta, hogy a szemétszállítási díjak csökkenthetők lesznek, ha a nagyobb űrtartalmú konténereket 240 literes kukákra cserélik ki. A csere után azonban az edényeket egy vaskorláthoz sorakoztatták, és szép libasorban lelakatolták, megakadályozandó, hogy abba bárki illetéktelen akár csak egy cigarettásdobozt is beledobjon. A lakók lakatkulcsokat kaptak, s azóta már csak lakatkulccsal a zsebben, védőruhában és gumikesztyűben követhetik el azt a merényletet, hogy a gyűjtőedénybe tegyék a háztartásban keletkezett hulladékot. Előfordul ugyanis a dolog természetéből következően, hogy az első három-négy kuka megtelt, ilyenkor nincs más megoldás, minthogy vonszolhatja az ember magával a több méteres vasláncot, míg az első „befogadóképes” kukát megtalálja. A művelet természetesen visz- szafelé ismétlődik, mert a kukákat annak rendje- módja szerint illik visszazárni. Ezek után már csak arra lennék kíváncsi, hogy ezen műveletek során a lakókat ért esetleges baleset, vagy az elkerülhetetlen ruhatisztítások számlái kit terhelnek, ki lesz, aki azt megtéríti. Egyáltalán: a mai világban hogyan engedhető meg, hogy - ellenkezve a józan ésszel - az utcán kihelyezett kukák ne az eredeti rendeltetésüket töltsék be, abba szemetet kulcstalanul senki ne tehessen be. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez a költségtakarékos, briliáns megoldás a lakóknak további költségemelést okozott a határtalan bosz- szúságon túl. Az ötletgazda szerint egy városszerte jól működő megoldást találtak s vezettek be - amire én hál’ istennek sehol sem láttam példát -, sajnos azonban a Városmajor úton nemcsak látom, hanem kénytelen-kelletlen gyakorlom is. Születésnap a szülőhelyen Jászjákóhalma jeles szülöttét, Szabó Szabolcsot ünnepelték és köszöntötték hetvenötödik születésnapján a Jákóhalmi Elszármazottak Baráti Körének (Jákob) tagjai. Az egykori gyógyszerész fia ma Budán él. Rajzfilmrendezőként nem kis hírnevet szerzett magának és a nemzetnek, hiszen alkotó éveinek teljében számtalan nagyszerű és népszerű produkciót hozott létre. A rendező nevét Ausztráliában is jól ismerik, hiszen ott is eltöltött néhány évet. A sok alkotás közül legismertebb mesefilmje a harminckilenc részes „Vízipók, csodapók” sorozat, amely világszerte ismertté tette őt. Felvételünkön az ünnepeltet látjuk a születésnapi tortával. Újra magyar állampolgárként Egy egész emberöltőnek kellett eltelnie, hogy azt a kincset, amelyet még gyermekként elvesztettem, hetven- egyedik évemet betöltve, újra visszakaphattam. 1940-es év őszén édesanyám szülőhelyén, a híres Gyalu várát ölelő.településen jutott el hozzánk a hír, hogy újból szabadon beszélhetünk magyarul, és a magunk urai lehetünk azon a szent földön, amelyet Árpád apánk szerzett nekünk. Lázasan készülődtünk a magyar katonák fogadására, felvettük a legszebb ruhánkat, kokárdát készítettünk, a felnőttek díszkaput ácsoltak. Én még jó előre kiszaladtam a főútra, hátha már megjelentek a várva várt magyar felszabadítóink, de csaknem az életembe került bátorságom, mert a kivonuló oláhok közül egyik utánam lőtt, látván piros- fehér-zöld kokárdámat. Ha egy nagybátyám nem ránt be a kapun, odaveszek. Elég az hozzá, hogy immár valóban magyarokká lettünk, és vitéz Nagybányai Horthy Miklós fehér lován bevonult kincses Kolozsvárra, megpecsételve Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérését. Én meg most már igazi magyar iskolába jártam, és Bérei József tanító úrtól tátott szájjal hallgattam az igaz magyar történelmet, elkezdve Hunor és Magyar legendájától, folytatva Árpád, Szent István és más, a magyarok dicsőségét hirdető vagy nagy bánatát elpanaszoló eseményeket. Megtanultuk szeretni hazánkat, történelmünket, magyarságunkat. Csak hát jött a háború, és sok magyar honfitársunk életét követelte, sokuknak oltódott el élete lángja. Álmunk ködbe veszett, Erdély új- j ból a másé lett, velünk együtt. Újból a kisebbség börtönéből lestük, hogy mit tegyünk, hogy tovább élhessünk. Es így nőttünk fel, éltük le életünket. Most, idős koromra, sok mag- aláztatás után hazakívánkoztam az anyaországba. Határtalan öröm és hála tölt el, hogy azt a keveset, ami még számomra adatik az élettől, magyar földön élhetem. Köszönet választott új otthonom polgármesterének és a település lakóinak, hogy befogadtak. DR. IFFIU JÓZSEF NY. FŐORVOS ______________________________________ KŐTELEK Év tizedeket dolgoztam a megyei kórházban, az volt a második otthonom. Szerettem a munkámat, a betegeket és a munkatársaimat. Húsz éve vagyok nyugdíjas. A korral együtt jönnek a betegségek, s előbb-utóbb „magánemberként” is eljutunk az intézménybe. Nemrégiben jártam arra és elcsodálkoztam, milyen gyors ütemben változik kívül-belül, épül-szé- pül, hogy nagyobb kényelmet, jobb ellátást adjon a betegeknek. Nagyszerűek a modem gépek, de nem könnyítik, nem rövidítik, inkább megnyújtják a vizsgálati időt. Ezt néha nehéz megérteni, de el kell fogadni, mert az időigényes műszeres vizsgálatok az orvos számára biztosabb, részletesebb tájékoztatást adnak a betegségekről. De a legmodernebb gép, a legszebb környezet sem pótolhatja az emberi kapcsolatot, a kedves szót. Csak a leletemért ugrottam be egyik reggel, s az ügyemet pillanatok alatt elintéztem. Mert rám figyeltek. Megfelelően irányítottak, elmondták, hogy akit keresek, hol találom, és dolgom végeztével még azt is megkérdezték, sikerrel jártam-e. Kedves, szép szóval segítettek nekem. Egy kórházban mindenkinek egyformán fontos a munkája, segítheti és ronthat is rajta, ha valaki nem úgy teszi a dolgát, ahogyan kellene. Sajnos, azt is megtudtam, kevés a nővér, nyár van, szabadságok is vannak, a nővér is lehet beteg, családja is van, meg még idős szülei is. A minap hallottam, hogy egy fiatal orvos úgy látta el az egyik beteget, mintha a saját nagymamája lett volna. Néha azonban az ellenkezője is megesik. A gyógyításhoz nagy- nagy türelem és empátia kell. Amikor ott jártam, úgy éreztem, kicsit ma is odatartozom. Jó érzés volt tudni, hogy valamikor mindehhez közöm volt, hogy ott dolgozhattam s azok, akik utánam jöttek, ugyanúgy szíwel-lé- lekkel gyógyítanak, ápolnak, mint az én korosztályom annak idején. EGY NYUGDÍJAS ÁPOLÓNŐ Az Arany vonat hozta Szent István ünnepére jelent meg a Szolnoki Bélyeggyűjtő Kör kiadásában Nagy Józsefnek, a Magyar Filatéliai Tudományos Társaság tagjának a „Szent Jobb országjárása a filatéliában” című, 180 oldalas tanulmánya. A könyv megismertet bennünket a magyar múlt kezdeteivel, István és felesége Gizella, Szent Imre és Szent László a mai ember számára is útmutatást, példát adó életével és évszázadokat átölelve a Szent Jobb történetével. ' A szerző az esztergomi koronázástól kíséri az ereklyét, lépésről lépésre követve annak sorsát, különös figyelmet szentelve a Mária Terézia-kori történelemnek, a világháborús éveknek és az 1945 utáni időknek. Nagy József könyvéből az ereklye szolnoki bemutatását is részletesen megismerhetjük. Az 1938-as nemzetközi eucharisztikus kongresszust követően országjárásra vitték a Szent Jobbot. Az Aranyvonat első útja Esztergomba volt, ezt követően pedig huszonhárom város lakói lehettek tanúi a kegyeletes ünnepségeknek, köztük Szolnok városa is. 1938. július 3-án az állomás előtti téren gyűlt össze a Baross út irányából egyházi és nemzeti lobogókkal felvonult tömeg. Az emberek az utca két oldalán várták a körmenetet. 7 óra 41 perckor felharsant a kürtjelzés, amely a vonat érkezését jelezte. A virágokkal és kettős kereszttel feldíszített vonat lassú méltósággal gördült be az állomásra. Vitéz Máriásy László koronaőr, majd a kísérők tagjai - köztük Mészáros János dr. érseki helynök, Huszár Mihály miniszterelnök - fogadták a város küldöttségét, a város lakosságának üdvözletét. Harangzúgás közben és szőnyegekkel díszített házak között vitte a kísérő küldöttség a papság és a koronaőrök sorfala között a városházával szemben felállított hatalmas oltár elé az ereklyét. A köszöntő és üdvözlő beszédek után ünnepélyes tábori misével fejeződött be a fogadás. Ezután a tömeg hosszú sorokban vonult el a Szent Jobb előtt, hogy lerója tiszteletét és kegyeletét. Egyházi énekekkel kísérve 9 óra 20 perckor indult tovább a vonat Békéscsabára. A korabeli szolnoki újság több részletes cikkben adott tudósítást az ünnepi eseményekről. 1939. április 29-től újabb országjárásra indult az ereklye, tizenhat várost érintve. 1942-ben Nagyvárad lakossága köszöntötte a Szent Jobbot. Szent István halálának 950 éves évfordulója alkalmából pedig újabb 13 város ünnepelhetett. 2000-ben, Szent István megkoszorúzásának évfordulóján Pápa, Veszprém és Balatonalmádi volt az ereklye útjának ünnepélyes állomása. Az eseményekre a Magyar Posta emlékblokkokat és sorozatokat adott ki s 135 alkalmi bélyegzőt használt a látogatott városokban. A könyv szerzőjének nem szobrok, festmények vagy épületek, hanem a történelmi idők filatéliai eseményei ad- tákatanulmányalapját. -yfTapasztalat gyalog és két keréken Nemrég szóltunk rovatunkban a kerékpárosok egyik problémájáról, az állványok használhatóságáról. Ezzel természetesen korántsem merítettük ki a témát, mint ahogyan jelzik ezt a hozzászólások is. A legrosszabb megoldás lenne Sok a kerékpáros a megyeszékhelyen. Van, alti szereti, mások egészségi okok miatt választják, megint mások anyagi okokból, hiszen egy négytagú család nehezen engedhet meg magának több ezer forintos kiadást buszbérletre — fűzi a témához Dikó Károly szolnoki olvasónk. - Mondhatjuk, hogy tavasztól őszig a kerékpár tömegközlekedési eszköz, mégis nagy hátrányban vannak az autósoltiíoz képest. A városban kevés a kerékpárút, így vagy arra kényszerülnek a bicM- sek, hogy az autók között haladjanak vagy a járdán guruljanak. Az autósok visszaélnek erőfölényükkel - különösen a tehergépjánnű- vezetők -, leszorítják a biciklist az útról, centizve haladnak el mellette. A főbb utakon fel kellene oldani a tilalmat - mint például a Baross úton is -, mert az most már nem fő közlekedési útvonal, nyugodtan közlekedhetnének a kerékpárosok is rajta ugyanúgy, mint a Bajcsy- Zsilinszky, Szapáry vagy Ságvári krt.-on. Általában véve kevés a városban a kerékpártartó, holott ma már minden hivatalnál, intézménynél, üzletnél illenék ilyennek lenni. A kerékpárosok, a kerékpárutak helyzete olyan ügy, amit az önkormányzati testületnek újra és újra elő kell venni, mert csak így remélhető változás, javulás. * * * A városvédő és szépítő egyesület észrevételeit Pintér László fogalmazta meg. Tapasztalataikat megosztva arról számolt be, hogy a régi Debreceni úttal párhuzamos kerékpárút utolsó szakaszának állapota elképesztő. De a Pozsonyi utca járdái, különösen a Széchenyi-lakótelep felé eső szakasz minősíthetetlen (amit érthető okokból „közösen” használnak a kerékpárosok a gyalogosokkal), számtalan repedésen kell átbukdácsolni. A fák, sövények, bokrok lenőtt ágai, gallyai, különösen a belvárosban, sok utcában okoznak kellemetlenséget. Veszélyes gyalogosra, kerékpárosra egyformán. A piaccal szemközti szakaszon is erősen belóg az úttest szelvényébe a sövény, a biciklisek kénytelenek behúzódni, mert nem tudnak a járdaszegély közelében haladni, mögöttük türelmetlenek a buszosok, autósok. A Zagyva-gáton, a két híd között helyenként teljesen leszűkül a gyalogosok és kerékpárosok által használható betonfelület a növények miatt, amiben egyébként több helyen hatalmas repedések okoznak veszélyt. A Tiszavidék áruház előtti buszmegálló két oldalán kivágták a növényzetet, a szélesebb sávba virágok kerültek, a keskenyebb sáv csupaszon maradt, amely „függőleges lépcsőként” magasodik a járda mellett. Balesetveszélyes, ráadásul a föld hol por, hol pedig sár formájában lefolyik. Több helyen is időszerű lenne a járdák állapotának feltérképezése, a hibák helyreállítása, a beszakadások pótlása (mint például a Ságvári krt. 8. számú ház előtt, ahol fél méter mély lyuk tátong). Ezek a hibák - a város folyamatos szépülése mellett - a külcsínnek sokat ártanak. ■ Általam nagyon sok ismert — és valószínűleg ismeretlen - betegtársam fogadta nagy aggodalommal és felháborodással a hírt, miszerint a szolnoki MÁV-kór- házban a nőgyógyászati, a fül- orr-gégészeti és az intenzív osztály megszüntetését tervezik. Aggódunk, hiszen - ország- és megyeszerte - a más intézményekben elszenvedett rossz tapasztalatok sorozata után ezeken az osztályokon végre szakmailag és emberileg magasabb színvonalú ellátást biztosítottak számunkra. A magyar egészségügy jelenlegi általános színvonalához viszonyítva ezeken az osztályokon a kifogástalan gyógyító- munka mellet^ magas szintű az ápolási tevékenység és a higiénia is példás. Ebben az intézményben ezeken az osztályokon a betegellátás színvonala évek (évtizedek) óta a betegek megelégedését szolgálja. A kórházak közötti konkurenciaharc áldozatai közé betegtársaink egyike sem kívánkozik, de az osztályokon dolgozókat sem szeretnénk áldozatként látni. Félő, hogy a folyamat végeláthatatlan lavina beindulását eredményezheti, amelynek következményeivel mindannyian tisztában vagyunk. Erre a döntésre, szerintünk, az egészségügynek nincs szüksége, a fejlődést, a jót támogatni, nem pedig megfojtani kell. A betegellátás úgy kívánja, hogy a döntésre illetékesek döntésük meghozatala előtt a betegektől is tájékozódjanak. Az említett osztályok működésére szükség van. Mindannyiunk érdeke, hogy az ott dolgozó orvosok és ápolók példás és követendő munkájukkal továbbra is a betegellátást szolgálhassák. _________________________(NÉV ÉS CÍM)
