Új Néplap, 2002. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)

2002-08-17 / 192. szám

4. OLDAL TÜKÖR 2002. Augusztus 17., szombat Hl M EGYE fotók: mészáros jAnos meglepetésként tortával kedveskedtek ne­kik. — Nagyon jól érezzük magunkat, örülünk neki, hogy anyu visszaküldte a jelentkezési szelvényt, és eljöhettünk a táborba - mond­ta Hajni. - Legjobban a strandolást vártuk, de a vetélkedők tréfás feladatai is jók voltak. Érdekes volt a szerkesztőség, ahol megnéz­hettük, hogyan készül az újság, és sok új­donsággal ismerkedtünk meg. Viczián Gábor két segítőjével, Szabó Ani­tával és Tasi Krisztinával vezeti a tábort.- Talán az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy különböző korú gyerekek vannak együtt, különböző családi háttérrel, s olyan programokat kell összeállítanunk, amelyek mindenki számára érdekesek lehetnek. Az ismerkedésben sokat segített, hogy amint érkeztek a táborlakók, rögtön bevontuk őket a közös játékba, s így gyorsan kiderült, ki mennyire nyitott vagy épp zárkózottabb, ér­zékenyebb. Mostanra nagyon jó társaság kovácsolódott össze, talán barátságok is szövődnek. Remélem, az újság népszerű­ségét tovább növeli az olvasók körében ez a tábor, és sikerül hagyományt teremteni be­lőle. szilvAsi Szeretnénk hagyományt teremteni a táborból A gyerekek nagyon élvezték a motorcsónakázást kát, jártak a Damjanich múzeumban, meg­ismerkedtek a lapkészítés folyamatával a szerkesztőségben a cikkírástól a kézbesíté­sig, amikor az idő engedte, strandoltak, volt vacsora a McDonald’sban, számtalan vetél­kedő, sportverseny, ma este pedig tábortűz zárja a programot. — Milyen tapasztalatokat sikerült leszűrni ebből a táborból? — Úgy érzem, nagyon jól sikerült ez a kezdeményezésünk. Szeretnénk hagyo­mányt teremteni belőle, jövőre újabb gyer­mekeknek lehetőséget adni a nyaralásra. Hájos Feri Pusztamonostorról érkezett az Új Néplap-Jászkun Krónika táborába. Új­donságot jelent számára Szolnok, a Tiszali- get, érthető hát, hogy szívesen tölti a napo­kat itt. — Nagyon jó a társaság, sokat játszunk, focizunk, jók a vetélkedők. Voltunk a héten múzeumban is, ott a szalmakiállítás tetszett, de a motorcsóriakázást is nagyon élveztem. Legjobban azonban az itteni környezet tet­szik. Abonyi Flajni és Ildi Tószegről érkezett. Az ikerpár augusztus 16-án ünnepelte szüle­tésnapját, a tábor vezetői és a társak így Önfeledt pihenés a Tiszaligetben Harminc kisdiák vett részt a lapunk szervezte táborban Több mint harminc kisdiák élvezi a gond­talan pihenést ezekben a napokban a szolnoki Tiszaligetben. Lapunk egyhetes táborának résztvevői az előfizető csalá­dok gyermekei közül kerültek ki. Szolnok- Még év elején fogalmazódott meg az ötlet lapkiadónk vezetője, Nánai Tibor fejében - mesélt a kezdetekről Czakó Gábor terjesz­tésvezető. — Úgy döntöttünk, hogy akciót szervezünk előfizetőink között, s a jelentke­zési szelvényt többször is megjelentettük a lapban. Végül harmincegy gyermek nyaral­hat augusztus 13-18. között a Tiszaligetben, a Gyermek- és Ifjúsági Szabadidőközpont­ban, a lapunk szervezte táborban. — Milyen programok vártak a gyerekekre? — Megpróbáltunk színes, változatos napi­rendet összeállítani, hogy mindenki megta­lálhassa a számára legérdekesebb elfoglalt­ságot. Motorcsónakázni vittük a táborlakó­Hitében, emberségében töretlen Ezt az öreglebbencset kinn a szabadban, fatűzön főzte Rácz Kálmán fotó: bakos judit Portré A kisújszállási Rácz Kálmán már eggyel túljutott a hetve­nen, és visszanézve életére, elmondható, igen változatos, színes volt eddig. Olyannyira, hogy ezért is büntették, ami­ről soha nem tehetett. Véletle­nül került a vasúthoz, ott megragadt, hiszen 41 év 253 napot számoltak össze, ami­kor 1992-ben nyugdíjba ke­rült. Leérettségizni még csak leérettsé­gizhetett az ötvenes évek elején, de hiába ment jól a tanulás, mivel az akkori hatalom az apukáját, dr. Rácz Kálmánt a klerikális reakció egyik ottani megtestesítőjének minősítette. Igaz, elhelyezkedett, hívták a földműves szövetkezet­hez, dolgozott is egy álló napig. Másnap megtudta valaki a pártbi­zottságon, kinek a fia ő, és azon­nal felmondtak neki, ámbár kifi­zették az egy napot. Mit tehetett mást, pecázott, naponta tíz kiló halat is fogott, és szép pénz ütöt­te érte a markát, mert a hal kilója akkor tíz forint volt. A napi száz forint a korabeli bérek két és fél­szerese, háromszorosa. Igen ám, de pecázni sem lehetett örökké télen, nyáron, ősszel, tavasszal, így más munka után kellett nézni. A piacon felfigyelt egy kifüggesz­tett papírra, miszerint a kisvasúi­nál éjjeliőrt keresnek. Valamivel több mint 18 évesen jelentkezett. Gondolván, éjjel talán még Ráko­si szeme sem lát ilyen jól, mint napvilágon. Szolnokon is lehú­zott pár évet, majd a katonaság következett, ahol mint egy meg­bízhatatlan fiát, munkaszolgála­tosnak osztották be. Amikor letel­tek az évek, visszament az állam­vasutakhoz, és a rendszerválto­zás után 1992-ben került nyugdíj­ba 9 ezer 575 forinttal, amely ma ötvenötezer körüli. Közben megnősült, a felesége súlyos betegsége miatt az asz; szony tíz évig ágyban feküdt. Ő forgatta, gondozta, amíg 1999- ben meghalt. Otthonba nem adta, se elfekvőbe, így nem tehetett mást, megtanulta a konyhaművé­szet minden csínját-bínját. Egy­tálételeket már korábban készí­tett, és az élet rákényszerítette a szakácskodásra. Az égvilágon mindent megfőz, megsüt. Elrakja a befőttet, 160 üveg lett az idén. Tésztát gyúr, nyújt: az eperlevél­től kezdve a cérnametéltig meg a lebbencsig. De ha az élet úgy hoz­za, meszelni is szokott. A fia, me­nye, unokája Karcagon él. A kis­asszony kéthetente megfordul ná­la, és érkezik a rendelés: — Papa! Légy szívi, tyúkhúsle­vest csinálj csigával! Mellé csirke­sültet narancsosán, rizzsel. Nem baj, ha utána cseresznyebefőtt lesz. És a papa ugrik, csinálja. Meg is kapta az unokájától az igazoló iratot, amely szerint ő a világ leg­jobb papája. Mindez a konyhá­ban a falon díszeleg, bárki meg­nézheti. Sajnos másik unokája - ő kisfiú volt - kilencévesen gyó­gyíthatatlan betegségben meg­halt. Kálmán bácsi minden megpró­báltatás, családi tragédia, politi­kai széljárás ellenére hitében, em­berségében töretlen. Szereti az igazi jó barátokat, amúgy gazd- urasan megvendégeli őket. Csak az a különbség, hogy a gazdurak- kal ellentétben az ételt is ő főzi. Nemrégen egy sebész főorvos ­egykori volt osztálytársa — Szé­kesfehérvárról meglátogatta so­vány, úrhatnám feleségével együtt. Igazi pásztorétellel, öreg­lebbenccsel várta őket, ami bog­rácsban, fatűzön pirult. Látva ezt az asszony kifakadt: — Nem sok kárt teszek benne, azt hiszem. — Gondolja meg, mert jó szív­vel főztem, jó szívvel ajánlom, így csak jó lehet. Nagy keservesen nekikezdett, és mit ad az ég, megette az egész tányér tartalmát, sőt rákérdezett: — Kálmán kérem! Most már többet nem bírok enni, de érde­kelne, mi lesz a maradékkal. Mert még van a bográcsban, és ha eset­leg este meg lehetne melegíteni... Egyébként Rácz úr igen pontos ember. Mindennek megvan a he­lye, rendeltetése az otthonában. Mutatja a szobát, ahol ő evilágra érkezett, a másikat, amelyben édesapja született. Sorolja az ese­ményeket: 1999-ben meghalt a fe­lesége, akivel 42 év 80 napot éltek együtt. 2000-ben eladta az autó­ját, 2001-ben bőrrákot távolítottak el róla, 2002-ben elégettek ötven­nyolc család méhét fertőzés mi­att. Pedig 45 év 302 napig mé- hészkedett, és azt is tudja, ki okozta neki, nála a fertőzést. Hogy meg ne ismételhesse, örök­re felszámolta a kaptárosokat. Helyette gazdálkodik, mindennap tesz-vesz valamit. A minap kifő­zette eperpálinkáját, amely el­mondása szerint napi egy kupicá­val orvosság, kettővel gyógyszer. De itt meg kell állni, mert a szó­lásmondás szerint jóból is megárt a sok. D. SZABÓ MIKLÓS Nézőpont BARANYI GYÖRGY Most rajtunk a sor A Tisza mentén és térségében élők számára nagyon is ismerős képeket közvetít most a tele­vízió, nagyon ismerős híradásokat közöl az új­ság és a rádió: a borsodi patakokról, melyek ki­léptek medrükből, a dunai áradásról, kitelepí­tésekről, gátmegerősítési munkálatokról, véd- műépítésről, homokzsákpakolásról. Emberekről, akik riadt szemmel méregetik a Dunát: vajon elér-e hozzájuk is a víz, elön- ti-e az ő portájukat is. Könnyező, meglett férfiakat és nőket, ösz­szedőlt házát sirató idős A Tisza mentén lakók tudják, milyen is az árvíz bácsikát és nénikét, egy életen át gyűjtött ingósá­gaikat teherautókra, sze­kerekre pakoló embere­ket, akiknek hátra kell hagyniuk otthonaikat, kitéve a víz pusztí­tó erejének és hatalmának, akik talán azt sem tudják pontosan, hogy majd holnap hol hajtják álomra a fejüket. Erejüket megfe­szítve dolgozó vízügyeseket, katasztrófavédelmiseket, katoná­kat, egészségügyi dolgozókat és önkénteseket, akik megpróbál­ják a szinte lehetetlent, hogy a Duna a gátak közé szorítva marad­jon, és ne árassza el a lakott vidékeket. És látunk persze képeket messzebbről is, országhatáron túlról, Németországból például, ahol Drezdában az áradás már olyan pusztítást végzett, mint amit a második világháborús bombázások óta nem éltek át, vagy éppen az arany Prágát, amelynek óvárosát is rombolja a hatal­masra áradt Moldva. Mi itt, a megyében a lehető legnagyobb együttérzéssel, rész­véttel figyeljük, hallgatjuk a híreket, hiszen több éven át is test­közelből éltük át a Tisza és mellékfolyói sosem látott méretű ára­dását. Ha valakik, az itt élők tudják, milyen az, amikor az árvíz és a ciánszennyezés alkalmával egyként mozdult meg az ország, hogy segíthessenek: civilek és nem civilek, magánszemélyek és vállalatok, cégek, társadalmi és civil szervezetek, alapítványok és önkormányzatok hazánk minden részéből. Most pedig rajtunk a sor. Nekünk is kötelességünk segíteni a dunai áradásban azo­kat, akik erre rászorulnak. Ezt talán külön mondani sem kellene. Adni azt, amit tudunk, amit nélkülözni lehet, amit a vagyoni helyzetünk megenged. Azoknak, akik most kerültek bajba. Mert emlékezzünk, milyen jó volt tudni azt, hogy nem feled­kezett el az itt lakókról az ország többi része, nem hagyott min­ket magunkra. És ha akkor jó volt kapni, akkor most talán kétsze­resen is jól lesz adni... Értékteremtés a városért Kisújszállás A város fejlesztésében, gaz­dasági és kulturális életé­ben kiemelkedő munkájáért augusztus 20-án Pro Űrbe Díjat vehet át Fekete Imre, a Nagykunsági Népfőiskola vezetője. Fekete Imre a Móricz Zsigmond Gimnáziumban érettségizett 1966-ban, majd a törökszentmik­lósi Finommechanikai Vállalat­hoz ment műszerésztanulónak. A középiskolában a Szakma Ki­váló Tanulója versenyen orszá­gos ötödik lett. Az iskola elvégzé­se után hazajött Kisújszállásra, és a Metefém Szövet­kezetnél állt munká­ba. Itt 44 ipari tanuló műszerészoktatása is a feladata volt. 1991- ben a helyi szociális gondozási központ­nál helyezkedett el, jelenleg pedig Karca­gon a megyei Általá­nos Iskola, Diákott­hon műszaki ügyinté­zője.- Elkötelezett ha­gyomány- és értékteremtőnek, közösségépítőnek és -szervező­nek, önzetlen segítőnek tartom magam — mondta önmagáról kérdésünkre. - Bár nem az a fon­tos, én mit tartok magamról, ha­nem az, mások hogyan ítélik meg tevékenységemet. Ha ez most ta­lálkozott, az szerencsés dolog és jó érzés.- A közösség iránti elkötele­zettsége több évtizedes.- Igen, lassan negyvenéves. Hívó szóra mentünk gátat építe­ni, mert a Zagyva készült kilépni medréből, de ott voltunk a városi strandmedence betonozásánál is. Sok munkám feküdt a tanonc­képzésben, a műszergyártás ak­kori meghonosításában éppúgy, mint a város sportéletében mint edző, mint sportfelügyelő. Alapí­tója voltam a Városvédő Egyesü­letnek, a megyei népfőiskolái tár­saságnak, az Olvasókörök Orszá­gos Szövetségének. A Nagykun­Fekete Imre sági Népfőiskolát 12 éve szerve­zem, vezetem, de meg kell emlí­tenem a máig is sok élményt adó erdélyi kapcsolattartást a mille- centenáriumi kopjafaavatással, vagy a dániai és észt programo­kat. Részt vettem a vidékfejlesz­tési SAPARD-program kimunká­lásában, egyedül pályáztam a tér­ségi Európa-napokra, és nem ke­vés szerepem volt a helyi millen­nium szervezésében. Ma a Koro­nakerti centenáriumi napok ko­ordinálását segítem. Olykor túl sokat vállaltam, de a civil kurázsi mindig is motivált. Az elképzelé­seim megvalósítását segítő pályá­zatokon több mint 8 millió forin­tot hoztam a városba, ebből való­sulhatott meg az Európa-nap is, de közöm volt a Mil­lenniumi Kormány- biztos Hivatal támo­gatásának megszer­vezésében is. Ez a pénzügyi oldala. A másik a „közösség”, mert egy település életének meghatá­rozója a közösség- építés, a civil szer­vezetek működése. Az általam elindított programok zöme szerepük és közös gondol­kodásuk erősítésére, az értékte­remtésre és segítésükre irányult, nélkülük nem is lett volna ered­ményes. Sok kezdeményezés fű­ződik a nevemhez, mégis azt mondom, nem mindig az a fon­tos, ki az elindítója egy dolognak, hanem hogyan azonosulnak ve­le, sikerül-e megvalósítani. — Ezt a sok mindent biztos csa­ládi háttér nélkül nem tudta vol­na végigcsinálni.- így van. A családom tagjai még mindig „elviselik” közösségi szerepvállalásomat. Feleségem a Köszírnél dolgozik belső ellenőr­ként, a lányom pedagógus lett, a fiam pedig harmadéves műszaki informatika szakos. Az elmúlt év­tizedek sok szabadidőmet vették el a családomtól, amit ideje lenne pótolnom, de sokszor nem tudok nemet mondani... DARÓCZI ERZSÉBET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents