Új Néplap, 2002. június (13. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-08 / 132. szám

__________________________________________________________________MEGYEI TŰKOR 4. OLDAL Rozsdatemető vagy repüléstörténeti gyűjtemény? „Ha jelentős áttörés nem következik be, és tovább folytatódik az egy helyben va­ló topogás, akkor a gépek állaga annyi­ra leromlik, hogy tetemes költséggel sem lehet a mai szintre helyreállítani őket. A magyar légierő egykori gépállo­mányát és a hozzá kapcsolódó anyagot bemutató múzeum jelenleg méltatlan állapotban van. Akik szeretnénk, hogy ez kulturáltan legyen kiállítva, kevesek vagyunk hozzá, és pénzünk sincs.” Ezt Nagy Szilveszter nyugállományú mér­nök vezérőrnagy mondta lapunk mun­katársának, aki a hét elején látogatott ki a szolnoki repüléstörténeti szak­gyűjteménybe. Népes gyereksereg „száll” repülőről repülőre, amikor „kiugrottunk” a hazánkban ritkaság- számba menő és egy kis szelet magyar törté­nelmet bemutató - nagy szóval élve - múze­umnak is nevezhető területre. Az itt felsora­kozott gépek hosszú évtizedeken át a magyar légierőben teljesítettek szolgálatot, vagy vala­milyen közük volt a magyar légtérhez. A kapuban Nagy Szilveszter fogad. Ő ko­rábban a reptéren volt laktanyaparancsnok 1991 és 1998 között, majd a Hadtörténeti Mú­zeum műszaki igazgatói állását töltötte be. Most a szolnoki repülőezred parancsnokának szakmai tanácsadója, illetve felügyeli a múze­um működését. Mintha könyvből olvasná, úgy sorolja a be­mutatott gépek minden paraméterét. Látha­tók itt gépmatuzsálemek, és itt van kiállítva egy PO-2-es, amely a múzeum legrégebbi re­pülőgéptípusa: 1928-ban tervezték. Magyar- országra a II. világháború után kerültek ezek a kinézetre I. világháborús gépek, amelyekből még kézzel dobálták ki a bombákat. Ez a repülő - ami­ből mindössze három van ha­zánkban — még szerencsés­nek is mondhatja magát, hi­szen egy kis, oldal nélküli hangár alatt áll, de legalább nem éri az eső és nem tűz rá a nyári napfény. Nem úgy a többi gép, ame­lyen már igencsak meglátszik az idő vasfoga. A szépen felso­rakoztatott gépek között meg­találhatók az iskolagépek (a ’60-as évek sugárhajtású L- 29-ese, L-39-ese), a szinte tel­jes MiG-sorozat: a MiG-15-ös- nek több változata, a MiG-17- es, a MiG-19-es, ami a hang­határt megközelítő sebességű gép volt, majd a MiG-21-es több változata. Látható itt a Szu-22-es és a MiG—23-as, amelyek már mind a hangse­besség felett repültek. Aztán van katonai szállítógép is: az AN- 24-es, az AN-26-os, az IL-14-es. Ez utóbbi­nak elődje volt a Ii—2-es, amelynek múzeumi példányát a budaörsi Gold Timer Alapítvány újította fel. A gép Európa egyetlen működőké­pes Li-2-ese. Minthogy a főiskola korábban a Malév szá­mára is képzett ki szakembereket, így a Ma- lévtől is kaptak korábban kiképzési célra egy Tu—134-est és egy IL— 18-ast. Azok is itt látha­tók, ahogyan az a bumfordinak tűnő cseh re­pülő, az Aero—45-ös, amely futár- és mentő­gépként szolgált. A nemzetközi múzeumi katalógusban szereplő szolnoki repülőmúzeumot 1973. december 6-án alapították. Kezdetben csak húsz gépet mutathat­tak be, azt is a laktanyán belül, előre bejelentkezett csoportoknak. Ké­sőbb, 1994-ben került ki a laktanyán kívülre, jelenlegi helyére a múzeum, ahol több mint negyven gépet tekinthetnek meg az érdeklődök. Ezenkívül számos értékes gép van még raktáron, amiket igen kockázatos lenne az időjárás hatásainak kitenni. Évente körülbelül 10 ezren keresik fel a mú­zeumot az ország, de nem túlzás mondani, hogy a világ minden tájáról. A szakgyűjtemény áprilistól novemberig hétfő kivételével 10-15, vasárnap 10-14 óra között látogatható. A helikopterek sem maradnak ki a sorból. Az ormótlantól a hatalmasig mindenfajta lát­ható közülük. A Mi-l-es igen kezdetlegesnek tűnik, de állítólag repültek vele... A Mi-24 D már sokkal bizalomgerjesztőbb. A harci heli­kopternek szomorú sors jutott az afganisztáni háborúban. Sokat lelőttek belőle... A helikop­tersoron van egy kakukkfióka is, az IL-28-as frontbombázó. Ez a gép állítólag megjárta a kubai válságot is. Talán még ma is nagy szám­ban alkalmazzák Kínában. Vissza a helikopte­rekhez: van itt egy Mi—2-es, amit nemrég von­tak ki a forgalomból. Alkalmazzák viszont még a Mi-8-ast. amely támogató helikopter. Mellette van egy Mi-4-es. Nagy élmény lehe­tett vele repülni, hiszen gyengéje volt a lapát­szerkezet, ami repülés közben leszakadha­tott... Érdekessége még, hogy bonyolult meg­hajtó mechanizmus működtette a rotort. Az utolsó gép egy Ka—26-os, ami kétszintes, egy­mással ellentétesen forgó szárny működtetett. A múzeum nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkezik. Ennek köszönhető több repülő­gép is. A svájci légierő tulajdonában volt az az angol Hunter vadászgép, amely a saját szár­nyán repült a múzeumba. Az amerikai Lock- head-Martin cég által gyártott F-104-esből kettő is látható. Az egyiket a török, a másikat a német légierő ajándékozta a múzeumnak. Két ajándék vadászgép sajnos nem látható itt, Magó Károly és Nagy Szilveszter, akik nem szeretnék, hogy a gyűjtemény enyészetté váljon fotó: mészáros János mert bár ideadták, nem volt rá pénz, hogy Svájcból Szolnokra szállítsák... Megtudjuk, több gép is lehetne Szolnokon. — Sajnos azonban a honvédségtől kivont néhány gép nem ide, hanem a keceli hadi- technikai parkba került - mondja Magó Kár­oly törzsőrmester, a gépek bemutatója és kar­bantartója. Természetes a múzeumok között a csere. Most tárgyalnak a belgrádi múzeummal egy cseréről: egy F—86-os vadászgépért cserébe egy MiG—15-öst kérnek. Az F—86-osról tudni kell, hogy ez volt az ellenfele a koreai és a vietnami háborúban a MiG-eknek. Itt látható a múzeum leg­öregebb darabja is, igaz, csak fél maradt belőle. Ez egy IL— 2-es páncélozott csatarepülő, amely a világ első üyen repü­lője volt. AII. világháborúban több mint 36 ezer darabot gyártottak belőle. Jelenleg csak öt lelhető fel belőle a vi­lágon. A Szolnokon látható darab 1943 májusában épült, de decemberben már le is lőt­ték a Balaton felett. Fél évszázadot a víz alatt töltött, pár évvel ezelőtt emelték ki a hullám­sírból. Megtalálták a két pilóta koponyáját is, de a lövészből semmi nem került elő. Néhány gépre fel is lehet menni. Az IL—18- asban például egy egész csoport is kényelme­sen elfér. A gépen egyébként ajándékárusító helyet és büfét szeretnének kialakítani, ha lenne rá vállalkozó. A nyugállományú parancsnok a gondokra is kitér. A gépek bemutatásakor még lelkes katona arca és hangja a problémák sorolása­kor lényegesen megváltozik. Érthető, hiszen nehézségből legalább annyi van, mint repülő­ből a múzeumban...- A legnagyobb probléma, hogy a múze­um elhanyagolt állapotban létezik. A gépek papíron a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tu­lajdonában vannak, szerződés alapján kezeli a 89. Szolnok Vegyesszállító Repülőezred, és egy változó állományú kezelőszemélyzet, va­lamint egy félállású szakmai felügyelő van hozzárendelve. Kellene egy hivatalosan mű­ködtetett szervezet, ez lehet akár a Hadtörté­neti Múzeum része, vagy tartozhat a légierő katonai szervezetébe, de mindenképpen ál­landó állománnyal, költségvetéssel, fejleszté­si tervvel. Ez garantálná, hogy a jövő számára a gyűjtemény megőrizhető legyen. Csakhogy évek óta huzavona van a múzeum körül. Min­denki akarja, de senki sem tud hatékonyan tenni érte. A jogi háttér tisztázására itt lenne az idő, hiszen a gépek állaga fo­lyamatosan romlik. A légierő sem tud hivatalosan pénzt ad­ni. A laktanyaparancsnok a múzeum fenntartását és rész­ben a működtetését — együtt­működve a Magyar Repülés- történti Múzeum Alapítvány­nyal - gondjaiba vette és lehe­tőségeihez mérten biztosítja. Igaz, hogy a múzeum terüle­tén levő repülőemlékpark fenntartásához Szolnok város is hozzájárult, sajnos azonban úgy tűnik, hogy ez a hármas összefogás sem elegendő e pá­ratlan kincs fenntartásához. Időnként elburjánzik a gyom, és nehezen jön össze a pénz a lenyírásához... Várnánk a vá­ros hathatósabb támogatását legalább a fenntartásban - mondja Nagy Szilveszter, aki hozzáteszi: tisz­telet mindazoknak, akik bármilyen formában támogatják a múzeum fenntartását és felelős­séget éreznek a jövője iránt. Tervek? Azokból is legalább annyi van, mint gondokból. Szeretnének végre egy nagy fedett hangárt, ahol bemutathatnák például a jelenleg raktáron levő Jak-18, Jak-11, Jak- 12-es gépeket, illetve a most az idő vasfoga ál­tal emésztett értékesebb darabokat helyezhet­nék. Bővebb lehetne a jelenleg néhány darab­ra kiterjedő hajtómű- és motorkiállítás is. El­helyezhetnénk a raktáron porosodó értékes, érdekes szerkezeti elemeket, katapultülése- ket, a fegyvereket, a légi fényképezőket stb. Megnyílhatna a dokumentumarchívum is, amely szinte elzárt a nagyközönség elől. A szabadtéri múzeumot összevonhatnák a ma­gyar katonai repüléstörténet-emlékkiállítás- sal, amely most a laktanya egy külön épületé­ben van. Egy helyen mutathatnák be a repü­lőgépekkel a Farkas Bertalan űrhajós által adományozott emléktárgyakat vagy azt a ha­talmas, 400 darabos makettgyűjteményt, ami szintén alig látható. Kellene még egy karban­tartó-, restaurálóműhely és egy impozáns ka­puépület. Nagy álmuk, hogy helyreállítsanak egy I. világháborús magyar Főnix gépet, amelynek néhány darabja a tulajdonukban van a teljes dokumentációval. Ha lenne rá pénz, roncskutatási részleget működtetné­nek, ami Európában egyedülálló lenne. Csak a Balatonban ugyanis számos gép van még, és szerte az országban is számtalan repülő talál­ható a földben, de ezek feltárására sincs pénz, nemhogy a gépek állapotának megőrzésére. Hogy ez meddig tartható? Egy biztos: ad­dig, amíg a történeti gyűjtemény nem válik rozsdatemetővé, uram bocsá’ MÉH-telep- pé... TÓIN ANDRÁS 2002. JÚNIUS 8., SZOMBAT 1 mm Nézőpont VARGA CSABA Mi másképp reagálunk az eseményekre Milliók futball-lázban Számunkra rendhagyó időpontokban, reggeltől délutánig játsszák a meccseket a koreai-japán futball-világbajnokságon. Mivel igazából még nem jött el a szabadságolások ideje, mindenki másképp próbálja nyomon követni az eseményeket. Jobb híján lottózókban, kávéházakban, sörsátrakban és munkahelyen be­üzemelt tévékre, kivetítők­re merednek a szurkolók. Láttam már olyan fociked­velőt, aki az íróasztalára helyezett minikészüléken figyelte a történéseket. Ta­lán mondanom sem kell, hogy a kisméretű szuper-modem készü­lékek ma már hiánycikknek számítnak a boltokban. Természete­sen akadnak közöttünk olyan drukkerek, akik előre gondolkod­tak, szabadságoltatták magukat, júniusban pihenik ki az év fára­dalmait. Ők otthon, fotelból, sörözgetve merednek a képernyőre, és választanak maguknak egy-egy kedvenc csapatot vagy játé­kost. Mivel válogatottunk ismét távol maradt a futballfesztiváltól, mi másképp reagálunk az eseményekre, mint a részt vevő országok szurkolói. Moszkvában a város elöljárói megszüntették a Vörös téren üzemelő óriáskivetőt, mert az orosz gépkocsivezetők a csúcsforgalom kellős közepén a tilosban állították le járműveiket, okozva ezzel jó nagy közlekedési galibát. Indonéziában stagnál a jakartai tőzsde, mert a brókerek és a befektetők szívesebben né­zik a mérkőzéseket, mint az árindexeket, az indonéz főváros ér­tékpapírpiaca 1,3 százalékos veszteséggel zárt a minap. Ez még semmi, rekordmennyiségű vizet használtak el a berlini toalettek­ben a német-ír összecsapás szünetében. A gyorsjelentés szerint ilyen tömeges WC-használatra eddig még sohasem volt példa. Az első félidő utáni öt percben közel egymillió berlini szurkoló roha­mozta meg a mosdókat. Ehhez képest nálunk nyugis a helyzet, jól megy tőzsde, a köz­lekedési dugók sem a futballmeccsek miatt alakulnak ki. Rekord- mennyiségű vízfelhasználásról pedig nem kaptunk idáig jelen­tést... Ennivalóra már nem jut Sok-sok bonyodalmat okoz­hat az, ha két fiatal oly mó­don kerül össze, hogy a szü­lők ezt ellenzik. No, nem úgy felszínesen, hanem any- nyira, hogy látni sem akarja őket. Ennek ellenére a fiata­lok vállalták a hercehurcát, ám mára Szolnokon erejük végére értek, hiszen két ne­hezen kezelhető betegség is társukként szegődött. Annyi pénzük még csak akad, hogy tisztességgel kifizessék az albérletet meg a rezsit, de hát mi­vel már most is három és felen vannak, enni is kellene — csak­hogy miből... A férfi cukrásznak, kereske­delmi eladónak tanult Debrecen­ben. Nem sokat dolgozott a szak­mában, mert inkább pultosnak állt több fizetésért. Sajnos idő­közben az is kiderült, van egy sú­lyos, öröklött szembetegsége. Amikor a betegség elérte a 67 százalékot, leszázalékolták. Ke­vés volt az esztendő, kevés a nyugdíj is, havi 14 ezer. Ebből na­gyon nehéz megélni, ezért aho­gyan tudott és hívták, maszekos- kodott. Már amennyire romló szemei engedték. A bonyodalom fokozódott, amikor megismerkedett nagy- nagy szerelmével, aki szintén a cívisvárosban, a kórház inten­zív osztályán dolgozott. A szü­lők, a fiú szülei kezdettől fogva ellenezték a kapcsolatot, mivel a fiú bátyja már korábban el­vette a lány húgát. Ezt sem néz­ték jó szemmel: ebből a család­ból elég egy meny is, nemhogy kettő. A szerelmesek ennek ellenére összeházasodtak 1998-ban. A szülők változaüanul tűz és víz­ként viselkedtek egymással. Elő­ször az asszonyka szüleinél lak­tak, de ott nem nézték jó szem­mel őket. Utána a férj nagyma­mája üresen álló lakása követke­zett. Ott jó lett volna, de vissza­jött a mama, így megint nem volt helyük. A férj szüleinél sem le­hettek sokat, mert a fiatalasz- szonyt kezdettől fogva nem sze­rették. Ráadásul akkor már meg­született a kislányuk is. Szolnok következett. Tavaly szeptember­ben a családok átmeneti otthona befogadta őket. Igen ám, de a te­mérdek hercehurca, költözködés úgy megviselte az ember idegeit, hogy úgynevezett pánikbetegsé­get kapott. Közben ha az egész­sége engedte, szűkös nyugdíja mellett dolgozott is. Egyre keve­sebbet, mert egyre többször szo­rult orvosra. Az asszonyka pedig másodszor úgy lett terhes, hogy mikorra észrevették, már nem le­hetett elvetetni. Most egy minigarzonban él­nek: a férj, a feleség, a három és fél éves kislány. Az apa pici nyugdíja, a családi pótlék, az asszony munkanélküli-segélye havi ötvenkétezer forint. Húsz­ezer az albérlet, tizenhatezer a rezsi. Akárhogy számolják, né­zik, ruhára, ennivalóra nem ma­rad havi tizenhatezer sem. Jár­tak ők már mindenhol, hogy legalább ennivalót kapjanak, adjanak nekik, de segítség egyetlen helyről érkezett, a hu­mán szolgáltató pénzzel támo­gatta a családot. Szeretnének becsületesek maradni, nem lop­ni, nem betörni, ezért ha min­dent befizetnek, jut is, marad is. Egyelőre a pszichológusnő dol­gozni sem engedi a férjet, sőt jó­szívű lévén ingyen kezeli. De hát a teljes gyógyuláshoz idő szükségeltetik, meg gyógyszer - ami pénzbe kerül. Az ember szülei változatlanul elutasítóak. Ráadásul a férfi édesapja meghalt, és annyi pén­zük sincs, hogy a szomszéd me­gyéig hármójuknak vonatjegyet vegyenek, és a végtisztességén ők is ott lehessenek. Vajon ki se­gít, ki tud segíteni rajtuk, bármi­vel? Nem csak pénzre gondol­nak, de valamilyen ennivalóra, mert az sincs. Félnek, a kislányt előbb-utóbb állami gondozásba veszik, amit nem szeretnének. Szívesen költöznének olcsóbb albérletbe, bárhová. Azt is fon­tolgatják, elköltöznek ők vidékre is, eltartási szerződést kötnének valakivel, aki egy kis fészket tud­na biztosítani hármójuknak... Kérdések, amelyekre nem tudják a választ. A kis család e hónap­ban ünnepli házasságkötésük negyedik évfordulóját. Gyaní­tom, az ünnep minden bizony­nyal elmarad... D. SZABÓ MIKLÓS I É I 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents