Új Néplap, 2002. június (13. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-13 / 136. szám
\ 4. OLDAL SZERKESZTOSEG POS TÁJÁBÓL 2002. JÚNIUS 13., CSÜTÖRTÖK Nem mindennapi látványosság Az elvesztett örökség Ufhausenben ötévente rendeznek nemzetközi Straßenparade fesztivált. A nálunk alig ismert műfaj Nyugat-Európa több országában is közkedvelt, elsősorban a nem mindennapi látványossága miatt, ami mögött hallatlan felkészültség van. Itt a fúvószenekarok nem csupán zenedarabokat adnak elő hangverseny vagy utcai felvonulás formájában, hanem tágas tereken, sportpályákon a gondosan összeválogatott zeneszámokra különböző koreográfiái alakzatokat mutatnak be. A látványosságot emeli a zenekarok egyenruhájának díszessége is. Ennek a műfajnak egyik Euró- pa-szerte elismert zenekara a Mu- sikcorps Ufhausen együttes (a képen), amely az abonyiak meghívására látogatott hazánkba annak viszonzásául, hogy tavaly nyáron az Abonyi Fúvószenekar és Ma- zsorettcsoport vendégszerepelhetett náluk. Különlegesen szép látvánnyal párosuló zenéjüket a cserkeszőlői és az abonyi közönség ismerhette meg. A parádés bemutatót a több ezer néző vastapssal jutalmazta mindkét helyszínen. CSÁKI KÁLMÁN, AZ ABONYI FÚVÓSZENEKARI EGYESÜLET ELNÖKE Egy közelmúltban feldolgozott jogi eset érzékletes példája annak, milyen konfliktus adódhat testvérek között a szülő halálával. Az elveszett örökség? címmel megjelent írásban említett helyzet nem hasonlít az enyémhez, mégis felkavart. Keresem a választ arra, hogy végintézkedés hiányában meddig terjedhet az apai örökségből az egyik örökös által a másik örökösnek a kifosztása? Ilyen-olyan okkal el- veheti-e a teljes köteles részt? Elvesztett örökségem története röviden a következő. Két tanú aláírásával alátámasztva a testvérem azzal állt elő, hogy öt éven át ápolta a vele nem egy fedél alatt lakó apánkat, ezért öt évre visszamenőleg havi 15 ezer forintos ápolási díjat követelt tőlem. De miért éppen öt évre? Apám halála előtt öt évvel a szülői ház kapuja végleg bezárult előttem. Úgy is, mint felnőtt fejjel önálló életet élő ember előtt (aki egyre nehezebben tűrte a szülői irányítást) és úgy is, mint az örökség egyik várományosa. Ekkor ugyanis, önkéntes száműzetésemet megkezdve, illendően elbúcsúztam szüleimtől, és lemondtam a lehetséges örökrészemről is. Szüleim ez idő szerint már évek óta alig tartottak velem és gyermekeimmel kapcsolatot, mert elkövettem azt a hibát, hogy 43 évesen mertem véleményt mondani valamiről, ami ütközött az övékkel. Az örökségről való lemondás és a búcsú azt a képzetet erősítette bennem, hogy talán ezzel a lépéssel végre kiharcolhatom a szeretetüket, amiben nekem, sajnos, nem volt részem... De nem így történt! Karácsonyra képeslapon kívántam boldog ünnepeket s ráírtam: „Nagyon hiányoztok!” Szentestén elhunyt apám. Méltóképpen elsirattam. A házat, ami maradt utána, megközelítőleg olyan értékre becsülték, hogy annak a rám eső örökrésze éppen annyi volt, mint amennyi ápolási díjat a testvérem rajtam követelt. Ehhez járult egy szörnyen megalázó hagyatéki tárgyalás, amit a mindenáron örökölni akaró testvérem végig- üvöltött. Felolvasták anyám gyűlölködő levelét is. A tárgyaláson nekem nem maradt más, mint mindenre bólintani és többször elnézést kérni a közjátékért. Néhány nappal a hivatalos eljárás után írásban, immár másodszor is, lemondtam mindenféle örökségemről. A végzésben én már „nem is léteztem”. Az örökség nem érdekel. A megaláztatás szörnyű. Nem sajnálom, amit elvesztettem. Mert a legdrágább örökség mégis csak az enyém lett: egy kazetta, amelyen apám az akkor még pici lányaimnak énekel. De mi is az én bűnöm? Az, hogy a világra jöttem, amikor nem vártak. Azt mondták, a háború végén, a születésem előtt 9 hónappal, apám nem volt itthon... ________________________________________________(n*v és dm Nyoma sincs a régi életnek Hógolyóztunk a májusi verőfényben Fénykép az ötvenes évekből: az iskolai diákjai egy május elsejei felvonuláson Az „aranykalásszal ékes ró- naság” a szőkébb szülőföldje annak a közel száz tanyai öregdiáknak, akik Mezőhé- ken gyűltek össze találkozóra. Valamennyien a tulahéki iskolába jártak a harmincas évektől a hatvanas évekig. Az egykori diákok felkeresték iskolájuk helyét az Egyenes-dűlőn, s az emlékezés kopjafájára felírták nevüket. Most fájó volt a puszta csendje, hiányzott az egykori nyüzsgő élet természetes zaja. Egykor szépen gondozott parasztgazdaságok virultak itt a jó minőségű földeken, a fehérre meszelt tanyák rég eltűntek, nem kacsint ránk a kékszemű búzavirág, kiirtotta a modernizáció, csak a pipacs és a szarkaláb ékesíti még a vidéket, és a szarka csörög a fákon — mint hajdanán. A találkozót megtisztelte jelenlétével Halász Vince, a község polgármestere és kedves felesége is. A tanítók közül nagyon sokan hiányoztak már, dr. Georgievicsné Giziké és Tamainé Klárika voltak csak jelen. Dr. Páldi János címzetes főiskolai tanár pár hónapja búcsúzott el örökre tanítványaitól. Ő a háború után itt kezdte pedagógiai pályafutását. A meghitt beszélgetések, a boldog gyermekkor felidézése alatt Gecser Pistáék elkészítették a kitűnő tanyai eledelt, a topogót. A nosztalgiázást erősítették a Szabó Pista és zenekara által játszott régi, szép dallamok. Boldog-keserűséggel emlékeztek a Múzsái, Toldi, Héjjá, Marínka, Gonda, Deák, Farkas, Hegyi, Zsíros, Kecse, Szarka, Miile, Makai, Szabó, Vass, Szűcs nevű egykori diákok sok más társukkal együtt a letűnt időkre. Köszönjük a szervezőknek — elsősorban Vass Rózsikának és Farkas Rózsikának - ezt a lelki örömökben gazdag, felejthetetlen napot. TÓTH BOLDIZSÁRNÉ, MEZŐTÚR A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások — a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával — szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvasható vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával. Névtelen vagy címhiányos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként kezelje. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin (e mail: kacsork@ujneplap.hu) A jászberényi Nagyboldog- asszony Kéttannyelvű Katolikus Általános Iskola énekkara nyolc éve tart kapcsolatot a marosvásárhelyi Tudor Vla- dimirescu Állami Gimnázium énekkarával. Idén a jászberényiek utaztak vendégségbe, 35 diák és négy tanár. Már alig vártuk, hogy találkozhassunk kedves barátainkkal, akik nagy szeretettel fogadtak bennünket. Ott-tartózkodásunk első napján megismerkedtünk Marosvásárhely történelmi nevezetességeivel, a Bolyai Múzeummal, a Teleki Tékával, a Kultúrpalotával, és a gyönyörű főteret is megcsodáltuk. Délután a két kórus közös hangversenyére készültünk. Az újonnan épült Deus Providebit Tanulmányi Házban énekeltünk egymásnak, a szülőknek, a tanároknak és a vendégeknek. Az erdélyi énekkart Szászkay Erzsébet, a jászberényit Budai Lászlóné, iskolánk karvezetője vezényelte. A hangverseny hangulata bensőséges volt, hiszen nagy örömet jelentett mindannyiunk számára a közös éneklés. A két csodálatos előadás után nem maradhatott el a köszöntés és ajándékozás sem. Este kimerültén feküdtünk ágyba, mégis vártuk a másnapi izgalmakat, hiszen kirándulni mentünk. A történelemórán tanultak elevenedtek meg előttünk, amikor Segesvárra érkeztünk. Megnéztük a várat és a Petőfi-emlék- művet, majd Brassóba érkeztünk. Felemelő volt számunkra a Fekete-templomot és a város főterét látni. Ezután a Brasso-Pojánába, a „síelők paradicsomába” utaztunk, ahol felvonóval feljutottunk a hegy tetejére, hogy a hógolyózzunk egyet. Nem tudtunk betelni mindenki televásárolhatta szép és értékes ajándéktárgyakkal a táskáját. Vasárnap délben az újonnan épült cserealji katolikus templomban a szentmisén énekelt együtt a két kórus. Előadásunkat szűnni nem akaró tapssal jutalmazták. A délutánt a vendégfogadó családokkal töltöttük együtt. Nehéz és könnyes búcsúzkodás után másnap reggel indulNépes csoportunk az programok egyikére igyekszik a havas táj szépségével, a ragyogó napsütéssel, az éledező fák és virágok gyönyörűségével. Mindezt később megkoronázta a csíksom- lyói hegytemplom és a Szűz Má- ria-szobor látványa. Korondon, a népművészetéről híres faluban, tunk haza. Három felejthetetlen napot hagytunk magunk mögött. Megköszöntük barátaiknak a kedves vendéglátást, és azzal köszöntünk el egymástól, hogy jövőre találkozunk Jászberényben. ___________TACZMAN ANDREA, JÁSZBERÉNY Re ttenetes idők voltak azok Múltidéző ünnepség színhelye volt a kunszentmártoni Karmelita Rendház. 1950 nyarán a településre deportált ciszterci szerzetesek és a hosszabb ideig ott tartózkodó Ágoston Julián papköltő emlékére gyűltek össze a rendtársak, a hívek, a meghívott vendégek, a múlt előtt tisztelgő polgárok. A megemlékezés dr. Kerekes Károly nyugalmazott zirci főapát koncelebrációs szentmiséjével kezdődött, majd a rendház bejáratához vonultak az egybegyűltek, hogy emléktáblát helyezzenek el. Az ünnepi műsorban, ahogy a szentmisén is, a Szent Márton Énekkar lépett fel Lauri- nyecz Pál kántor vezetésével. Ágoston Julián verseit Laurinyecz Péter egyetemista adta elő, igen kifejezően. Avatóbeszédet Józsa László Pro Urbe-díjas helytörténész mondott. Szónoklatában kiemelte, hogy „a fél évszázad előtti múlt egy szomorú mozzanatának felidézése céljából jöttünk össze, hogy emlékezzünk történelmünknek egy olyan félelmetes szakaszára, amelyet a fiatalabb nemzedék ma már el sem tud képzelni. De mégsem ez a mai emlékezésünk lényege, hanem az, hogy az utókor számára megörökítsük azoknak a kiváló ciszterci atyáknak a nevét és tevékenységét, akik 1950-ben nem saját elhatározásukból és nem saját akaratukból töltötték itt egy hosszú, forró nyár heteit, hónapjait. Hitet és embert próbáló, rettenetes idők voltak azok. Jó lenne, ha nem engednénk a feledés homályában elveszni, elkallódni e sorsdöntő események emlékét.” A szónok felidézte, mi is történt a jelzett vészterhes esztendő júniusában itt, a Karmelita Rendház falai között és szerte az országban. „A Rákosi-korszak egyházüldöző politikájának kegyetlen intézkedései a tetőpontra hágtak. Mindszenty József bíboros hercegprímás életfogytiglani fegyház- ra ítélve már két éve raboskodott ismeretlen börtönökben, hozzá hasonlóan természetesen a papok százai is. A Magyar Püspöki Kar mégsem volt még hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni, hogy aláírja az állam és az egyház közötti megállapodás szövegét, melynek pontjait úgyis Rákosi és környezete diktálta volna. Elkezdődött hát az iskoláiktól még 1948-ban megfosztott szerzetesrendek elhurcolása az ország egyik részéből a másikba, hogy a püspöki kart térdre kényszerítsék, s egyúttal a legitimitás látszatát keltve elkobozzák, állami tulajdonba vegyék a férfikolostorokat és a női zárdákat. A szerzetesek sorsa megpecsételődött. Június 9-ről 10-ére virradó éjszaka megindult az első deportációs hullám: a Jugoszláviával határos sávból elhurcolták az összes férfi és női szerzetest.” Józsa tanár úr Sulyok Ignáctól, a ki- lencvenegy évesen is aktív zirci apátsági monostor szerzetesétől idézve ismertette az internálás kálváriáját. Elmesélte, hogyan toloncolták be egy leponyvázott teherautóba a szerzeteseket, akiket a kunszentmártoni karmelita zárdába hurcoltak. A szónok név szerint is felsorolta az akkori kegyetlen politikai döntés elszenvedőinek tagjait. A legidősebb nyolcvannégy, a legfiatalabb huszonhat éves volt. Közülük ketten Kunszentmártonban hosszú időre: Csehy Alfonz atya majdnem 30 évig, 1980-ban bekövetkezett haláláig állott a kunszentmártoni nagytemplom híveinek szolgálatában, Maróti Arnold atya pedig pontosan 50 évig tartózkodott a településen. 52 év elteltével a harminchét meghurcolt ciszterci atya közül már csak öten vannak életben: a 95 éves Horvát Adolf és Sulyok Ignác kiérdemesült zirci perjel, Simon Marót, Hardy Gilbert és Maróti Arnold atya. „Az államhatalom nem kímélt költséget és fáradságot, hogy a szerzeteseket embertelenül szétszórja s kitépje őket otthonukból, de a kisujját sem mozdította azért, hogy létfenntartásukhoz akár egy karéj kenyeret is biztosítson! De egy vidéki településen hogyan lehet ennyi embert ellátni? A nagylelkű karmeliták szerény tartalékai egy-két nap alatt kimerültek. Ők azonban közszeretetnek örvendtek Kunszentmárton hívő népe körében és a környező tanyavilágban. Megszervezték a helyi hívő közösséget, mely a környékbeli tanyák jólelkű népével karöltve, csodálatos áldozatkészséggel és megható szeretettel gondoskodott szalmazsákról, takaróról és mindennapi élelmezésükről, három hosszú hónapon át. Míg élünk, nem feledkezhetünk meg ennek az igaz magyar és keresztény népnek jóságáról” — emlékezett vissza Sulyok Ignác atya. Józsa tanár úr ünnepi beszédében kiemelte, hogy a leleplezésre váró emléktábla Ágoston Julián ciszterci papköltőre is ráirányítja a figyelmet, aki kényszerű kunszentmártoni tartózkodása idején kötetnyi verssel gazdagította a magyar irodalmat, habár az ő munkásságának felfedezése, teljes feltárása még mindig várat magára. Fájdalmasan rövid életének sokrétűségét — hiszen 1969- ben halt meg 60 éves korában - versek, prózai művek, irodalomkritikák, didaktikai tanulmányok jelzik. Az emléktábla leleplezésének ünnepi aktusa előtt Józsa tanár úr köszönetét mondott a kezdeményezés gondolatáért dr. Barna Gábor egyetemi tanárnak, a megvalósítás lehetőségének megteremtéséért pedig azoknak a személyeknek és intézményeknek, akik és amelyek anyagi áldozataikkal segítették az emlékezés ünnepét. VASS ZOLTÁN, KUNSZENTMÁRTON c A I ß
