Új Néplap, 2002. április (13. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-11 / 84. szám

4. OLDAL SZERKESZTŐS E G POSTÁJÁBÓL 2002. Április 11., csütörtök Kisújszállási barátaiknál jártak a karcagi idősek A tavasz első napján a karcagi Idősek Klubjának tagjai megtisz­telő meghívásnak tettek eleget, Kisújszállásra látogattak, baráta­ikhoz. A délután kellemesen telt együtt, mindannyian igen jól szó­rakoztak, hamar elszaladt az idő. Teázgatás mellé finom pogácsát és mindenféle apró süteményt kí­náltak a vendéglátók. A jókedv mellé a játékkedv is megjött, a szellemi vetélkedő hasznos ki­kapcsolódást nyújtott. A vendég­látók meghívást kaptak Karcagra, aminek örömmel tesznek eleget, amint kicsit kellemesebb lesz az idő, és biztosak abban, hogy ak­kor is jól szórakoznak majd egy­más társaságában. - Addig is kí­vánunk a karcagi Idősek Klubja minden tagjának jó egészséget - írja levelében özv. Pardi Lukács- né a kisújszállási klub tagjai ne­vében. Vannak még csodák A háziasszony Szolnokon, a piactér melletti Plus áruházban vásárolt. Miután fizetett és elrakta az árut, elindult haza. Csak otthon vette észre, nincs meg a pénztárcája - benne néhány irattal, a bankkár­tyájával -és a havi keresetével. Előbb telefonon érdeklődött üzletben, majd visszament személyesen is. Akkor tudta meg, van egy talált pénztárca. A háziasszony felsorolta, mi minden lehet benne, milyen iratok, mennyi pénz, s miután igazolódott, hogy ő a tulajdonos, jegy­zőkönyvezés után átvehette azt. Örömét és háláját azzal szerette vol­na kifejezni, hogy megjutalmazza a megtalálót, de erre nem adatott módja, mert udvariasan elhallgatták, melyik alkalmazottnak kö­szönheti, hogy megvan hiánytalanul a bugyelláris. így ezúton köszö­ni azt az „illetékesnek” -és az üzlet alkalmazottainak. Úgy tűnik, farkastörvények övezte világunkban, a mindennapok egyszerűségében vannak még kivételek, akarom mondani, csodák... Ha tavasz, akkor allergia Ha itt a tavasz, menetrendszerű­en felbukkan egy téma: az aller­gia. A napokban olvashattunk egy cikket arról, hogy míg a szé­nanáthától szenvedő betegek száma 1990-ben kilencezer-egy- néhányszáz volt, addig tíz évvel később már 131 ezer 657. A vi­rágzással egy időben fulladás, bedagadt, könnyező szem, tüsz- szögés, bőrelváltozások gyötrik az embereket, s évente 10-15 szá­zalékkal többen lesznek, akik szenvednek. Az allergia okaként elsőként a parlagfüvet emlegetik, pedig van még jó néhány, ami veszélyes az emberre: ilyen például az üröm, a csalán, a tölgy, a mogyoróbar­ka, a platán, a hárs, füvek, virá­gok, macskaszőr, por-, gabona- és faatkák stb. Ezekre is allergiá­sak vagyunk. Általában csak a parlagfű irtásáról esik szó, amivel csekély hatékonysággal minden évben megpróbálkoznak. Tudomásul kell venni, hogy a természet allergiát okozó elemeit nem lehet kiirtani. Nekünk kelle­ne újra alkalmassá válni a termé­szet kihívásaira. Közhelynek hangzik, de így van. Amit meg­eszünk, megiszunk, belélegzünk, olyannyira manipulált, termé­szetidegen, vegyszerezett, mérge­zett a gátlástalan emberi tevé­kenység miatt, hogy az immun- rendszerünk felborul, kóros túl­érzékenység lép fel. A allergiás betegségek számának a növeke­désért felelősek a környezeti ha­tások, a lakóhely minősége, az ét­kezési szokások, a megváltozott ipari, kémiai környezet, a lég- szennyezés, a kipufogógázok stb. Gerjesztő hatása van az ipari­lag feldolgozott ételeknek, a ve­gyileg és genetikailag manipulált tápláléknak, a tartósítószereknek és adalékanyagoknak, a stresszes életmódnak, az anyatejes táplá­lás hiányának. Az allergia elleni küzdelemben nagyobb eséllyel indulhatnánk, ha ez utóbbiakat megpróbálnánk szem előtt tarta­ni és minőségileg más életmódra rendezkednénk be. ____________________HY. JÓZSEF, MEZŐTÚR A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások — a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával — szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvasható vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával. Névtelen vagy címhiányos írá­sok közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként kezelje. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin (e mail: kacsork@ujneplap.hu) Drága lett az albérlet Lányom tavaly tanulmányokat kezdett Szol­nok gazdasági főiskoláján, s mivel a Dunántú­lon élünk, a lakhatását is meg kellett olda­nunk. Közismert, hogy a kollégiumi helyek száma korlátozott. Mi is azok közé tartoz­tunk, akik e tekintetben nem voltak szeren­csések, ezért lakást kellett keresnünk a város­ban. Találtunk is egyet a városközpontban, amit - fura módon - nem a tulajdonos, ha­nem egy másik bérlő (lakó) adott ki a lányom­nak és még egy diáklánynak. Ily módon a lá­nyok albérlők lettek. A megegyezést követően másnap a tulajdonos (aki nem szolnoki la­kos) az első havi bérleti díj mellé 3 havi kau­ciót is kért. Ezt a lányokkal albérleti szerző­désben aláíratta. A két lány egy hónap elteltével közölte a tulajdonossal, hogy az albérletet felmondják, mert elköltöznek a lakásból. A tulajdonos azonban a három hónapi kaucióra hivatkozva nem fizetett vissza két­havit a lányoknak. Mivel szerettem volna látni, a jogszabálynak megfelelő szerződés köttetett-e a lányokkal, ajánlott levélben kértem a megállapodás egy példányának el­küldését (természetesen a lányok is több­ször kérték a szerződés egy példányát, de nem kaptak), a posta azonban azzal hozta vissza felbontatlanul a levelemet, hogy a „címzett nem kérte”. Az anyagi tényezők (havi 36 ezer forint és a rezsi) mellett nagyon etikátlannak tartom ezt a magatartást, kihasználva a fiatalok naiv- ságát, hozzá nem értését és azt, hogy a mai napig nem tudjuk, mi is áll a szerződésben. Mivel sok főiskolás van Szolnokon és so­kan albérletben kénytelenek lakni, a hasonló esetek elkerülése érdekében jó, ha az esetről értesülnek a diákok. Ha már mi így jártunk, legalább a többiek ne kerüljenek ilyen kelle­metlen helyzetbe. ____________________________________________(Ntvfacim Almok álmodéival randevúztak A 9/E osztály a kastélyotthon előtt A középiskolás Arany János Te­hetséggondozó Program két szol­noki osztálya a legutóbbi prog­ram-hétvégén a fővárosban járt. Egyikük, a 9/A osztály — az Ál­mok álmodói - Világra szóló ma­gyarok című kiállítást tekintette meg, ahol magyar származású hí­res emberek, írók, színészek, ma­tematikusok, orvosok, költők élet­művével ismerkedett, míg a másik csoport ez idő alatt - a 9/E osztá­lyosok - a Budai-hegyekben túrá­zott. A kollégisták a János-hegyről a Hűvösvölgyig gyalogoltak a kel­lemes időben, ebédjüket a gyer­mekvasút éttermében költötték el. Később — immár együtt a két osz­tály — az Üllői úti Ruttkai Éva Színházban megnézték a Filumé- na házassága című olasz komédi­át, s a színház múzeumában a névadó művész, Ruttkai Éva egy­kori fellépőruháit. Másnap az E osztályosok az Új- szászi Kastélyotthonba is elláto­gattak, ahol az ott folyó rehabilitá­ciós munkaterápiával ismerked­tek. TÓTH KATALIN ÉS HIDAS GABRIELLA Emberségből szőtt szociális háló Hetvenötödik életévemet töltöt­tem márciusban. Tanyára szület­tem, csak később költöztünk falu­ba. Bár igen szegények voltunk, a szüleim gazdasági cselédek vol­tak, mégis úgy érzem, jó helyre érkeztem, mert nagy szeretetben éltünk. • Megértem háromnegyed év­századot. Micsoda nagy idő, és mi minden volt benne! Háború, forradalom, nélkülözés és re­ménység a jobb életért. A háború alatt bujkáló, menekülő embere­ket gyámolítottam, voltam peszt- ra, cseléd, háztartási alkalmazott. Láttam mások életét, tanultam sokat mindenhol, mindenből. 1950-ben Debrecenbe kerül­tem az ápolónőképzőbe. Ez a szakma adta egész életemre a ke­nyeret a kezembe. Volt szeren­csém jó, igaz orvosok mellett dol­gozni akkor, amikor még nem a génz dominált mindenek felett. Éltem-haltam a betegekkel. Az „egyes ember semmiség, az egyes ember butaság” - él egy vers két sora bennem, s bizony, nagyon igaz. Az ember ered­ményt csak másokkal közösen ér­het el. Most tudom igazán, meny­nyire szerettem a hivatásomat. Ha visszagondolok, mennyit segí­tettünk a betegeknek problémáik áthidalásában, bizony mondha­tom, akkor működött egy külön­leges „szociális háló”. Szeretnék kezet szorítani azokkal, akik ve­lem együtt segítettek. Segítettek azzal, ha kesze-kusza leveleimet nem dobták a szemétkosárba vagy a telefonhívásomra odafi­gyeltek. Emlékszem, egy három- gyermekes asszony került a be­tegágyra, akinek kiskorú gyerme­keit nem volt, aki ellássa. Máris telefonáltam az akkori gyermek- védelmi intézetbe és jött a csoda: délutánra felügyelet alá kerülnek a gyerekek, az anya nyugodtan gyógyulhatott a kórházban. Men­tő hozott egy magányos, lázas, hetvenen túli mamát, aki haza akart menni, hogy elpusztulnak a tyúkjai, ha ő itt marad. Megnyug­tattam, nem lesz baj, nem pusz­tulnak el az állatok; telefon a kör­zeti orvosnak, a nővérnek, intéz­zék el, hogy a szomszéd gondos­kodjon a tyúkokról és legyen, aki várja haza a mamát. Simán ment minden. Idős bácsi érkezik csúnya, kék foltokkal. Hogy miképpen szerez­te, csak nagy nehezen derül ki. Nem akarom elhinni, hogy saját fia verte meg. Levél a körzeti or­voshoz, mi az igazság. Sajnos, igaz, mivel részeges munkakerü­lő a már nem is fiatal gyerek. Ké­rem, ha majd hazamegy a bácsi, néha látogassák, hátha elkerülhe­tő a következő baj... Az ember végső megoldásként sokszor az öngyilkosságot vá­lasztja, pedig az nem old meg semmit, csak a bajt tetézi. A férj iszákos, goromba. Betelt a pohár a szenvedő asszonynál, kezet emelt saját magára, hozza a men­tő. Ha felépül, segíteni kell neki, hogy ne kerüljön vissza. Levél az akkori elöljáróságnak a család életéről, a férj elvonóra kerül. Aki kézbe vette az ügyet, szíve, lelke van. Viszi tovább, hiszen az ápo­lónő csak annyit tehet: jelez, itt segíteni kell! A kiragadott esetek évtizedekkel ezelőtt történtek, de ma is örömmel tölt el, hogy segít­hettem. Az eredmény közös volt azokkal, akik velem egyformán gondolkodtak, és tették a dolgu­kat ott helyben. A legjobb ötlet sem életképes, ha nincs meg a megfelelő láncszem. Tizenhetedik éve nyugdíjban vagyok, gondolom, a segítőim kö­zül is sokan, de, ma is jó érzéssel gondolok rájuk. Sok apró dolgot meg tudtunk oldani, együtt, egy­másért. Ez volt akkoriban a kórházban „szociális háló”, amit emberség­ből szőttünk. Ma már én is a másik oldalon ál­lok, lassacskán magam is gyámolí- tásra szorulok. Bizony, nagyon jól­esik, ha valahonnan érkezik egy kis segítség, egy kedves szó. _____________MOLNÁR FERENCNÉ, SZOLNOK Ta pizva sem finomabb, de gusztustalanabb Egyre erősebb késztetést ér­zek arra, hogy csakis olyan kenyeret, péksüteményt ve­gyek, amit még a „gyárban” becsomagoltak. Minden vásárlás alkalmával szorongva figyelem a kenyeres­állvány és kifli-zsömle tartók környékét, milyen gyomorforga­tó látványban lesz megint ré­szem a notórius tapogatók jó­voltából. Nemrég az egyik bevásárló- központban voltam tanúja, aho­gyan egy népes társaság gusz- tustalankodott a péksütemény­nyel, tapogatva, szagolgatva, dobálva azokat, s amikor valaki rájuk szólt ezért, csaknem tetle- gességig fajult a vita, kikérvén maguknak, hogy azt csinálnak, amit akarnak... Legutóbb az egyik, igen szín­vonalas élelmiszerüzletben az előttem válogató javakorabeli asz- szonyság legalább harminc friss, ropogós zsömlét tapizott végig s dobta vissza, majd gondolt egyet, és átvágódott a kiflikhez, ott foly­tatva a meózást. Hogy mit keresett könyékig (sőt, még azon túl is) a tartókban ekkora vehemenciával, azt talán még ő maga sem tudta. Lehet, hogy csupán a csupasz kezek já­téka izgatta. Én viszont kevésbé élveztem, hogy makulátlanul tisztának semmiképp sem ne­vezhető kezétől én nyalom be a bacilusokat. Ki tudja, előtte a ré­pát meg a krumplit fogdosta ösz­sze a piacon, esetleg még egy-két ügyfélforgalmas hivatalba is be­tért... Az élelmiszer-áruházak min­dent megtesznek, hogy portékái­kat higiénikus körülménynek között tárolják, az ilyen vásárlók miatt azonban akár ha a földről ennénk, ki tudja, mit kapunk be. Mivel a mániákus tapogatókat úgysem lehet leszoktatni rossz tulajdonságukról (talán fel sem fogják, mit csinálnak), javasol­nék egészségünk és gusztusunk védelme érdekében néhány vari­ációt. A kulturáltabb tapogatók fi­gyelmének felkeltésére bevezet­hetnék a boltok a „táblarend­szert”. Kifüggesztenek egy jó nagy táblát, rajta: „Csupasz kéz­zel ne tapogasd!”, s a gyengébbek kedvéért egy ábrával szemléltet­nék, hogyan lehet használni a zacskókat fogdosásra. El tudnék képzelni egy nagy tükröt is, igazolandó önmaguk látványával, milyen taszító, amit csinálnak. A legjobb megoldást azonban abban látnám a mi viszonyaink között, ha olyan zárt adagoló­rendszerből kapnánk a harapni- valót, ami önműködően adja ki az épp soron következő árut (amibe belenyúlni nem lehet!), s eszi, nem eszi, mindenki azt viszi, amit kap. Végtére is: nem muszáj nekünk mások koszos keze után enni! TOMAI ADRIENN, SZOLNOK Megváltozott a célirány? Közel negyvenhárom éve élek Ti- szatenyőn. Azt mindig is tudtam, hogy a jó szándék nehezen talál termőtalajra nálunk, de hogy a vandalizmus ilyen méreteket ölt­sön, arra legborúsabb perceim­ben sem gondoltam. Az utóbbi években hétvégi programként a helyi labdarúgó­mérkőzésekre szoktunk elmenni barátaimmal. Szomorúan tapasz­taltuk, hogy padok, székek nél­küli nézőtérről, állva vagyunk kénytelenek végignézni a mérkő­zéseket. Egy szabad délutánomat szántam rá a műhelyemben, hogy három-négy szurkoló szá­mára „kényelmet” biztosító pa­dot készítsek (barátaim nem kis örömére). Ettől kezdve e pádról néztük, szurkoltuk végig a mér­kőzéseket. Az elmúlt hét végén azután megdöbbenve láttuk, hogy a „pá­holyunk” is vandál kezek marta­lékává lett, valaki vagy valakik íz- zé-porrá törték. Minket összességében komoly anyagi kár nem ért, igazi vesztese ennek a történetnek az, aki ezt a rémséget elkövette, hiszen primi­tív emberi mivoltáról állított ki bi­zonyítványt, s ezt jobban sajná­lom, mint az összetört padot - pedig azért is vérzik a szívem! Sajnos, mi még mindig ott tar­tunk, hogy az elültetett fát az ut­cán ki kell tömi, a kitisztított víz­elvezető árokba bele kell dobálni a szemetet. Úgy gondolom, ezzel a mentalitással hiába kopogta­tunk az Európa-ház kapuján, utat mutatnak nekünk a Balkán elé! ______________ROZSA SÁNDOR, TISZATENYÓ 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents