Új Néplap, 2002. február (13. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-25 / 47. szám
6. OLDAL MŰVÉSZ BEJÁRÓ 2002. Február 25., hétfő ! Dokk és passió Két próba közt Tordy Gézával- Honnan a vonzalom az úgynevezett kortárs amerikai dráma iránt?- Nem is kortársak ők, inkább százados társak, jó részük már nem is él. Az 50-70- es években világszerte feltűnően sok dráma született — ne kérdezd, miért. A jó részük ráadásul igen jó színvonalon íródott. Ekkor keletkeztek példának okáért a modern magyar dráma gerincét képező színdarabok is. Örkény, Szakonyi, Mesterházi és az azóta sajnos „hivatást” váltó Csurka is ekkor írta legjobb darabjait. A mai ínségesebb korból visszatekintve - amikor szinte alig születnek darabok - bizonyos nosztalgiával nézem ezt a kort. A Pillantás a hídról a többi hasonló darabbal együtt - egyszerűen jó. Régebben talán azt szerettük bennük, hogy maiak, nyersek voltak, maguk a darabok is átmentek sok-sok szűrőn — kis színházakban mutatták be őket, aztán az Off-Broad- way-n kísértették meg a szerencséjüket, míg végül egy nagy rendező keze nyomán világhírű Broadway-sikerek lettek. A nyomtatásban megjelent - és ma is olvasható - néha kétségbeejtően aprólékos és lapos instrukciókkal ellátott szövegkönyvek lényegében a Broadway-produkciók premierjének napján rögzített, végleges szövegváltozatok, amik azért készültek, hogy a más színpadokon életre kelő előadások a leghűebben követhessék a Broadway-bemutatót. Én ezeket az instrukciókat mindenesetre kihúzom.- Miről szól most Neked a Pillantás a hídról? — Ez a legélőbb emberi történet, ami bármikor, bárkivel megtörténhet. Veled, velem, akár egy lakótelepi lakásban is. Ez a történet számomra az ártatlanság rémisztő drámája, ami - akár egy görög sorstragédia - szinte kikerülhetetlen. Egy velejéig becsületes, egyszerű gondolkodású ember, a mindenkori társadalom egy atomja, beleszeret a saját nevelt lányába, és amikor ez számára kiderül, nem marad más választása, csak a halál. A hihetetlenül pontosan megírt darab - akárcsak Szophoklész Oidipusz királya — a felismerésnek ezt a drámai, sorsszerű folyamatát fejti fel.- Élet és halál választása. Szerinted ilyen világos korban élünk?- Dehogy. Ez egy zavaros és ronda kor, amikor csak a látszat és a pénz számít, az, hogy életed során minél többet birtokolj, pedig jól mondja a példázat: a halotti öltönyön nincsen zseb... — persze nem tudom, vajon voltak-e az emberiségnek tiszta és fényes korszakai. A nyolcvanas években egy híres természettudós mondta azt, hogy az ember a Föld rákos sejtje — olyan ellentmondásos egyed, aki gyönyörűségeset álmodik, ugyanakkor rosszat tesz. A bűn megvallása és a megbocsátás lehet továbbélésünk egyik lehetséges útja. Engem már közel negyed százada foglalkoztat ez a gondolat magánemberként és a mesterségemben is. Négy évtized a színpadon Czibulás Péter jubileuma Az a baba, aki akkor született, amikor Czibulás Péter először színpadra lépett, ma már - negyven esztendő múltával - akár nagymama vagy nagyapa lehet.-Most, hatvan múltával, hogy érzi magát? — Megriadtam egy kicsit a papírjaimtól, amikor néhány évvel ezelőtt észrevettem, hogy a 60. születésnapom következik. Egyébként ugyanúgy érzem magam, mint amikor idejöttem Szolnokra, 27 éves koromban. Ha színházról hallok, ugyanúgy bi- zsergek, mint akkoron. Kösz, jól vagyok. — Egerben kezdte a pályát, majd a Vígszínházban Páris ap- ródja volt. Hálásan emlékezett egy interjúban Várkonyi Zoltánra. Valójában ő indította el a színészpályán. — Szerény részese voltam annak a Rómeó és Júlia előadásnak, amelyet Várkonyi rendezett Rutt- kay Évával és Latinovits Zoltánnak a főszerepben. Felejthetetlen emlékem. — Hogy került a Szigligeti Színházba? — Kertész Péterrel együtt játszottam a Vígszínházban, ő Szolnokra szerződött, „összehozott” Berényi Gáborral, a színház akkori igazgatójával. Meghívtak „felvételizni”. Verset mondtam, monológot, énekeltem, táncoltam. Berényi szerződtetett, de hozzátette: a bonviván szerepkör személyemmel nincs betöltve. Volt igazgatóm sarkalatos és lényeglátó megjegyzése ellenére sok zenés darabban játszottam. Szóval így lettem a Tisza- parti társulat tagja, kemény, 1500 forintos gázsival, az 1967-es évad kezdetén.- Megkérdezhetem, kitől kapta meg a „vírust”?- Önvírus volt. Magam tenyésztettem ki magamban. Sutytyó koromban már színész akartam lenni.- Szolnokon igen „nagy csapatba” állt be. Az akkori magyar színészvilág több jelessége itt játszott.- Tőlük tanultam meg a szakmát, már amennyire azt meg lehet tanulni. Persze, ahogy idősödöm, egyre jobban rájövök, hogy nem tudok semmit. Fiatalon persze ezt nem így fogja fel az ember. De már régen fejet hajtok Berényi rendezői alapossága, Bor József mindig megújuló szellemessége, Székely Gábor következetessége, vasakarata előtt. Rengeteget tanultam Horváth Jenőtől, aki a „legkegyetlenebb” rendezőm volt. Már akkor kénytelen voltam elismerni az igazát, ma még inkább... Tudta mit akar, mindig csalhatatlannak bizonyult. Kerényi Imre is sok mindenre megtanított. Együtt játszhattam Hegedűs Ágnessel, Horváth Sándorral, Upor Péterrel ... Huszár László, Kránitz Lajos, Vajda László voltak a kortársaim, velük voltam amolyan egytyúkalja gyerek.- A legrégebbi „bútordarabok” egyike a Tisza-parti színháznál. Hűséges alkat, arra kell gondolnom.- Volt egy szép „kalandom” a nyolcvanas évek elején. Talán nem is akármilyen. Kerényi Imre meghívott a Várszínházba, a Csík- somlyói passióval bejártam Európát, mindenhol igen nagy sikerünk volt, úgy is mondhatom, megható sikerünk.- Kétféle színész van: az egyik gyűlöli, ha megkérdezik tőle, hogy vannak-e szerepálmai, a másik megsértődik, ha elmarad az érdeklődés ...- Nemigen voltak szerepálmaim. Múlt időben mondtam, ez már jelez valamit. Bosszantott viszont, hogy a meglehetősen erősnek mondott karakterizáló képességem miatt mindig olyan szerepeket kaptam, amelyek épp hogy csak meg voltak írva. Hány, de hány figurát nekem kellett kitalálnom, mert a szerző nem írta meg!- Megjegyzem: legnagyobb sikereit ilyen szerepekben érte el.- Éppen ez a bosszantó, mert a legközelebbi papírmasé figurát megint rám bízták. Ördögi kör, amelyből alig tudtam kikeveredni. Többnyire beskatulyáztak komikus szerepkörbe, holott meglehetősen érzékeny ember vagyok, más feladatokat is szívesen fogadtam volna. Sok-sok évem ment így el. Persze, mindenben van azért valami jó. Helyzetemből következően mindig nyitott szemmel járok, az életet igyekszem bevinni a színpadra.- Mit csinálna másképpen, ha valami csoda folytán az az ifjú lehetne, aki 1967-ben bekopogtatott a szolnoki színházba?- Többet foglalkoznék önmagámmal, talán kevesebbet dolgoznék, még többet olvasnék, jobban meggondolnám, hogy mit, miért teszek. Nem szabad hályogkovács módján élni...- Negyven, színpaddal áldott vagy megvert év különösen nagy idő. Nem fáradt? Erre az alakításaim adják meg a választ, én - említettem már - ha színpadra gondolok, ugyanúgy bizsergek, ahogy huszonéves koromban. „Szolnokon most is nagyon jó próbálni” Egri Márta hosszú idő után újra a Szigligeti Színház színpadán próbál, de vajon milyen érzés visszatérni Szolnokra?- Milyen érzés? Jó. Ehhez a színházhoz nekem csupa jó emlékem fűződik: jól éreztem itt magam, jó szerepeket játszottam. Szakmai szempontból fontos időt töltöttem el itt. Ezt a mostani időszakot nagyban befolyásolja az a tény, hogy mit próbálok. Esetünkben egy nehéz, gyönyörű darabban, Arthur Miller Pillantás a hídról című drámájában a dokkmunkás Eddie feleségének, Beatrice-nek a szerepét.- Szorongás?- Csak annyi, amennyi összefügg azzal, vajon a saját mércémnek megfelelő színvonalon meg tudom-e majd oldani ezt a rám váró színpadi feladatot.- Amikor elszerződött, akkor a várossal is megszakadt-e a kapcsolat?- Igen. Azt hiszem, ez természetes.- Változott-e a város valamit az elmúlt években? Mit jelez a „pillantása”?- Feltétlenül változott... Rengeteg új üzletet, épületet látok. De hát annak idején nekünk nem sok időnk maradt az úgynevezett városi létre. A színház zárt világában éltünk. Délelőtt próbáltunk, este játszottunk, aztán hajnalokig beszélgettünk. Ez például megváltozott. A színészklub ma már nem olyan, mint régen. Nemcsak ez, az összes színház klubja is megváltozott, de ez szerintem természetes, hiszen más lett a kor is, amelyben élünk. Ma mindenki hajt, dolgozik, a fennmaradó picinyke időt pedig igyekszik a családjával eltölteni.- Milyen érzésekkel jár-kel a színház felújított falai között ön, aki a legnagyobb szerepeket mégis csak a régi színházban játszotta el?? — Sokat játszottam a régi épületben, és játszottam még az újban is, de akkor az még nagyon új volt. Mindenhol új bútor, friss meszelés. Az ember pedig az újban egy kicsit mindig elfogódott. Tíz év alatt az épület „bejárató- dott”. Szerintem ez is fontos. A színház olyan tér, amit be kell lakni. Élettel kell megtölteni. A próbák hangulata beivódik a frissen rakott falakba és a steril közegből lassan előrajzolódik a színház. Szolnokon most is nagyon jó próbálni. A főpap és a filmsztár kerül az 1956-os forradalom leverése után. A szárnyalóan törhetetlen hitből táplálkozó meg nem alkuvás és az élet szeretetéből fakadó természetes élni akarás csap össze, vívódik, majd talál egymásra a kétfelvo- násos drámában. Vajon kinek volt igaza? És mit jelent egyáltalán az igazság? Mindszenty József szerepét Mertz Tibor, Jávor Pál szerepét Kautz- ky Armad alakítja. A darab rendezője: Kiss József. A dráma Jávor Pál születésének centenáriuma alkalmából márciusban három estén át látható a Szobaszínházban. Pozsgai Zsolt Szeretlek, Faust című színpadi művét hamarosan a Szobaszínházban mutatják be. A dráma a közelmúlt magyar történelmének viharos időszakát mutatja be két ellentmondásos személy életén keresztül. Mindszenty József, a főpap és Jávor Pál, a sikeres színész egy börtöncellába Scsedrin és Bizet zenére táncol a szolnoki modern balett-társulat. A darab koreográfusa — melynek bemutatója március 16-án lesz — Bodor Johanna.- Scsedrin és Bizet zenére táncolnak, de főleg az előbbire. Miért?- Nagyon régen, még Romániában láttam egyszer egy előadást, amelyben Maja Pliszeckaja táncolta Carment, de nem az operazenére, hanem egy szvitre. Furcsa, mégis rabul ejtő zene volt, valahogy nem Bizet. Csak később tudtam meg, hogy valószínűleg Scsedrint hallottam. Erre a zenére tényleg sokkal jobb táncolni. Ez a zene tisztább, ugyanakkor szenvedélyesebb, virtuózabb, néhol olyan tempót diktál, hogy először azt hittem, erre nem is lehet táncolni. Menet közben találtuk meg a fortélyokat. Feszített tempóban tanuljuk egy nagy művész — esetünkben főleg Scsedrin - nyelvét, és most már időnként nagyon jók értjük egymást.- Egész estén át nagyszínpadon, nehéz zenére eltáncolni a világ egyik legszenvedélyesebb szerelmi történetét - nem Carmen kortalan szenvedélye túl mély víz ez egy frissen alakult társulat számára? — Most már bevallhatom, kezdetben féltem. Ennek ellenére úgy döntöttem, nem várom ki azt a néhány évet, amíg egy társulat megismeri egymást és kisebb munkasikereken át egyre nehezebb feladatok megoldására vállalkozik. A táncosaim fiatalok, most kell megmutatniuk, hogy mire képesek. Mélyvíz? Igen. Nagyon magasra tettük a mércét, én pedig megfogtam a kezüket és azt mondtam, ha rengeteget dolgozunk, meg tudjuk csinálni, el tudjátok érni azt a szintet. A nagy kihívás, az elszántság és a közös akarat a legjobb tanítómester. Nagyon-nagyon szépen haladnak. Végül is a világ egyik legizzóbb, legbonyolultabb érzését táncoljuk el: a szerelmet.- Miért fontos személy szerint az ön számára Carmen?- Mert az életemben, nőként, azt hiszem, most leginkább ez érdekel. Kevéssé megélt életünkben talán a szenvedély az, amivel kapcsolatban igazán érdemes kérdéseket feltenni. Az emberek nagy részéből eltűnt a szenvedély, vagy éppen eltűnőben van, viszont sóvárognak utána, vagy jobb esetben benne élnek nap mint nap, ami persze megválaszolatlan kérdések tömegét vonja maga után. A Carmen arra ítél bennünket, hogy azonnal és őszintén reagáljunk érzelmi megnyilvánulásokra. Ilyen a tánc is — abban a pillanatban hat. Kiemelve az időből a csók, a tekintet, a gesztus - nem viszonylagosan, nem manipuláltan... egyszerűen és tisztán — önmaga. Carmen — különleges viszonyítási pont: maga a tisztán megélt pillanat. Az összeállítás a színház és a kiadó együttműködése alapján készült. A költségeket az intézmény viseli.
