Új Néplap, 2002. január (13. évfolyam, 1-26. szám)
2002-01-24 / 20. szám
4. OLDAL A POSTÁJÁBÓL SZERKESZTOSEG 2002. Január 24., csütörtök Hfl Nagy utazás, nagy élmény.. Úgy volt, hogy kocsival elvisznek egy kedves ismerősömhöz látogatóba, de végül úgy alakult, hogy vonattal mentem. Mivel nagyon régen nem utaztam így, még örültem is, hiszen sok benyomás, élmény érheti az embert. Nem panaszkodha- tom, akadt. Az első akkor ért, amikor kiérkeztem az újszászi állomásra, és bementem a fűtött, „nem dohányzó” váróterembe. Nos, ami ott fogadott, azt még leírni is nehezemre esik. Valami iszonyatos szag, egy rossz szeneskályha ontotta a meleget és a büdöset egyaránt. Kitártam az ajtót, hogy cserélődjön a levegő, de a nagy hideg miatt hamar be is kellett húzni. Egy utas kénytelen volt kimenni, mert odabenn fojtogatta a köhögés. Szétnézek, gondoltam, de inkább ne tettem volna. Csak bámultam! Hogy mi minden volt a falakra pingálva, karcolva, azt csak a jóisten tudja! Amerre néztem, mindenfelé piszok meg pókháló. „Egy vödör mész elég lenne a csodához” - motyogtam, megfeledkezve magamról. Megjött a vonat. Egy gyorsított járatot néztünk ki, hogy minél előbb Pesten legyek. Ehhez képest szinte minden állomáson és állomáshelyen megálltunk. „Semmi baj — nyugtattam magam -, meleg helyen vagyok, olvasni is tudok, az a félórás csúszás érkezésem időpontját illetően nem sok, a találkozás öröme kárpótol majd.” A vendégségből visszafelé is vonattal utaztam persze, ezért még Pestről telefonálni akartam, hogy a várjanak, de a telefon elnyelte az összes aprómat. Mentem a pénztárhoz, hogy aprót váltsak, de a kisasszony tudtomra adta: Pénzváltás nincs! Nem nyugodtam bele, mentem a következőhöz, és esdekeltem, adjanak aprót, mert nagy szükségem van rá. Meg is történt. A pénz odavágva - és a grimasz is! Végre a vonaton voltam, elhelyezkedtem. Miután kiderült, hogy világítás egyáltalán nincs, újságolvasás helyett majszoltam valamit. A kalauz is megérkezett s megkért, ha csökken az utasok száma, üljek át máshová... Nagykáta felé át is mentem egy másik kocsiba. Kérdésemre, hogy „van-e szabad hely”, valaki vakkantott valamit a foga közül. Leültem. Szatyrok a kézbe, táska a lábam közé, mert senki nem mozdult, hogy helyet csináljon nekik. Dühített a mérhetetlen közömbösség! Végre megérkeztem, az állomáson vártak. Örömmel mesélek a találkozásról. A többiről hallgatok. Talán majd ha megnyugodtam, azt is meg tudjuk beszélni... ___________________________________(HÉV ÉS CÍIII) Eg y kis falu örömei Tiszabő a megyének egyik olyan települése, ahol a hétköznapok egyformaságát csak ritkán töri meg említésre méltó esemény. A megélhetési nehézségekkel küszködő falu lakóinak életében a gondok kezelése játszik elsődleges szerepet. A közelmúltban mégis történt valami, amiről érdemes szólni, mert derűt hozott a hétköznapok egyhangúságába. Kezdem azzal, hogy az elmúlt esztendő utolsó havában kedves, bensőséges hangulatú összejövetel részesei lehettek a „Ráérők” Nyugdíjasklub tagjai, hiszen óvodások látogattak el hozzájuk és adtak kis műsort, majd pedig átvehették a klubtagok a klub szerény kis ajándékát. A karácsonyi ünnepségünk, ha lehet különbséget tenni az előbbivel, még szebb volt, hiszen azon túlmenően, hogy együtt töltöttünk egy délutánt, olyan örömben is részünk volt, amire nem is számítottunk: országgyűlési képviselőnk jóvoltából valamennyi, többé-kevésbé idős klubtagunk karácsonyi csomagot kaphatott. Eddig a helyi önkormányzat segítségével minden esztendőben sikerült megrendeznünk a szeretet ünnepéhez kapcsolódó találkozót, ahol egy kis ajándék is várta az időseket, az idén azonban a rossz anyagi körülmények miatt nem sokat tudott segíteni ebben. Már majdnem lemondtunk róla, amikor érkezett a képviselői segítség. Hálásak vagyunk érte. Újabb meglepetés akkor ért bennünket, amikor megtudtuk, hogy Márkus Ica előadóművész és társai a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által nyert pályázat keretein belül egy gyermekműsorra várják a közönséget. A Ládafia bábszínház társulatának előadásán igen jól szórakoztunk, este pedig nótatestre és táncra várták Tiszabő lakosságát. Az elmúlt évben, sajnos, pénzügyi okok miatt egyetlen ilyen rendezvényt sem nem tudtunk rendezni a falu közösségének. Márkus Ica előadóművész és barátai jóvoltából tartalmas programmal nyithattuk a 2002-es év kulturális életét. AMBRUS ANDRÁSNÉ KLUBKÖNYVTÁRVEZETŐ Egymáson keresnek fogást Az egészségügy gondjai körül tomboló csata legsúlyosabb és legnehezebben gyógyítható kárvallottja a beteg-orvos viszony. Mindkét fél fájdalmas sebeket kapott és kap mindmáig. A sérelmeket nem egymástól, hanem a nehezen vagy egyáltalán nem körülírható társadalmi-gaz- dasági-politikai folyamatok együtthatásától szenvedik el. Köddé vált a sebeket bekötő irgalmas szamaritánus alakja és az orvosba vetett hitet sugárzó, beteg szempár. Az orvos és a beteg ma két összeszűkült tekintetű szumóbirkózó, akik kölcsönös gyanakvással fogást keresnek egymáson. A beteg joggal sérelmezi, hogy az orvos nem a vakbelére figyel, pedig már a borítékot is átadta. Az orvos pedig szintén joggal sérelmezi, hogy a vakbél mellett azon is gondolkodnia kell, miként vegyen cipőt a gyerekeinek. Az elidegenedés nőt- tön-nő, az orvos már nemcsak elfogadja, de ki is csikarja a jövedelemjavító paraszolvenciát, a beteg bizalomvesztett, sértett és agresszív lesz. A rendelőkben és kórházakban izzik a levegő, és a kölcsönös véleménycsere olyan hangnemben és olyan nyelvi fordulatokkal zajlik, ami tíz-tizenöt évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. A sokat szidott szocialista egészségügyi szolgáltatóipar egyazon okból volt rossz, mint a mostani. A szolgáltatást nem a valós áron fizették meg, és szubjektív módon ítélték meg a gyógyító munka hasznosságát. Az eredmény is ugyanaz: a társadalmi szolidaritás, a kölcsönös empáüa, a humanizmus devalvációja, mindazon emberi értékek el- szürkülése, amely nélkül nem érdemes élni. PH. KIRÁLY FERENC Mint férfiak, nem sokat érnek Egy emberben két ember címmel január 12-én jelent meg egy jegyzet, amelyben a szerző a fiatalemberek katonai szolgálathoz való viszonyulásával foglalkozik. Mint sokat szolgált katonának, sorsomról regényt lehetne írni. 1920-ban születtem, az akkori törvények szerint huszonegy éves koromban, 1941 októberében vonultam be Szabadkára, ahol lovas tüzér lettem. Alaki és híradós kiképzést kaptunk, 1942. április 19-én indultunk a frontra. Akik megúsztuk a csimbummot, hazatértünk, de sem napot, sem számot nem tudok pontosat, hogy mikor érkeztünk Szegedre vesztegzárba, két hétre. Harminchétén lehettünk, akik húszbeliek voltak, akiknek még október közepéig le kellett tölteni egy kiürített raktárban, pokróccal leterített szalmán a harmadik évüket. Gondolják át, mit kellett ott átélni! 1944. augusztus 4-én az újabb feladat várt: SAS-behívót kaptam, és újra be kellett Szabadkára vonulnom. Három hónapot töltöttem a tűzvonalban. Ezt is kibírtam, sőt 1945-ben még beváltam a vörös hadseregnél is. Szegénysorban cselédként edződtem, szorgos munkával, szűkös beosztással, szerető családban, négy gyermek jóra nevelésével jutottam ötről a hatra, és maradtam még a mai nap is talpon, 81 évesen. Ma egy más vüágban élünk. Másképpen gondolkodnak az emberek, ami lehet, hogy jobb, de lehet rosszabb is. A mai fiataloknak tanácsot adni nem lehet, példákon nem tanulnak. Élnek egy olyan öntörvényű világban, ami szerintem nem vezet sehová. Lehetnek az én hat elemimnél sokkal tanultabbak, cingár voltomnál konditermekben edződött erősebbek, ám mint férfiak, nem sokat érnek, ha képességeiket arra használják, hogy a törvényeket megkerülve, a kiskapukat megkeresve kibúvókat keressenek a haza szolgálata alól. _____________________KOVÁCS LAJOS, MEZŐTÚR Ód on könyveim között Könyvtárnyi gyűjteményemből nemrég a kezembe akadt a tragikus sorsú Rudolf trónörökös főherceg ornitológiái könyve, ami még abból az időből való, amikor a Duna és partja vad szépségében pompázott, nem úszkáltak a vízen műanyag palackok, partjain nem füstölögtek gyárkémények, nem sikongattak a fürdőzők, nem voltak ho-ho- horgászok, csak halászok, amikor még viza és kecsege is volt benne. Az értékes kiadványt 1925 májusában sikerült megvásárolnom egy felszámolás alatt lévő magán-kölcsön- könyvtárból, azóta őrzöm. Az a tizenöt napos vízi expedíció, amelyre a komoly, képzett ornitológus hírében állott Rudolf trónörökös is meghívást kapott, egy tudományos társaság számára szerveződött. A főherceg a túrára saját hajóján magával vitt egy preparátort, egy csontvázösszeállítót, toll-, tojás-, fészekgyűjtőt, meteorológust, botanikust és több ornitológust is. Ebből az élményből, illetve tudományos vizsgálódásból született meg az írás, amit 1890-ben adott ki a Magyar Természettudományi Társulat egész vászonkötésben, és amit a mayerlingi tragédia után fordított le szép magyarsággal egy akadémikus, Pa- sziavszky József ornitológus. Hátlapján az is olvasható, hogy kik, milyen foglalkozásúak és honnan rendeltek belőle példányokat. Tiszaföldvárról például két földbirtokos tartott rá igényt: Berezney István és Rósa Imre, Puszta-Martfűről pedig Fischer Zsigmond „magánzó”. Ára a koronás világban, I. Ferenc József uralkodása idején kb. ötezer korona lehetett. Érdekes a százalékos eloszlás a könyv megrendelői között. Ezen a statisztikán érdemes elgondolkozni: tanárok, szaktudósok 21 százalék, orvosok, gyógyszerészek 16, birtokosok, gazdák, erdészek 16, testületek, intézetek 14, jogászok, ügyvédek, bírák stb. 11, mérnökök, szakhivatalnokok 9, kereskedők, iparosok, gyárosok 4, lelkészek 3, tanítók 2, főrangúak 1, magánzók, katonák, írók 1, hölgyek 2. A könyvet sokan szerették volna az évtizedek során megvásárolni tőlem, de nem adtam. Nézegetve a szép kiadványt, felmerül bennem: vajon mikor és ki lesz a Tiszazug „hites” botanikusa és zoológusa? Hányán ismerik a Tiszazug növényritkaságait? Relik- tumait, ki követi Tímár Lajost, a Tiszazug egyetlen összefoglaló botanikusát? Egy ilyen munka szép és millenniumunkhoz méltó lenne mind a tiszaföldvári, mind a kunszentmártoni gimnázium számára, netán a két város múzeumai számára is. DR. VARGA LAJOS GYÉMÁNTOKLEVELES GIMN. TANÁR, T1SZAFÖLDVÁR Ne rombold, védd! Mindig fáj a szívem, ha emberi kéz okozta károkat látok. Buszmegállók üvegei, ülőhelyei, menetrendjei, szeméttárolói vannak tönkretéve, parkok padjai, fái, virágai, virágtartói szenvednek kárt az ártó kezektől. Ha szemetelő ifjakat látok, már nem is merek szólni, mert a válasz csak annyi: „Mi köze hozzá, nyanya!" Meg kell(ene) mások munkáját becsülni, a jót, a szépet. Már kicsi gyerekkortól erre kell nevelni, mert csak így lesz a gyerekből környezetet, természetet, emberi munkát értékelő felnőtt. A gyermeknevelés a világ legnehezebb dolga, de ezen áll vagy bukik, hogy milyen lesz az új generáció. Az alap a család, amely ha jó, áldás még a közösségre is, de átok, ha rossz. S itt kezdődik, amit mondani szeretnék: ne rombolj, hanem védd azt, ami szép, ami jó, hogy az életed szebb legyen! ______________MOLNÁR FIHNCNÉ, SZOLNOK Ab onyi siker Mint már hírt adtunk róla, a közelmúltban az abonyi Blaskó Sándornak kiállítása volt Debrecenben az egyetem díszudvarában. Szobrai egy másik debreceni közösség tetszését is megnyerték. Ezúttal egy ünnepi rendezvénysorozat részeként, a Medgyessy Ferenc Gimnázium és Művészeti Középiskola rendezésében, az intézmény aulájában nyílott kiállításon szerepeltek Blaskó Sándor és Makol- di Sándor Gyula alkotásai. A kiállítás megnyitóját vers, próza ének és hangszeres zene tette ünnepélyesebbé. Megjegyzem, igen ízléses meghívót készíttetett a gimnázium. Címlapján Blaskó „Úrkapu” és Makoldi Sándor Gyula „Skor- piós-szarvasos” című szobrait komponálták egybe. A két remek alkotás párosítása ötletes munka. b. zs., abony A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások — a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával — szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvasható vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával. Névtelen vagy címhiányos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként kezelje. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin Középiskolás diákok országos sikere Az Orosz Kulturális Központ és a Körösi Csorna Sándor Orosz-Magyar Kéttan- nyelvű Gimnázium az idén huszonnyolcadik alkalommal hirdette meg a közép- iskolások részére a „Magyarország- Oroszország: Kultúrák dialógusa” elnevezésű versenyét orosz nyelvű vers- és prózamondás, magyar nyelvű esszéírás kategóriákban zenei előadó-művészeti és képzőművészeti pályázat kíséretében. A Szolnok Városi Kollégium diákjai ismét büszkék lehetnek eredményeikre. A képzőművészeti pályázaton első helyezést ért el Gácsi Kitti (5. sz. tagintézmény) Színpadkép az Anyeginhez című rajzával, mely rákerült a verseny emlékére készített naptárra éppúgy, mint az okleveles Kovács Edit (1. sz. intézmény) Fe- dák Sári (Mágnás Miska) és Tiborc (Katona József: Bánk bán) alakját ábrázoló rajzai, Keresztesi Erika (1. sz.) Petőfi: János vitéz ihlette alkotása, Deák Edina (5. sz. intézmény, az Arany János Tehetséggondozó Programban részt vevő kollégista) A három narancs szerelmese c. remeke. Gácsi Kitti: Színpadkép az Anyeginhez Dicsérő oklevéllel jutalmazta a zsűri Nagy Veronika, Tajti Krisztina, Bíró Bálint, Bugyi István (1. sz. tagintézmény), Kálmán Andrea (2. sz.), Füle Orsolya (5. sz.) ügyes rajzait is. Juhász Andrea (3. sz.) Fet- és Gorkij-versek orosz nyelvű tolmácsolásáért érdemelte ki a dicsérő oklevelet. A zenei előadó-művészeti pályázaton Béres Tünde (1. sz.) adott elő régi magyar slágereket, gitáron Széles Attila kísérte. Színvonalas műsorukat — melyet a kollégiumi diáknapon is hallhattunk - harmadik helyezéssel, tárgyjutalommal és oklevéllel jutalmazta a zsűri. Kalocsainé Kanyó Zsuzsa kolléganőmmel továbbra is hiszünk abban, hogy a tehetséges tanítványokért érdemes és kell is töretlenül dolgozni. OLÁH GÁBORNÉ TANÁR Keresztesi Erika: János vitéz A
