Új Néplap, 2001. december (12. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-29 / 302. szám

2001. December 29., szombat MOZ A I K 9. OLDAL Budapest- Az édesapja is a vám- és pénz­ügyőrségnél dolgozott Gyöngyö­sön, parancsnokként. Előre el­tervezetett volt, hogy az ő szak­máját választja?- A szüleim biztosak voltak benne, hogy nem leszek pénz­ügyőr, és nem ve­szek fel semmi­lyen egyenruhát. Apám zászlósko­romban azt mondta: akkor lesz rám büszke, ha elérem az ő rendfokozatát. Ő őrnagyként vo­nult nyugdíjba, én már alezredes vagyok. Nem mondja, de bizto­san örül a sike­remnek. Gyerek­koromban min­den fiú beatze- nész vagy híres focista akart len­ni. Én is a focinak köszönhettem, hogy Budapestre kerültem. NB ll­es csapatban ját­szottam, és beke­rültem a pénz­ügyőrség csapatá­ba. Egyébként a vámhivatalnál tal­pas járőrként kezdtem dolgoz­ni. Napi 15-20 vámszemlém volt. Szóval tu­dom, milyen az, amikor hóban- sárban fagyos­kodnak a vámo­sok, és közben még sürgetik is őket a soroksári pályaudvaron. Jó elöiskola volt ez a mostani mun­kámhoz.- Előfordult, hogy megpróbál­ták megveszteget­ni a gyorsabb ügy­intézés érdeké­ben?- Igen, általá­ban alkohollal kí­náltak. Bevallom, volt, amikor elfo­gadtam. Persze csak akkor, ha már ellenőriztük a szállítmányt. Ha akkor is elégedettek voltak, és megkínáltak, elfogadtam. A leg­különlegesebb az volt, amikor pénzt kínáltak. Annyit, amennyi megegyezett az akkori fizetésem­mel. Sokan megszédültek volna ekkora összegtől. Természetesen nem tudtak megvesztegetni.- Akadt igazán nagy fogása?- Egy németországi kamion­ban érdekes csempészárura lel­tem. Az okmányok szerint bútort szállított, nekem valamiért mégis gyanús volt. Talán azért, mert na­gyon sürgettek, és mindenáron etetni, itatni akartak. Tételes vizsgálatot rendeltem el. A búto­rokban több millió forint értékű csokoládé volt elrejtve. Abban az időben szenzációnak számított a nyugati csokoládé. Még meg is jutalmaztak az értékes felderíté­sért.- A talpas járőrből hogyan lett szóvivő?- Elvégeztem egy újságíró-is­kolát. Egy magánbeszélgetésen derült ki, hogy épp kommuniká­ciós osztályt szervez a VPOP. Szerencsém volt. Akkoriban hét­köznap adtunk híreket, de én va­sárnap is kijártam a felderítések­re. Ma már a kollégáimtól is elvá­rom, hogy naprakészek legye­nek. 1994-ben helyettes szóvivő­ként kezdtem dolgozni, két éve szóvivő és a kommunikációs osz­tály vezetője vagyok. Eleinte za­varba lehetett hozni, izgultam az J élő adások előtt.- Mostanában nem keresik fel se­gítségért? Hiszen egy szóvivői szék magasabb beosztással és be­folyással jár...- Ha akarnék sem tudnék segí­teni. Már nem az én feladatom a szállítmányok ellenőrzése. Ilyen­kor csak azt tudom mondani, hogy rossz helyen kopogtatnak.- Mivel foglalkozik, amikor \ nem dolgozik?- Amióta létezik a mobiltele- j fon, nincs nyugalmam. Ha van j egy kis szabad időm, akkor a ma- i gyarországi várakat járjuk a fiam- j mai. A munkám miatt sokat tar­tózkodom külföldön, ám én szí­vesebben vagyok Magyarorszá­gon.- Fogyasztott már zárjegy nél­küli szeszes italt?- Amikor át kellett állni a zár­jeggyel ellátott palackokkal való kereskedésre, rövid ideig termé­szetesen én is találkoztam ilyen j italokkal. Ma már ezeket főként J piacokon vagy aluljárókban lehet | kapni, én viszont inkább a bolt- j ban vásárolok. A napokban a pe­tárdaárusok is megjelennek itt- ott, és bevallom, tartok ezektől a pirotechnikai eszközöktől. A ba­rátaim szilveszterkor mindig dur- j rogtatnak vele. Mérges is vagyok érte. Nem tudom, honnan szer­zik be. Inkább pezsgőt kellene pukkantgatniuk.- Milyen a kapcsolata a többi rendvédelmi szerv szóvivőjével?- Baráti kapcsolatban va­gyunk. Sőt, szeretnénk össze­hozni egy szóvivői focicsapatot is. Arra gondoltunk, hogy kihív- | juk egy meccsre a bűnügyi újság­írókat. Esélyük sem lenne...-NED­Sipos Jenő Született: Szombathely, 1959. július 4. Beosztása: a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságának (VPOP) szóvivője Tanulmányok: Rendőrtiszti Főiskola, szakirányú tanfolyamok Munkahelyek: 1. számú és 5. számú vámhivatal Apám nyomdokain Sipos Jenő világéletében a vám- és pénzügyőrségnél dolgo­zott, két éve pedig a rendvédelmi szerv szóvivője. A még mindig fiatal alezredest hivatásáról és pályája kezdetéről kérdeztük. Tízéves forma lehettem, ami­kor az egyik decemberi estén Mészáros bácsiék hazafelé in­dultak tőlünk az esti tanyá- zásból. Akkor még nem volt televízió, rádió is mutatóban, és villany helyett a hold meg a csillagok virítottak. Kikí­sértük őket a kiskapuig, oda­fenn cudar hideget ígértek az égi lámpások, mert láthatat­lan kezek fényesre sikálták őket.- Hideg éjszaka jön ránk! - így az öreg, hófehér bajszú Mészáros bácsi. Nézd csak, fiam, ott az ég felé­nél az a villogó, hunyorgó csillag az én ükapám. Csillag lett belőle, mert ha nem tudnád, az igaz em­berekből, a korán elhalt gyerekek­ből az válik. így üzennek nekünk, hátramaradt rokonoknak. Megszeppenve hallgattam és kiszakadt belőlem: — Honnan tudja Pista bácsi, hogy a temérdekből éppen melyik az ükapja csillaga?- Amelyiket ha figyelem, fény­lik, hunyorog. Az ükapám már öregen sokat tett a községért, 1839-ben a pestis megfékezéséért. Igaz, végül a fekete halál magával vitte őt is. Csillagok lettek...? Amikor elmentek, apám csak ennyit szólt. — Szép történet, megható. Csak szerintem az a baj, hogy minden igaz lélek nem fér el az égboltra. Telt-múlt az idő, 1981-ben volt az utolsó előtti olyan hízóvágás nálunk Kunhegyesen, amelyet édesanyám és édesapám együtt vezényelt le. Anyu benn a kony­hán, meg kinn a darabolásnál, apu végig kinn, amíg ki nem sült a zsír, el nem locsoltuk az utolsó para­zsat. Ahogy a hátsó udvarról bal­lagtunk felfelé, csillagok figyelték az utunkat. Apám rám nézett fá­radt, szomorú szemekkel és így szólt. — Lassan én is odajutok! — és felfelé mutatott az égi országúira. - Nem tudom, hogy belőlem lesz- e csillag, mint Mészáros szomszéd egyik őséből. Ha lesz, szorítok mellettem helyet anyádnak is, ha már a földön együtt tapostuk az út porát, sarát, fent se tébláboljunk külön — állította félig tréfásan, fé­lig komolyan. — Mert ha én elme­gyek, nem leszek, csak így tudok üzenni neked.- Jó, majd figyelem, melyik két csillag hunyorog egymás mellett, mert bizonyára azok lesznek apu­ék. De az még messze van... Sajnos, nem volt messze, pár év múlva elment ebből a világból az én apukám és nemsokára vitte, ké­zen fogva vitte az én anyukámat magával. December 16-án temet­tük, zuhogott az eső, mintha az ég is siratta volna. Azóta el is felejtettem ezt a kis történetet. A minap azonban vi­dékre utaztam, és egy kis állomá­son vártam a személyvonatot. Mi­vel már megszűnt a váróterem, ki­vert ablakai, ajtói sötéten ásítottak a semmibe. Villany csak távolabb égett, így az eget kémleltem. Tisz­ta volt, a csípős szelek messze haj­tották a felhőket. Mint ezer és ezer szentjánosbogár, fénylettek a csil­lagok. Ahogyan Tiszagyenda, Ti- szaroff, Kunhegyes irányába néz­tem, felfedeztem egy csodát. Két picike valami hunyorgott rám. Összebújva a nagy hidegben, mintha egymás kezét fogták volna, utat ne tévesszenek ebben az ir­datlan térben. — Te jó ég! Csak nem az én drá­ga szüleim? — hasított belém a fel­ismerés, a húsz év előtti keserédes apai állítás. Megszorítani nem tu­dom a kezüket, irdatlan a távolság. Ezért gondolataimmal üzenek ne­kik, az gyorsabb a fénynél. Azt küldöm feléjük: odavannak a ro­konok, mindenki meghalt, csak még két kilencvenen felüli testvér él. A gyerekek felnőttek: az egyik egyetemista, a másik főiskolás. Megvan a régi szoba- és konyha­bútor, a sótartó, a gáztűzhely, a négy karosszék. A 11-es petrólám- pa petróleumra vár, a szenes vasa­ló a polcon pihen. A kis- és nagy­balta, a vüla, a lapát, a fűrész is a régi, most az én markomba simul. Eddig értem, amikor berobogott a vonat. Felszálltam, pedig még mennyi mindent kellett volna üzennem. Hiszen mióta elmentek, annyi, de annyi történt körülöt­tünk, velünk. És ezt mind el kelle­ne mondanom nekik, de azóta sem volt csillagfényes, derűs éjsza­ka. Várom a következőt, hiszen er­re én vagyok csak képes, mivel nem az eszemmel, a szívemmel üzenek nekik. Ahogyan évtizedek­kel korábban tette Mészáros Pista bácsi ükapjával... D. SZABÓ MIKLÓS

Next

/
Thumbnails
Contents