Új Néplap, 2001. december (12. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-19 / 295. szám

2001. December 19., szerda KARÁCSONYI 7. OLDAL HANGULATBAN A fenyőágat a gyerekek ajándékai díszítik Janikovszky Éva meséi az életről és az írás szeretetéről Az emberről — ha történetesen író — nagyon sokat sejtet műveinek címe. Talán túlzás nélkül mondhatjuk, hogy visszatükrözi a lelkületét, jelzi, hogy mi izgatja lejgjobban alkotói életét. Janikovszky Évára ez biztosan igaz. Nézzük csak! Ha én felnőtt vol­nék, Felelj szépen, ha kérdeznek!, Égigérő fű, Velem mindig történik va­lami, Kire ütött ez a gyerek?, Felnőt­teknek írtam, Mosolyogni tessék!, Ájlávjú, De szép ez az élet. Aztán so­kat mondó lehet, ha tanúi lehetünk valahol — iskolában, könyvtárban — egy úgynevezett író-olvasó találkozó­nak. Indokolt az „úgynevezett”, hi­szen inkább hasonlítanak ezek egy családi összejövetelhez, ahol a derűs írónőt rendszerint több száz érdek­lődő gyermek, unoka veszi körül...- Szereti a teleti- Nem különösebben, főleg itt, a nagyvárosban. Vagy csúszkál az em­ber, vagy locspocs. A hegyek közt per­sze minden más, ott gyönyörű minden ilyenkor is, a hó pedig tiszta. Tavasztól őszig szebb a természet.- Meg autózni is könnyebb...- Nincs kocsim. Későn tettem vizs­gát, és mindig szorongva ültem a volán mögé. És amikor kezdtem kicsit szé­dülni, majdhogy örültem, végre egy ürügy, s abbahagyhattam az autóveze­tést...- Korán szokott kelni?- Nem, kilenc felé. Igaz, este vi­szont sokáig fennvagyok.- Hány oldat ír naponta?- Keveset. Legtöbbször még két gé­pelt oldalt sem, igaz, azt viszont millió- szőr átjavítom. Természetesen teljesen sosem vagyok vele elégedett, ezért az­tán nem is igen veszem le a polcról a saját könyveimet, mert bosszant, ha észreveszem, hogy ezt vagy azt más­képpen, jobban, kifejezőbben is leír­hattam volna.- Mostanában már a felnőtteket is elbűvöli írásaival, de inkább a gyer- mekirodalom a sajátja. Jó gyerekekről vagy rosszcsontokról formál szíveseb­ben történeteket?- A gyerekeket nem lehet beskatu­lyázni, ők gyerekek. Persze bennük is az embert keresem, akárcsak a felnőt­tekben. Az érdekel, hogyan élünk. Sze­' ' rencsének mondhatom magam, velem született az empátia képessége, bele­képzelem magam a másik helyzetébe, ami megkönnyíti a dolgomat. Még va­lami, ami ide tartozik. Elég hamar rá­jöttem, hogy a gyerekek szeretnek rö­vid, képes történeteket olvasni. Hét ilyen típusú könyvet írtam, ezek har­mincöt idegen nyelven is megjelentek. Ez persze nem azt jelenti, hogy más formát nem kedvelek, de igyekszem mindig röviden írni, a javítások többsé­ge kihúzás.- Enélkül talán író sem lett volna?- Látja, ezt nem tudom, bár tény, hogy az első könyvem véletlenszerűen született. Akkor már kiadóban dolgoz­tam és vafaki a szerződés ellenére nem írt meg egy ismeretterjesztő gyermek­könyvet. Azt mondák, akkor próbál­Janikovszky Eva állítja, a barátság egész életére elkíséri az embert A SZERZŐ FELVÉTELE kozzam meg én a víz körfogásáról írni a gyerekeknek. Azóta eljutottam majd­nem harminc kötetig. Még szeretnék egyet-kettőt, remélem lesz erőm hoz­zá. Sokat segít, hogy nagyon sokszor találkozom az írásaimmal, a gyerekek rendszerint azzal fogadnak, hogy elő­adnak egy-egy részletet valamelyik könyvemből. Hangsúlyaikból, a felol­vasás ritmusán pontosan kiérezhető, hogy találkoznak-e a gondolataink. Na­gyon jó érzés, hogy így van. — És közben sokat nevetnek... — A humort a legfontosabb életerő­nek tartom. Lehet humor nélkül is írni, csak nem érdemes. Persze, ez is vala­miféle veleszületett tulajdonsága az embernek, és szerencsés, aki ilyen al­kat, mert a legszörnyűbb helyzetekben is megkönnyíti az életét. Rengeteg le­velet, kedves telefont kapok, amelyben biztosítanak arról, hogy „nálunk is ép­pen így van”, meg hogy „honnan tet­szik tudni ilyen pontosan?” Sajnos, mostanában már nem tudok minden kedves levélre válaszolni, de üzenem mindenkinek, őrizzék meg a‘humorér­zéküket, legyen sok barátjuk. A mai gyerekek életét ismerve, egyre aggasz­tóbb, hogy szinte megszűntek a Ids kö­zösségek, már a kisebbeknek sincs ide­jük egymásra. Emlékszem, a barát­nőmmel iskola után tízszer oda-vissza hazakísértük egymást, annyi mondani­valónk volt. Aztán ebéd után telefonál­tunk, hogy folytassuk. Remélem nincs teljesen igazam, de úgy látom, hogy az Névjegy Született: Szeged, 1926. április. 23. Családi állapot: 1978 óta özvegy, János fia 1955-ben született. Tanulmányai: A szegedi tudományegyetemen filozófia, néprajz, magyar és német szakon végzett, majd az ELTE-n filozófia és pszicholó­gia, valamint politikai gazdaságtant tanult. Életútja: 1950-53 között a Vallás- és Közok­tatásügyi Minisztérium főelőadója, 1953-1987 között az Ifjúsági (Móra) Könyvki­adó lektora, illetve főszerkesztője, jelenleg a kiadói részvénytársaság résztulajdonosa. Elismerései: József Attila-díj (1977), Ifjúsági díj (1979), SZOT-díj (1985), Gyermekekért díj (1986), a Mosolyrend Lovagja (lengyel, 1988), Greve-díj (1990), Budapestért díj (1993) , a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének gyermekirodalomért díja (1994) . A VII. kerület díszpolgára (2000). Művei: eddig 29 kötete jelent meg, az első 1957-ben, Csip-csup, az utolsó kettő idén: De szép ez az élet, illetve A nagy zuhé címmel. Hobbija: barátokat gyűjt, keresi a jó társasá­got, szereti a kertet és a vízi életet. iskolai közösségek is lazábbak, ami nagy kár, hiszen ez egész életére elkí­séri az embert, én a gyerekkori baráta­immal most is szorosan tartom a kap­csolatot, lakjanak a világ bármelyik pontján.- Olvastam valahol, hogy a mobilte­lefonját, annak minden hátrányával együtt, elvinné magával a jövőbe.- Ha egy lakatlan szigetre gondol, akkor - lehet, hogy meglepődik ezen- sok-sok könyv mellett először is a napisajtót vinném magammal. Ami a telefont illeti, a betegségem idején kap­tam a fiamtól, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot. De azóta csak a legvégső esetben veszem igénybe, bevallom őszintén, valamilyen kifürkészhetetlen okból, még a számán is gondolkodnom kell. Ugyanakkor ezer városi telefon­számot tudok fejből, még olyanokat is, amelyeket már régóta hívni sem lehet.- Hogyan ünnepli a karácsonyt?- A karácsony férjem és édesanyám halálával egyszer már elköltözött tő­lem, de szerencsére megadta a címét, amivel azt szeretném mondani, hogy a fiamékkal, unokámmal töltöm az ün­nepet. A karácsonyfám egy vázába ra­kott fenyőág, azon három fából készült aranyos kis szív, egy gyertya, egy gyer­mekkori angyalka. Dísze még néhány olyan apró ajándék, amelyet a gyere­kektől kaptam év közben.- Ha még egyszer óvodás lehetne, melyik ivóbögrét választaná?- Az eddigiekből sejtheti. Amelyik hasonlít ahhoz a bizonyos mosolygós gyerekrajzhoz: egy kör, egy görbe száj, két fül és két nevető szem.- Engedje meg, hogy végezetül a kér­dező számára talán legkedvesebb köny­véből idézzek, majd kiderül miért ép­pen ezt a néhány sort.- Kíváncsivá tett... hallgatom!- „Az úgy van, hogy az ember idős korban már kevesebbet ügyintéz, sza­ladgál, nyüzsög. Inkább elgondolkozik ezen-azon, ír, írogat, így a századvé­gen, ezredelőn. ” Nos, min gondolkozik a legtöbbet?- Azon, hogy miért élünk ilyen zak­latott, ingerült világban? Hogy szükség­szerű-e ez? Meggyőződésem, hogy nem. Mit lehetne tenni azért, hogy nyugodtabb, derűsebb legyen az éle­tünk, hiszen valamennyien erre vá­gyunk. Gondoljunk csak arra: a szűkebb család még teljes egyetértésben, szere- tetben, meghatottan ünnepli a kará­csonyt. De ha a rég nem látott roko­nok, hajdani jó ismerősök is összejön­nek az ünnepnapokon, szinte biztos, hogy politikai vitává fajul az együttlét. És ha még csak győzködnék egymást, az rendben is volna. De mi sajnos be­gurulunk, veszekszünk, nekiugrunk a másiknak, képtelenek vagyunk elvisel­ni a másként gondolkodást. Pedig ab­ban biztosan egyetértünk, hogy szeret­nénk, ha gyerekeink, unokáink már egy derűsebb, harmonikus világban él­nének. Próbáljunk meg hát abban is egyetérteni, hogy mit kell megtartani, mit kell megváltoztatni. Évek óta írok egy rovatot a Hölgyvilágban, Moso­lyogni tessék! címmel. Van egy azonos című könyvem is. Ahogy már említet­tem, rengeteg levelet kapok, a kedves olvasók, ha felismernek az utcán, már messziről rám mosolyognak. Ez na­gyon jólesik. Egyetértünk. Jó volna, ha még többen lennének, és nemcsak rám, hanem egymásra is mosolyogná­nak. Hát reménykedjünk. Boldog és békés karácsonyi ünnepeket! FÁBIÁN ISTVÁN Történelmi karácsonyok Több mint ezeréves történel­münkben boldog-szomorú kará­csonyok váltogatták egymást. Hogy melyikből volt a több? Nehéz megmondani. Nagyon szerettek például (ki hinné?) törvényt vagy rendeletet hozni az ural­kodók. így a Bécs melletti Sankt Pöl- tennek 1487 karácsonyán (december 25-én) adományozott címert és jogosí­totta fel a várost vörös viaszpecsét használatára I. Mátyás. Közel 400 évvel később, 1870. december 26-án a király a Sugár út (ma Andrássy út) építését kimondó törvénycikket szentesített. 1888 karácsonyán is aláírt a király egy törvénycikket, amelyben a szeszes ita­lok kimérése és kis mennyiségben való árusítása feletti rendelkezési jogot tar­totta fenn az állam részére. Voltak olyan karácsonyok is, amikor háborús vagy forradalmi események fű­ződtek e napokhoz. Például a Rákóczi- szabadságharc idején) 1703-ban - de­cember 24-én — Károlyi Sándor tábor­nok bevette a Bécs védelmére épített marcheggi sáncot, 1705-ben pedig — aligha karácsonyi ajándékként — Vak Bottyán tábornok kurucai indultak ro­hamra Sopron bevételéért, eredményte­lenül. A legendás Bem apó is harcban, pontosabban győzelemmel ünnepelt 1848-ban. December 25-én foglalta el hadteste Kolozsvárt. Se szeri, se száma a sehová nem so­rolható történelmi karácsonyoknak. 1579 karácsonyát például egy Behram nevű török kereskedő tette emlékeze­tessé azzal a „csekélységgel”, hogy ká­vét szállított Budára, s ezt a tényt de­cember 26-án bejegyezték a vámnapló­ba (mint utóbb kiderült, ez volt a kávé első hazai írásos említése). 1856. de­cember 24-én pedig a gázlámpa „juttat­ta be” a történelem nagykönyvébe - Pest utcáin megkezdődött a gázvilágí­tás. Végezetül emlékezzünk meg egy majd 290 esztendővel ezelőtti kará­csonyról. A fontainebleau-i erdőben, a grosbois-i kamalduli keresztesek kolos­torában 1716. december 24-én kezdett hozzá II. Rákóczi Ferenc a Vallomások megírásához. „Igazságos voltam, mivel természetszerűleg borzadtam az igaz­ságtalanságtól; nem vágyakoztam sem­mire azért, nem kívántam semmit, hogy az igazi nemeslelkűség tükrét lássák bennem; a kincset megvetettem, a szű- kölködőket felsegítettem...” - olvashat­juk a II. könyvben ezt a karácsony han­gulatához, a szeretet és a béke ünnepé­hez is illő szép üzenetet. Teletem egyik legkedvesebb hója, a szé- •Cikelyföldi Tamási Áron, kinek volt sze­rencsém nagyon szegény és mégis tün­déden szép falucskájában megfordulni. Sárral bevert, fából készült házacskákat láttam, amelyeknek lakói minden politi­kai fordulatot szűkölködésben, de ha­gyományaik, magyarságuk tisztaságá­nak megőrzésében éltek meg. Az írómá­gus meghatóan szép Karácsonyi pászto- rocskák című novellájára gondolok, ha idézni kívánom a kereszténység egyik legnagyobb ünnepét, amely a második isteni személy, Jézus Krisztus születésé­re emlékezik. „Karácsony este lett - írja Tamási. - Az áradó örömben úgy ringott a völgy­ben a falu, mint a békesség tava. S a tó­ban egybegyűlt a tizenkét zsenge pász­tor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat estében, felzengett szívünkből az ének. Szállott az ének és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollút. Hul­latott egy tollút a kicsi nép ismeretlen falujába: s öröm nyugodott azon, ami hullt és piros megemlékezés a szegé­nyék felől... A falu is megbolydult egé­szen. Megbolydult, mert a reménység öröme szállotta meg az embereket, s ki­söpörte szívükből az esztendő gondjait. Csak éneket termett a száj, vagy jó szót. A vérből sem hullott indulat azon az es­te, hanem megnyugodva csörgedezett a vér, akár Betlehemben a patak, minek a vizéből szelíden ittak a csordapásztorok gazdátlan juhai. A házak tetején a hó vi­lágított, bent a szobákban pedig szelí­den a lámpa. S amikor valahonnét, úsz­va a holdvilágon, felhangzott az ének, leányocskák fürkésztek az ablakon át, s úgy várták madaras szívvel a zengő se­reget.” C sodálatosan egyszerű, varázslatosan nyugtató mondatok. A legzaklatot- tabb lelket is elcsitítók ezekben a na­pokban, hiszen itt a szeretet ünnepe. Hamis képekkel, ígéretekkel, indula­tokkal, tragédiákkal sújtott korunkban szinte irigyeljük ezeket a falusi lelke­ket. Gyermekien hittek, várták a jobbat, s reméltek Urukban, Istenükben, Krisz­tusukban, segít nyomorúságukon. Emlékszem gyermeki telekre. Csalá­dom ugyan nem volt vallásos, de a der cember végi napokon mégis valami kü­lönös hangulat ragadott magával ben­nünket. Szüleim titokzatosak voltak, dugdosott ajándékcsomagok papírját hallottam susogni a kicsi lakás rejtett zu­gaiban. Nem érdem, csak tény, hogy emlékezetem határai több évtizedesek, keserves rendszerű (ma már így titulál­ják) korokban élt gyermekkorom boldog volt, mert szerettek. Egykeként imádott, védett az édesanyám, édesapám, s pró­bált legalább karácsonykor különleges­ségeket a fa alá gyűjtögetni. Bár nem voltunk szegények a szó mai értelmé­ben, szinte elérhetetlen feladat volt szü­leimnek egy-két darab narancsot, citro­mot, jobb minőségű szaloncukrot sze­rezni. A banánt már csak fiatal felnőtt­ként ismertem meg személyesen. Nem tudtam, mi hiányzik az életünkből, ezért nem is hiányzott. A könyv volt ol­vasni sem tudó koromtól a legszebb, legbecsesebb ajándék, s ebből apukám beszerezte, amire csak lehetősége volt. Andersen meséi, Móra Ferenc Három pillangója, A huncut róka, Csilicsali Csa- lavári Csalavér történetei, s azok a mese­könyvek, amelyek kinyitva valóságos vi­lágként tárultak szét előttem magasra ra­gasztott kastélyokkal, csodaszép király­kisasszonnyal és kedvesével, az életét megmentő herceggel. Iskolásként is izgatottan lestem a konyhából az egyszobás lakás letakart üvegajtaját, mikor szólal meg a kiscsen­gő, szikráznak fel a csillagszórók, fény­lenek a gyertyalángok. Később már a magunk kicsikéinek, két gyönyörű lánykának varázsoltunk karácsonyt, s ez legalább akkora örö­met, izgalmat, boldogságot jelentett, mint a korábbi. Sokat változtak a két korszak közötti ajándékok, de maradt az illatos fenyő, a nagyszülők várva várt érkezése, az ünnepi vacsora, a töltött ká­poszta, a bejgli, s a roston sült hal. A kézzel faragott bababútort (amely az én boldogságomat jelentette) felváltotta a lego-rengeteg, a könyvimádat átöröklő­dött, s végigpróbáltuk az élő kicsiny há­ziállatok (pintyek, aranyhörcsögök, ci­cák) ajándékseregét. Hosszú ideig sike­rült megőrizni gyermekeinkben a kará­csonyi szépség hitét, óvni őket a hétköz­napok galádságaitól, a felnőtti csalárd­ságtól, s boldogok voltunk, mert szerete- tet adtunk és kaptunk. T udom, nagyon sokan akkor is, most is magányosak, csalódottak, család- talanok, vagy még rosszabb, hajlékta­lan szegények. Ez utóbbi fogalom so­kunknak ismerős, és tudjuk, mennyire borzasztó. Magam okán és hittelen hi­tén tapasztalva, kérem, aki családban, rokonnal vagy csak szeretett ismerőssel teheti, öltöztesse legalább e napokban ünneplőbe a lelkét, szerezzen örömet, akinek csak tud! Ne burkolódzon az önsajnálat kilátástalan gyógyíthatatlan- ságába! Mert mindig van egy nálunk is szerencsétlenebb... BEDE ZSÓKA Őrizzük a reménység örömét!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents