Új Néplap, 2001. november (12. évfolyam, 255-279. szám)
2001-11-03 / 256. szám
4. OLDAL MEGYE TÜKÖR 2001. November 3. szombat Dancsi József volt ’56 szolnoki mártírja „Reményteljes őszi napok voltak azok” — emlékezett vissza ünnepi lapszámunkban az 1956-os októberi forradalom és szabadságharc szolnoki történéseire az idén 81. életévét taposó vitéz Sándor János, aki a Járműjavító műszerészeként csöppent az események sodrába, anno. Ezúttal a megtorlás éveit eleveníti fel az egykori munkástanács-tag. Múltunk- November 4-én Szolnokot is megszállták a szovjet alakulatok - emlékezik visz- sza negyvenöt évvel ezelőttre Sándor úr. - A város számos pontján idegen tankcsövek meredeztek a magyar járókelőkre. Lövöldözések, különösebb atrocitások azonban nem voltak, csupán a tehetetlen düh mozgolódott bennünk. Akkor már sejtettük, hogy a régi rend sajnos visszaáll, az oroszok pedig maradnak az országunkban. A megtorló akciók nem azonnal, hanem fokozatosan teljesedtek ki. A rend derék őrei lassanként összegyűjtötték a hangadókat, odabent megállás nélkül folytak a puhítá- sok. Az októberben megválasztott munkástanács-tagok közül tizenegyen kerültek később a vádlottak padjára, ám az egyéb fegyelmezések több száz család életét keseríVitéz Sándor János tették meg. Noha jómagam is munkástanács-tag lettem, engem a szolnoki események egyik fő szószólójának, Dancsi József tanújaként rendeltek be a bíróságra, amolyan Pelikán elvtárs- félének. A közemberek között rendkívüli népszerűségnek örvendő Dancsi „likvidálásában” egyébként az is közrejátszott, hogy a novemberben megalakuló új kormány első embere, Kádár János a szolnoki Nemzeti Kávéházban személyesen ajánlotta fel számára a Munkaügyi Miniszteri bársonyszéket, amelyet ő bátran azonnal visszautasított. A bíróságon egyébként én kiálltam Dancsi mellett, ennek ellenére persze elítélték. Nem is láttuk őt vagy négy és fél évig. A váci börtönből a ’60-as években emberroncsként került ki az egykori szociáldemokrata tanoncoktató. A Járműjavítóba nem vették vissza, a családi élete időközben tönkrement. Az 1905-ben született szolnoki mártír 1975-ben halt meg, megtörtén, szinte magányosan. Szomorú, hogy a sírján a mindenszentek napján egy szál őszi rózsán kívül semmi mást nem láttam. Számos alkalommal felajánlottam már a város vezetésének, hogy posztumusz díszpolgárrá avassák, illetve, hogy a Járműjavító falán legalább egy emléktáblával emlékezzenek rá. Kérésem azonban süket fülekre talált. Pedig a magamfajta öregemberek jól tudják még, hogy Szolnokon ő az, aki igazán megérdemelné, hogy a város öröldcé büszke legyen a nevére. — A vádlottak padján egyébként tízegy- néhányan ültek. Dancsin kívül mindenki felfüggesztett ítéletet kapott. De az elkövetkező évtizedekben rajtuk kívül is sok száz embert hurcoltak meg. Én, mint renitens, például sem fizetésemelést, sem jutalmat nem kaptam, így aztán csupán 58 százalékos bérbeállással jöhettem 1980-ban nyugdíjba. A reményteljes ’56-os őszi napokat tehát a komor pesszimista évtizedek követték. Azt azért még írja meg, legyen oly szíves, hogy a „gyúlt harag keblemben” végleg kihunyt. Megbocsájtottam mindenkinek, igaz viszont az is, hogy „feledni mégsem tudok...” Vitéz Sándor János visszaemlékezéseit lejegyezte: MÉSZÁROS QÉZA Ezek az utazás, várakozás napjai November másodika, halottak napja. A reggeli szolnoki pályaudvar akár a nyüzsgő méhkas. Vonatok érkeznek, vonatok indulnak, emberek jönnek, iparkodnak a sínekhez. Az információban egy bajszos úr állja a hozzáfordulók ostromát.- Nem unatkozunk, mivel rengeteg az utas és nagyon sok az érdeklődő - mondja.- Késések előfordulnak?- Eddig egy volt, a Bereg intercity „csúszott” tizenkét percet. A szerelvények általában időben mennek, jönnek. A csarnokban idősebb úr két nevetős kisasszonnyal.- Borzi Zoltán vagyok, a Vegyiművek lakótelepén élünk és a feleségemmel együtt Földeákra utazunk. Visszük a két alsó tagozatos unokát, Lilit és Nórit is. A temetőt is felkeressük, mert anyó- somék ott pihennek, meg a rokonságot is körbejárjuk. Katona Ferenc más célból érkezett.- Vendégeket várunk Miskolcról. Két rokonunk érkezik a hétvégére Tiszaföldvárra. Sapkás férfi támasztja a falat ráérősen, szemmel láthatóan rengeteg az ideje. — Martfűn jártunk az asszonynyal és vonattal jöttünk, egyelőre Szolnokig. Egy óra múlva indul a másik, azzal Debrecenig utazunk. Ott megint időmilliomosok leszünk, és valamikor délután a harmadik átszállást követően megérkezünk haza, Nyírábrány- ba. így araszolgat az, akinek nincsen kocsija. Nekünk is ráment erre a temető meg rokonlátogatásra a csütörtök és a péntek, hiszen ezek a napok az utazás, várakozás, átszállás napjai. Rózsás orrú nyugdíjas, hátracsapott kalappal, szemmel láthatóan jó hangulatban. Kiderül, a virágos kedvű bácsi Kisújszállásról utazik a feleségével Tápiószelére.- Ott lakik a fiatalabbik fiunk, menyünk és a rokonsága. Délután még kinézünk a temetőbe, odaviszem a virágokat, meg a koszorút — így a mama.- Hónap meg ötkor ugrunk - kotyogja el a papa. - Disznóvágás lesz. Kezet fogunk, amerre a papa elballag, jótékony pálinkaillat úszik a levegőben. Reggel negyed tíz: eltűnt a tömeg. Ez kisebb holtszezon, majd kora délután ismét beindul a forgalom. Nem véletlenül, mert ahogyan a nyírségi rokkantnyugdíjas állította: ezek a napok az utazások, átszállások, várakozások napjai. Mindazoknak, akiknek kocsijuk nem lévén, vonattal, többszöri átszállással vágnak a távoli temetőknek, messzi rokonokhoz. D. SZABÓ MIKLÓS A belvíz és a jog fogságában Egy korhadt gerendán múlhat öt ember élete Tiszavárkony Romok között kell tengetnie több családnak az életét a településen pusztán csak azért, mert kicsúsztak a kártérítési határidőkből. Hivataltól hivatalig járnak, s bár a többség udvariasan fogadja őket, mindenhonnan elutasító választ kapnak. Marad a megdöbbentő tény: minden nap életveszélyben él több család. nap félelemben élnek, bármelyik pillanatban fejükre rogyhat a tető.- Kértünk mi már mindenkit, hogy segítsen, de pénzt senki sem adott. Veszekedtünk a polgármesteri hivatallal, voltunk az Országos Katasztrófavédelmi Parancsnokságnál is, ahol igen kedvesen fogadtak, de tenni sehol sem tudnak semmit. Mindössze két gerendát kértünk, mert nincs pénzünk venni, de úgy látszik, ez már túl nagy kérés. Nébel Lászlómhoz még ki sem ment egyetlen kárszakértő sem. Hiába írt a hivatalos fórumokhoz, minta a fallal társalgóit volna. Bottyánék állnak talán a legrosz- szabbul, ők a második telet kezdik úgy, hogy két szoba mennyezete bármelyik pillanatban összerogyhat. Pedig amikor tizenhat évvel ezelőtt, a legkisebb gyerek születésekor beköltöztek vadonatúj házukba, abban bíztak, évtizedekig nem lesz gondjuk.- Két évvel ezelőtt, amikor a belvíz először körbevette a házunkat, megjelentek az első repedések - magyarázta a kilátástalan küzdelemtől megfáradt Bottyán Tibor- né. - Tavaly aztán megsüllyedt az utcafronti fal, amin csak rontott, hogy az árvízi töltéserősítéshez használt homokot előttünk vitték a nehéz autók. Bottyánék jelezték kárukat mindenfelé, de kicsúsztak a határidőkből, hiszen később jelentkezett a baj. Azóta minden Bottyánék rettegnek, de nincs hova menniük- Nagyon el vagyok keseredve, mert lassan az én házam is az összeomlás szélére kerül - panaszolta. - Az első levelemre itt az önkormányzatnál több hónap után adtak elutasító választ, s a tendencia folytatódik. Kedvesen, udvariasan ugyan, de mindenhonnan azt a választ kapom, hogy nincs pénz, nincs jogalap, kifejezik az együttérzésüket s jöhetünk haza. A katasztrófavédelmi parancsnokságon legalább emberként bántak velünk, de attól még összeomlik előbb-utóbb a házam.- Nem szólnánk mi egy árva szót sem, ha legalább valami kicsit adnának - szólt közbe özvegy Galambos Imréné, akinek legalább már egyszer megígérték a konkrét segítséget, igaz, abból sem lett semmi. — Nem hiszem el, hogy amikor más házakra milliókat adtak, nekünk ne jutna valami kicsi! Hosszasan lehetne még sorolni a példákat. Várkonyban kilencen gondolták úgy, hogy közösen igyekeznek megoldást találni, ám egyelőre hiába. A hivatalok ezúttal a jogszabályok mögé bújnak, sem kőművesbrigádot, sem pár zsák cementet nem ad senki. A legveszélyesebb házban lakó Bottyán-család például még egy takarót sem kapott abból a rengeteg adományból, ami a településre az ország minden tájáról érkezett. Ők öten élnek a megroggyant kőházban, legjobban az egy szem unokát féltik, aki egyelőre egy biztonságosabb szobában alszik, de ha dől a ház, akkor őt sem védi semmi. Nap mint nap a veszéllyel élnek Galambosék és Nébelék is. Tisztességes, dolgos családok, akiket megfojtanak a rendeletek, megértenek az illetékesek, de nem segítenek a hivatalok, mondván, lejárt a határidő. A károsultak pedig joggal érzik úgy, hogy minden fontos már ebben az ügyben, csak az életük nem. PÓKÁSZ E. VÉLEMÉNY A politika válaszai Az ország választások előtt áll, gyakorlatilag már hónapok óta megkezdődött a kampány, de a közvélemény-kutatási adatok és az időközi választások azt jelzik, hogy továbbra is alacsony szintű a társadalomban a politika iránti érdeklődés. Gyakran hallani, hogy az emberek úgy érzik, az életüket olykor közvetlenül befolyásoló döntések számukra legtöbbször nem is azonosítható politikai érdekcsoportok igényei szerint történnek. így a döntések nyomán bekövetkező változásokra úgy tekintenek, mint a természeti jelenségekre, amelyeket nem tudnak befolyásolni. Ez pedig törvényszerűen oda vezet, hogy elveszítik az érdeklődésüket a politikai kérdések iránt. „Nem a politikára kellene megharagudni...” ségekhez képest a legjobb megoldást adják a társadalomban jelentkezett gondokra. Az eltérő koncepciók eredőjeként azonban még a legtisztább szándékok mellett is képtelenek olyan választ adni, amely mindenkit kielégítene. Ha pedig a szándékok nem tiszták, egyéni vagy csoportérdekek befolyásolják, akkor csak torz, valódi értelmüktől megfosztott válaszok születnek. Sok ember azt mondja, nem érdekli a politika, mert csalódott benne. Kétségtelenül van ennek alapja, túl sok a rezzenéstelen arccal szemünkbe mondott nyilvánvaló hazugság, a hevenyészve előkészített, már meghozatala pillanatában láthatóan rossz, vagy pártpolitikai célokat szolgáló döntés, ami politikai kultúránk fogyatékosságaira utal. Ugyanakkor a társadalom részéről is megfogalmazódnak túlzott várakozások. A rendszerváltáskor sok emberben élt olyan illúzió, hogy most az abszolút tisztességes, okos, fölkészült politikusok kerülnek vezető pozíciókba. Amikor pedig rájöttek, hogy ez nem így van, hogy politikai kalandorok, akarnotok és műveletlen senkik is olyan helyzetbe kerültek, hogy dönthetnek a sorsukról, megharagudtak a politikára. Ez a „haragszom rád” azonban nem vezet sehová. Nem a politikára kellene megharagudni, hanem a tisztességtelen, felkészületlen poliükusokra. Az emlékekből energia A közelmúltban Volt egyszer egy tanyai iskola címmel jelent meg Gűth János könyve. A kötetben a szerző a karcagi Tilalmasi iskolában eltöltött évtizedeire emlékezik vissza. Gűth János Pécsről került a nagykun városba, a Kiskul- csosi iskolába, majd később a Tilalmasi iskolába. Pályafutása később Somberekén folytatódott. A Tv-notesz Az az út... Az a bizonyos, melyet Fazekas Zoltán tesz meg néhány társával rabszállító kocsiban, szovjet katonai konvoj kíséretében 1956 novemberének első napjaiban - Szolnoktól Ungvárig, az ottani börtönig. És az, amelyet a lélek síkján járt be, amíg elismert jogászemberből forradalmi szerepvállalása miatt nem csinált másodrendű állampolgárt a megtorló hatalom. Utak: emberi drámákkal kirakva. Róla és vele készült még 1999-ben az a csaknem egyórás dokumentumfilm, mely csak most, kissé késve (ki tudja, miért?) került képernyőre, s amely lényegében '56-ról, a históriáról beszél egy ember sorsába kivetítve. Tényeket tár fel emlékezés formájában a tárgyilagosság igényével, elkerülvén többé-kevésbé a szubjektivitással járó veszélyeket, és hogy az emlékezet sem mindenkor és mindenben működik már évek múltán hajszálpontosan. Teszi azért, hogy feltárja: mi is történt a Tisza-parti városban akkor, azokban a forró októberi napokban, majd az azt követő dermesztő időkben. Legfőképp pedig az ott élő rádió stúdiójában, mely a forradalom viharában Európára kiterjedő hatásával egyszeriben jelentős szereplővé válik. Ezért kéri Nagy Imre is találkozván a Parlamentben a szolnokiak küldöttségével, hogy lelkes egyetemisták csapatával Fazekas Zoltán foglalja le és állítsa a forradalom szolgálatába. Ami meg is történik. Egyébként azután, a drasztikus fordulatkor nem véletlen, innen hangzik el a híressé vált Kádár-kiáltvány is. Megszólal a hajdani szerkesztő, Demcsák Katalin, részletesen írja le a mozgalmas napokat, a rendkívüli feszültséget, szigorú cenzúra, szovjet katonai felügyelet stb. A szavakhoz a film alkotói képeket társítanak, igyekezvén lokálisan is hitelesíteni az elhangzottakat. (Némelykor kissé zavarólag, mai városképet „adván el” egykorinak.) A közbeiktatott híradófelvételekkel pedig tágabb összefüggésekbe vonják a helyi történéseket. Fazekas Zoltán személyes drámájában - letartóztatás, kihallgatások, per, börtönök - a meghurcolt forradalmárok jellemző kálváriája jelenik meg érzékletesen. A film első képein egy idős, ősz hajú embert látunk, lakásának ablakából mintha az idők távolából nézne ránk, majd ugyanő jelenik meg a film végén is. Ki gondolná - ha nem tudtuk volna meg róla -, hogy megjárta vaskosan az élet poklát. Ezek a távolképek a maguk lírájával mintegy szelíd keretbe fogják a közben feltárt tények felkavaró drámaiságát - rokonszenvesen. Az út című dokumentumfilm - rendező Kinyó F. Tamás, producer Buglya Sándor -1956 értékes szolnoki darabját tárja elénk (menynyi még a feltáratlan!), s alighanem a Szolnoki Városi Televízió számára is megérne egy misét, hogy műsorába vegye, így talán azok is láthatnák, akiknek figyelmét elkerülte netán a kedd esti bemutató. v. m. szerző nemrég visszatért Karcagra, hogy a tilalmasiakkal felidézze az itt töltött éveket. Aki komolyan vette néptanítói feladatát, annak teljes energiabedobássaí kellett dolgoznia. Gűth János és felesége így tett. A szerző azt vallja: az emlékek mindig feltöltik, és azáltal új akadályokat tud legyőzne ___________________ILI.
