Új Néplap, 2001. október (12. évfolyam, 229-254. szám)
2001-10-25 / 249. szám
I 2001. Október 25., csütörtök A SZERKESZT ŐSÉ G P 0 S TÁJÁBÓL 7. OLDAL A javítást megrendeltük, kifizettük, mégis beázunk Társasházunk lapos tetővel készült, amit többszöri beázás és javítás után fel kellett újítani. Találtunk egy betéti társaságot, amely a munkát elvállalta, dolgozott is rajta, mi pedig kifizettük a kért összeget: áfával együtt közel félmillió forintot. Ez három éve történt. Tavaly újból beázott a tető, de akkor a betéti társaság kijavította. Az idén, júniusban a javítás helyén ismét beáztunk. Levelünkre, telefonhívásunkra többször ígérkezett, de a tájunkra sem jön. Egyébként más társasház is hasonlóképpen járt városunkban. Sajnos az ilyen kis társasházak, mint a miénk is, teljesen ki vannak szolgáltatva a vállalkozónak és a végzett munka minőségének, mert pereskedésre, bíróságra nincs pénzük. Tudják ezt a munkavállalók is. Ha mások is hasonlóan megjárták, jó lenne összefogni, hátha együtt jutnánk valamire. TÁRSASHÁZI LAKÓKÖZÖSSÉG, MARTFŰ Kilencvennégy éves Kőtelek legidősebb polgára Az idősek világnapján hálóztak a kőtelki nyugdíjasÚub tagjai. A feltálalt őzpörkölt a helyi vadásztársaság adományából készült, ami érthetően osztatlan elismerést aratott. Mint az már hagyománnyá vált, ezen a napon a falu legidősebb polgárát is köszöntjük. Pó- ta Pálné Marika néni, 94 évvel a háta mögött, sokat látott, tapasztalt polgára a községnek. Öt gyermekétől tizenhárom unoka, húsz dédunoka és húsz ükunoka született. Marika néninek jó egészséget kívánunk. BOZSIKNÉ JUHÁSZ ANDREA KLUBVEZETŐ SAJNÁLHATJA SOK APUKA, ANYUKA, nagymama, nagypapa, ha ezt kihagyta! A szolnoki Hold utcai óvodában rendezett sportnapon ugyanis tartalmas és szórakozató programok várták nemcsak a gyerekeket, hanem a hozzátartozókat is. Volt itt lovacskázás, karikában hitás, kötélhúzás és még sok más. Újra fiatalnak, gyermeknek érezhettük magunkat, és főleg az egészségünkért is áldozhattunk pár órát. A testi-lelki-szellemi felfrissülés jutalmaként sárgarépát, almát, karalábét kaptunk. Köszönet az óvónőknek és daduskáknak a lelkes közreműködésért - írja Szabó Károlyné, az egyik „nagycsoportos” nagymama. (AMATŐR FOTÓI A szegénységet a sors hozza Villany-, vízdíj, fűtési és közös költség, lakbér (építési hitel) — mind velejárói annak, hogy lakunk, s amelyekért fizetni kell. Van azonban egy jelentős réteg, amelynek a lakásfenntartás költségei megfizethetetlen terhet jelentenek, vagy azért mert munkanélkülivé lett, vagy azért, mert rokkant, vagy mert több gyermekről gondoskodik (esetleg valamelyik még beteg is), de a kiskeresetűek és kisnyugdíjasok is ide tartoznak. Nekik dönteni kell: élni vagy lakni akarnak. A szegénység sarkalatos pontja a lakás és a -fenntartás kérdése. Október 17- én volt a szegénység elleni küzdelem világnapja. Másnap megjelent a lapban egy írás a szegénységről. „A szegénységről sokszor nem tehet az ember — idézte Móra Ferencet az egyik riportalany —, a sors hozza. A szíved jóságáról azonban magad döntesz...” Az alább közölt levél írója is azok közé tartozik, aki utolsó esélyét a szívek jóságától reméli. Akik ismernek minket, tudják, rendes emberek vagyunk. Mindketten szorgalmasak, szeretünk dolgozni. Problémánkra igyekeztünk megoldást keresni, de a mi esetünkben nagyon nehéz, mert nincs olyan nagyszülő, rokon, aki segíthetne nekünk talpra állni. A baj két évvel ezelőtt kezdődött, amikor férjem semmi jövedelmet és munkát nem kapott. Márciustól, hál’ istennek, már dolgozik. Én leszázalékolt lettem, de mellette dolgozom négy órában. Gyermekeink közül kettő tanul, de anyagi gondjaink miatt nem azt az iskolát járják, amit szerettek volna. A szívműtéten átesett gyermekünket is leszázalékolták, s bár ő is szeretett volna továbbtanulni, főiskolára menni, a jelentkezési lapot sem tudtuk megvenni neki. Egy gyermekünk még óvodás. A nyomasztó terhek közepette egyik nagyszülőnk gondozását, elhelyezését is meg kellett oldanunk, ami újabb, tetemes kiadásokkal járt. A nélkülözésben eltöltött két év alatt lakásunk után felhalmozódott az adósság. Most már tudnánk fizetni a havi költségeket, de a hátralékok gyors rendezésére nincs elegendő jövedelmünk. Két bírósági tárgyalás van a hátunk mögött, másra nem számíthatunk, minthogy bármikor megérkezhet a végzés: el kell hagyni az otthonunkat. Kétségbeejtő a helyzetünk. Mi lesz velünk, mi lesz a gyermekeinkkel? Hálát adok a sorsnak, hogy férjem az utolsó pillanatban munkát kapott, s reménykedhetnénk, hogy most már majd csak boldogulnánk és megtarthatnánk az otthonunkat is, ha a tartozásokat ki tudnánk fizetni. Ez azonban hitel, kölcsön nélkül nem megy. Mindig minden problémánkat megoldottuk, de most végképp nehéz helyzetben vagyunk. A hajléktalanság réme fenyeget bennünket a gyermekeinkkel együtt... _________________ (NÉV ÉS CÍM) Sá r ellen pár méter járda Mindig örömmel tölt el, ha valami újat, szépet látok a szolnoki utcákat járva. Ilyen a Várkonyi téri körforgalom, amely a tervezője mellett a kivitelezők munkáját is dicséri. Egy dolog azonban bosszúságot okoz az 1-es autóbuszról leszálló utasoknak, nevezetesen azoknak, akik a túloldalra szeretnének átjutni a zebrán. Mint tudjuk, a magyar ember már csak olyan, hogy mindig a legrövidebb utat választja, ha nincs út, csapást tör magának. Most az a helyzet, hogy aki a 18 emeletes oldalába át akar jutni a zebrán, kénytelen egy félköríves kerülőt tenni ahhoz, hogy járdán maradjon. Ezt a megoldást kevesebben választják, szemben a kitaposott csapással. Ha a buszmegállót összekötnék a kerékpárút két oldalánál néhány méteres járdaszakasszal (ideiglenesen akár járdalap is megfelelne, ha most nincs másra pénz), korrigálni lehetne ezt a kis hibát (vagy hiányt). Tudom, apróság ez a nagy bajokhoz képest, de ha sikerül a kérést teljesíteni, több száz ember mentesül a napi bosszúságtól. NÉMETH MIHÁLYNÉ, SZOLNOK Heringszindróma Legalább százötven éves a Szolnok—Pest közötti vasútvonal, és gyanítom, hogy Cegléd és Szeged között is sok-sok évtizede futnak a sínek. Nem csodálkoznék, ha a szolnoki és környékbeli illetőségű, Szegeden tanuló egyetemisták, főiskolások elátkozták volna már azt a napot is, amikor tanulmányaik helyszínéül az egyetemi várost választották. A hét végi haza-, illetve visszautazások ugyanis embert próbáló kínokat jelentenek mindannyiuknak. Túl azon, hogy esetenként az információs szolgálattól kapott tájékoztatás sem pontos egy-egy vonat paramétereiről, a 160 kilométernyi távolság alkalmanként olyan lassan fogy el, mintha a világ másik sarkába utazna a rengeteg diák. Nagy öröm, ha a menetrendnek megfelelő időintervallumban elindul a vonat, de ettől még nem biztos, hogy időben oda is ér, ahová igyekszik. Ceg- léd-Szeged között a mai napig nem sikerült két sínpárt lefektetni, ezért aztán rendszeres, hogy tíz-húsz percre, fél órára is vesztegel a vonat valamelyik állomáson vagy a nyílt terepen. A hering módjára összepréselt emberek a tumultusban egymás testi közelségét már-már alig képesek elviselni. Bár jóllehet, igen gazdaságos egy-egy ilyen szerelvény a MÁV-nak, mégsem gondolom, hogy utasoknak ezt akceptálni kellene, s el kellene tűrni, hogy egymás arcába szuszogunk. Nem kívánom senkinek, hogy így utazzon bárki is Szeged—Cegléd, illetve Cegléd—Szolnok között, de a vasút elöljáróinak azért ajánlanék egy próbautat. Ezekben a körülményekben évek (évtizedek?) óta nincs változás. Önmagában az a tény, hogy a két város között alig van közvetlen járat, múlt századi fejlettségre utal. Hihetetlen, hogy százötven év is kevés volt ahhoz, hogy úgymond, európaivá váljék a vasúti személyszállítás. Sejtem, hogy nem én vagyok az első, aki méltaüannak érzi a körülményeket. Sajnos, azt is sejtem, hogy én már rég nem leszek főiskolás, amikor még mindig téma lesz a Szeged-Szolnok közötti utazgatás minősége és annak körülményes mibenléte. Na, de ha így is működik a rendszer, miért is törekedne a MÁV jobbra? _ F. NÓRA, SZOLNOK A KUNHEGYESI NYUGDÍJAS BARÁTI KÖRNEK és a Kisújszállási 48-as Olvasókörnek nem új keletű a kapcsolata. Számos találkozón vannak túl, és természetesen az idén is. sem maradt el a baráti kézfogás. A vacsorával, műsorral és táncmulatsággal egybekötött ta- lálkozón jelen volt a két település polgármestere is. (amatőr fotói A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások - a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával — szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvasható vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával. Névtelen vagy címhiányos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként kezelje. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin A hosszútávfutók álma a legendás helyszín A szolnoki olimpikonok kiemelkedő sikereiről írásaimban már többször szóltam. Budapest után városunk sportolói szerezték a legtöbb aranyérmet az ötkarikás versenyeken. Már az első újkori olimpián is szép sikert értünk el. Maratoni futásban Kellner Gyula — pontosan 105 évvel ezelőtt — szerezte első olimpiai érmünket Athénben. Világraszóló eredményét a magyar atléták azóta sem tudták felülmúlni e versenyszámban. Kellner Gyula sportpályafutásáról tudnunk kell, hogy először rövid távokkal próbálkozott, gyalogolt is, majd áttért a hosszútávfutásra. Az első nemzetközi sikert a 20 kilométeres olimpiai próbaverseny megnyerése jelentette számára. Mivel az első újkori olimpiát 1896-ban Athénban rendezték, ezért a maratoni futást a görögök nemzeti ügynek tekintették. Az érdeklődés minden várakozást felülmúlt, és méltán vált az olimpiai versenyek fénypontjává. Több mint százezer ember gyűlt össze a legendás Marathon és Athén közötti útvonal mentén. Az olimpiai stadion is zsúfolásig megtelt. Hetvenezer néző viharos kiáltással köszöntötte György görög királyt, aki vendégével, Sándor szerb királlyal, a királyi család tagjaival és nagy kíséretével együtt jelent meg. Itt volt Mária Terézia királyi hercegnő is, leányával. Amikor a monarchiát képviselő két dáma belépett a stadionba, a közönség ülőhelyéről felemelkedve üdvözölte őket. 1896. április 10-én, pontosan délután 2 órakor indultak el a versenyzők Marat- honból. Huszonegy görög futó mellett egy amerikai, egy ausztrál, két francia, egy német és egy magyar versenyzőből állt össze a mezőny. Az esélyes a világhírű ausztrál Flack volt, aki korábban már megnyerte az 1500 méteres síkfutást. Az amerikaiak a bostoni Blake sikerében voltak biztosak. Ahogy közeledett a futók célba érésének ideje, úgy fokozódott az izgalom az athéni stadionban. Minden görög érezte, hogy most a nemzeti becsületről van szó. Eldördült a mozsárágyú, amely jelezte a győztes közeledtét. Három görög futó érkezett be leghamarabb. Elsőnek Louis Spyridion futott el a királyi trón előtt. Itt volt a cél. A király felpattant, levette kalapját a győző előtt, aki 2 óra 55 perc és 20 mp alatt teljesítette a távot. A közönség berohant a pályára, összecsókolgatták és gratuláltak a görög győztesnek. Az újságok érdekességként Kellner Gyula nyughelye a református temetőben megírták, hogy egy szmirnai hölgy aranyóráját küldte el az olimpiai bajnoknak, az orosz nagykövet felesége pedig ezüstből készült konyakosflakonját, egy gazdag görög nyomban 26 ezer drachmát ajándékozott a görög futónak. A hatalmas örömet és lelkesedést jellemezte az is, hogy egy szegény tejesasszony felajánlotta, hogy míg él, mindig ellátja őt tejjel, egy vendéglős pedig ellenszolgáltatás nélkül étellel, itallal gondoskodott róla, ugyancsak élete végéig. Kellner Gyula szerepelt a legjobban a külföldiek közül. A negyedik helyen fuj- tott be 3 óra 6 perc 35 mp-es idővel. A célba érés után azonban szemtanúk jelentették, hogy a harmadik görög a táv egy részét szekéren tette meg, így eredményét megsemmisítették. Kellner Gyulát hirdették ki harmadiknak, és bocsánatkérésként, György hercegtől, az olimpiai érmen kívül egy aranyórát kapott ajándékba. A görög király ekkor meghajolt a mellette ülő Mária Terézia királyi hercegnő előtt, elismerését fejezve ki ezáltal a magyarok kánt. A közönség is lelkesen üdvözölte Kellner Gyulát, ki a világhírű ausztrál és amerikai futókat legyőzve „a többi nemzetek felett elnyerte a győzelem koszorúját”. Ha a Kellner név nem is, de fia, Késmárki Kornél neve tovább ragyogott a magyar atlétikában, 1927 és 1934 között hétszer nyerte meg a magyar magasugró- bajnokságot. Kellner Gyulát 1940-ben a szolnoki református temetőben helyezték örök nyugalomra, a belvárosban utcanév őrzi emlékét. A magyarok első sikeres olimpiai szereplésének köszönhetően a NOB már 1896-ban úgy döntött, hogy 1901-ben Budapesten lesznek az olimpiai játékok. Sajnos, ez csak terv maradt. E sorok írója lelkes amatőr hosszútávfutó. Élete egyik nagy vágya teljesülne, ha lefuthatná a maratoni távot az eredeti helyszínen. 2004-ben ismét Athén rendezi meg az olimpiát. Ez nagyszerű lehetőséget kínál arra, hogy a nyári játékok megkezdése előtt, tavasszal, teljesítenénk Görögországban a 42 kilométeres távolt. Ezzel méltóképpen emlékeznénk és tisztelegnénk Kellner Gyula és a sikeres szolnoki olimpikonok előtt. Ehhez társakat keresek: futókat és támogatókat. ___________________DR. NEMES ANDRÁS, SZOLNOK