Új Néplap, 2001. július (12. évfolyam, 152-177. szám)

2001-07-12 / 161. szám

4. OLDAL A SZER K E S Z T Ő S É G POSTÁJÁBÓL 2001. JÚUUS 12„ CSÜTÖRTÖK A késés egy év alatt egy napnál is több Kérdezem, hogy Szolnokról in­dulva a 3333-as vonat utasai mi­kor érik meg, hogy a menet­rendben meghatározott időben elindul a vonatuk, nem pedig öt­tíz perces késéssel? Ez a vonat eddig még egyszer sem tudta tartani a menetrend szerinti időt. Az utasoknak egyáltalán nem kellemes a mindennapi munka után az amúgy is elké­pesztő közlekedési viszonyok között még perceket várakozni. A menetrendkészítők nagy vív­mányukat hozták vissza, ami­kor egy román gyors után 3 perccel indítanak egy helyi sze­mélyt. Három éve ezt már egy­szer megtették, de akkor rájöt­tek a hibájukra. A Debrecen felől érkező vo­natok elől rendszeresen - és menetrend szerint — indulnak a vonatok Nagykáta felé. A követ­kező csatlakozásra néha másfél órát várni kell. Sajnos, ez a menetrend ismét nem a MÁV sikersztorija, hiába hangoztatják, hogy „európai”, meg „ütemes”. Talán egyszer az utasokat is megkérdezhetnék... UNYI ZOLTÁN A 120/A VONALRÓL A város egyik értéke a Holt-Tisza-part Szolnok az Alföld egyik legné­pesebb települése, a benne élők­nek szeretett és kedves városa. Az országos főútvonal - nagyon helyesen - a várost elkerülve vi­szi tovább a forgalmat, jóllehet azonban tovább viszi azokat is, akiket megragadna a város vará­zsa, hangulata, s megszeretvén a tájat, visszatérnének ide más­kor is. Európában erős a verseny a turistákért (bár lehet vitatkozni azon, jó dolog-e a nagy turista- forgalom), viszont biztosan állít­hatom, hogy a természeti adott­ságokat jól és okosan felhasz­nálni igen bölcs dolog. Szolnok­nak egyik értéke a Holt-Tisza- part, amire érdemes volna odafi­gyelni. Az utóbbi években csinos kis házak épültek, kisvárosnyi em­ber élvezi a tiszta levegőt, a csendet, a szép környezetet. A látvány egyre kellemesebb, há­la az itt élő polgároknak. Azon­ban eltekintve a néhanapján előforduló kampányszerű fel­buzdulásoktól - esetleg termé­szeti csapástól (mint a cián volt) - úgy érzik, magukra van­nak hagyatva. Bízvást állíthatom, hogy bölcs dolog lenne, ha a város vezetése kiemelten támogatná, és minden szépet szerető em­bertársunk segítené a Holt-Ti- sza-part fejlődését, mert ez egy garantáltan megtérülő befekte­tés lenne. WULETIN JÓZSEF, SZOLNOK Egy szelet a nemzeti kultúrából Ez év áprilisában a kunhe- gyesi Kossuth Lajos Általá­nos és Alternatív Szakisko­la diákcsoportja a dél-fran­ciaországi Bram városá­ban járt az Ifjúsági és Sportminisztérium pályá­zati támogatásával, ahol a magyar kismesterségeken (szövés, csipkeverés, ko­sárfonás), néptáncokon, népdalokon és népi játé­kokon keresztül (köcsög­törés, gólyaláb, karikahaj­tás, kobakhúzás) bemu­tatták a magyar kultúra egy szeletét. Július első hetében a csereprogram keretében Fous Doues-Dutrech Mi- chéle vezetésével a brami kulturális és ifjúsági ház tánccsoportja látogatott el a kunhegyesiekhez. A táncos fia­talok nemcsak hazájukban is­mertek, rendszeresen szerepel­Gratulálok a közönségnek Azoknak a nézőknek szól a dicséretem, akik a Jézus Krisztus szupersztár c. rockoperát meg­nézték a tiszaligeti stadionban, azoknak, kik tü­relemmel kivárták a húsz perccel későbbi kez­dést, s a nagyszerű előadás végén nem ugráltak fel helyükről, hanem percekig tartó tapssal há­lálták meg a művészeknek a „nehéz terepen” el­játszott produkciót. Kifelé menet sem volt tüle­kedés, pedig tele volt a nézőtér. Hogy miért kell ezért megdicsérni az embe­reket? Hogy a XXI. században a kulturált visel­kedés már elvárható? Azért, mert sajnos, nem mindig ez tapasztalható Szolnokon. Az óévbú­csúztatón olyan kiábrándító volt a polgárok vi­selkedése a Kossuth téren, hogy szégyelltem magam helyettük is. Hiába hívtak a szervezők neves művészeket, hiába beszélt hozzájuk pol­gármesterünk, hiába szólt a Himnusz, a fülsiketítő dudálástól semmit nem lehetett hal­lani. Vannak helyzetek, amikor illik elhallgatni: ilyen, ha a város első embere szól hozzánk, ilyen, ha a Himnuszt halljuk. Akkor meg is fo­gadtam, nem megyek ki a Kossuth térre többé az év utolsó napján. A „Szupersztár” közönségé­nek kulturált viselkedése azonban még meg­gondolásra késztet... Tehát: jelesre vizsgázott a közönség, de a szolnoki rendezők megbuktak. Nem csodálnám, ha az életveszélyes körülmények miatt a művé­szek „levidékiznének” bennünket. Mint a cirku­szi légtornászokért, úgy aggódtam a testi épsé­gükért. Az igaz, hogy esett az eső az előadás délután­ján, de az előadás előtt jó egy órával már nem. Egy óra alatt nem lehet szárazra törölni egy mű­anyag borítású színpadot? Persze úgy nem, ha a felmosáshoz amúgy sem értő egy szál legényt küldenek fel, aki egyik helyről a másikra tolo­gatja csak a vizet. (A későbbiekre nézve: seprű­vel le kell csapni a vizet a gyepre, a maradékot meg egy sűrűn kicsavargatott felmosóruhával felitatni!) Estek is rendesen a táncosok, éneke­sek, aki meg talpon tudott maradni, korcsolyá­zott vagy vízisízett. így lett „ki mit tud” a Jézus Krisztus szuper­sztárból. Ha a bevételből nem tellett takarítókra, szólni kellett volna! A lelkes közönségből bizo­nyára akadtak volna önkéntes segítők. JUHÁSZNÉ SÁROS MÁRTA, SZOLNOK Itthonról köszönjük Mogyoróskára induló gyermeke­inkkel — akik a törökszentmikló­si Kölcsey Ferenc Általános Isko­la diákjaiként nyári táborozásra utaztak —, még mosolyogva inte­gettünk néhány nappal előbb, s nem gondoltuk volna, hogy az örömbe hamarosan üröm vegyül. Tizennégy gyermek és egy ne­velő a táborozás ideje alatt meg­betegedett, majd kórházba ke­rült. Köszönjük a miskolci Sem­melweis Kórház infektológiai osztálya orvosainak és nővérei­nek a gondos ápolást. Köszönet a Füller Busz Bt.-nek, hogy egy mikrobuszt rendelkezésre bo­csátott, s köszönet a Videoton Holding Rt. Kábelkonfekcionáló Vállalat igazgatójának, Neppel László úrnak, aki a „cég ajándé­kaként” az első kérésre azonnal vállalta a gyerekek hazautaztatá­sát. Hálásak vagyunk a pedagógu­soknak is, akik ápolták, ellátták a gyerekeket, pótolva a távolban lé­vő hozzátartozókat. A SZÜLÖK A kollégisták képviseletében A Szolnok Városi Kollégium kép­viseletében a Béla király úti tag- intézményből részt vettem az or­szágos diákparlament fórumán. Három szekcióban dolgoztunk, kettő kötelező, egy szabadon vá­lasztott volt. Az előadásokon sok egyéb mellett a diákjog, mint speciális jog, kiemelt hangsúlyt kapott. Elhangzott, hogy a házi­rendet alaptörvénynek kell tekin­teni mind az iskolákban, mind a kollégiumokban, amit a gyakor­latban sajnos nem vesznek elég komolyan a diákok és a pedagó­gusok, s azt nem a jogszabályok­nak megfelelően készítik el. Pél­dául sok helyen nem fogadtatják el a diákok képviselőivel, holott ez kötelező volna. A házirendnek a diákok és a pedagógusok kompromisszumos megállapo­dásán kell alapulnia, ezért egyik félnek.sincs joga ahhoz, hogy egyoldalúan szabályozzon. Egy másik előadás az oktatási jogok biztosának működését tag­lalta. E szervezetnek akkor van szerepe, ha a vitás kérdésben nem születik megegyezés, s vala­melyik fél panasszal él. Általában jellemző, hogy már az eljárás kezdetekor megoldódik a problé­ma, mert a két félnek módjában áll higgadtan megbeszélni a vita­tott helyzetet. Kívánatos lenne, hogy első lépésként mindig töre­kedjenek a megegyezésre a vitat­kozó felek, s csak utolsó lépés­ként forduljanak az oktatási biz­toshoz. Nagy hangsúlyt kapott, hogy ne harcként kezeljék a diá­kok a köztük és tanáraik közötti ellentéteket, hanem igyekezze­nek mindenre a legoptimálisabb megoldást megtalálni. A harmadik előadás a diák- szervezetek pénzhez jutásának lehetőségeit taglalta, kiemelve, hogy a pályázatokon kívül fontos a rendezvények szervezése, kü­lönböző munkák elvégzése és szponzorok megnyerése. A fórum második napján in­formációáradat zúdult a résztve­vőkre; rengeteg érdekes intéz­mény, kreatív csoport létezéséről szerezhettünk tudomást, ame­lyekről eddig még csak nem is hallottunk. Több folyóiratról, tá­borokról, versenyekről gyűjthet- tünk használható információkat. Úgy gondolom, az országos di­ákparlament fóruma hasznos volt minden résztvevő számára, s végső soron kimondhatjuk: a diá­kok éljenek bátran a jogaikkal — de vigyázva arra, hogy át ne esse­nek a ló másik oldalára. HORVÁTH ANNA Tapasztalatszerzésen Tévétorony áll a helyén Az archív fotó harmincöt évvel ezelőtt készült a mecseki Kiss József-kilátónál, amit azóta le­bontottak, helyén a pécsi tévéto­rony áll. A ma erősáramú szak- középiskolaként ismert, egykor Kállai Éva Gimnázium nevet vi­selő jászberényi intézmény ne­gyedikesei — kik Jászjákóhalmá- ról, Fényszaruból, Berényből, Boldogházáról, Jánoshidáról és a környező kitelepülésekről jár­tak a rangos alma materbe - az egyik legemlékezetesebb osz­tálykirándulásként tartják szá­mon az 1966-os utazást. FODOR ISTVÁN, JÁSZJÁKÓHALMA Mint leendő szociális gondozók és ápolók, gyakorlati időnket öt­fős csoportokban a Törökszent­miklósi Pszichiátriai Betegek Ott­honában töltöttük. Bevallom, csoporttársaimmal együtt izga­tottan vártuk, hogyan is fogad­nak majd bennünket, de már az első napon azt tapasztaltuk, erre semmi okunk nincs; Az intéz­mény alkalmazottairól csak a legjobbakat mondhatjuk, sok egészségügyi intézmény vehetne példát róluk mind a gondozottak ápolását, ellátását illetően, mind pedig a fogadtatásunkban. A számunkra előírt gyakorlati idő igen hasznosan telt, az intéz­ményben végzett gondozómun­kát megismerve sokrétű szakmai tapasztalattal gazdagodtunk. Kö­szönet az intézet vezetőjének és minden dolgozójának a segítő­kész fogadtatásért. SZEKERESNÉ NEGYEDI KATALIN, SZOLNOK A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások — a levélíró előzetes hozzá­járulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával — szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvasható vélemények nem feltét­lenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával. Névtelen vagy címhiányos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként kezelje. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin Valamennyien egy nagy családba tartozunk A Millenniumi kézfogás jegyében, június 15-én, több nyugdíjasklub és más szerve­zetek tagjaival együtt egy különvonattal megérkeztünk Békéscsabára. A borús, rossz idő ellenére is derűs lélekkel kel­tünk útra, s mire a csabai állomásra ér­tünk, az ég és lelkünk is még jobban ki­derült a szívélyes vendégvárás láttán. Az állomásról a vendéglátók autóbuszokkal vittek bennünket városnézésre, innen az ifjúsági otthonba, ahol a város polgár- mestere meleg szavakkal köszöntött minket. A szolnoki alpolgármester köszöntője után a szervezők három csoportba osz­tották a vendégeket. Egy csoportot a vá­rosi egyesületek alkottak, egy másikat a József Attila-lakótelepről érkezők, min­ket, a Szolnoki Nyugdíjas Pedagógusklu­bot a Dalkörrel, a Szikra Klubbal és a Kertváros tagjaival a Jamina Nyugdíjas­klub látott vendégül. A mi csoportunk meglátogatta a Mun­kácsy Múzeumot, a Szlovák Művelődési Otthont, a csodálatos Erzsébethelyi Jé­zus Szíve katolikus templomot és a szlo­vák emlékházat. Mindezek után a jaminai nyugdíjasott­honban ebéden láttak bennünket vendé­gül. Estefelé a békéscsabai állomáson fú­vószenekar, énekszó, baráti kézfogások és ölelések kíséretében búcsúztunk el egymástól. Ezen a napon ünnep volt! Megérkezvén Szolnokra, megilletődve gondolunk vissza a találkozóra, s most ugyanolyan megilletődve mondunk kö­szönetét mindazért, amit ott láttunk, ta­pasztaltunk, kaptunk. Megilletődésünknek több oka van: az egyik az a szép nap, amit a vendéglátók­kal töltöttünk. Annyi minden szépet lát­tunk, annyi mindent kaptunk, annyi él­ményben volt részünk, hogy nem is tud­juk, hol kezdjük. Mindenekelőtt azoknak mondunk kö­szönetét, akik gondos előkészítéssel és odaadó szervezőmunkával lehetővé tet­ték, hogy ez a nap, ez a kézfogás szá­munkra olyan eseményekben és élmé­nyekben gazdag legyen, mint amilyen volt is. Másodszor, azoknak tartozunk hálával, akik ezeket, az eseményeket tar­talommal töltötték meg. Számunkra él­mény volt mindaz, amit a Szlovák Műve­lődési Otthonban, a csodálatos templom­ban, a szlovák emlékházban és a jaminai nyugdíjasklubban láttunk és hallottunk, ahol tiszta szívvel, jóindulattal közölték velünk mindazt, amit ezekről az épüle­tekről, intézményekről, az itt élő embe­rek életéről kellett. Harmadszor, de ugyanolyan meleg­séggel mint a többieknek, köszönetét mondunk azoknak, akik ezen a napon a vendéglátásról, az ebédről, a jó hangulat­ról, a kellemes, együtt töltött órákról gon­doskodtak. A jaminai vendéglátók utá­nozhatatlan vendégszeretetről tettek ta­núbizonyságot. Megilletődésünk második -oka más természetű felismerésből fakad, bár nem választható el az elsőtől, mert ezt is jó­részt ennek a légkörnek, ennek a példa­értékű, toleráns, békés együttélésnek - amit lépten-nyomon tapasztaltunk - kö­szönhetünk. Itt arról a barátságról szeret­nénk szólni, amely az itt élő népek kö­zött már létezik, és amely a két város pol­gárai között a kézfogás során kialakult; arról az érzésről, hogy itt valamennyien egy nagy családba tartozunk - még ha más-más nemzetiség tagjai is vagyunk —, azok családjába, akik szeretik ezt a szépséget. Nincsen ebben az érzésben - legalábbis, ahogyan én érzem — nemzeti kizárólagosság, csak egy jó érzés. Egy­szerűen emberek találkoztak itt, akik egyazon szépséget szeretnek, és ezért közük van egymáshoz. Ezt a felemelő, szép érzést senki sem adta, senki nem szervezte, jött magától természetesen, mint mindig, amikor em­berek emberi dolgokban találkoznak. Ezért, nincs is kinek megköszönni. Egy­másnak adtuk, köszönjük meg talán egy­másnak! A hálán és köszönetén kívül még vala­mivel tartozunk ezért a szép napért ven­déglátóinak, de önmagunknak is. Tarto­zunk vendéglátóinknak azzal, hogy meg­őrizzük őket és mindazt, amit itt kap­tunk, a szép emlékeink között. Tarto­zunk önmagunknak azzal, hogy az em­berség és barátság itt szerzett szép élmé­nyét megőrizzük szívünkben, hogy éle­tünk általa is gazdagabb legyen! SAFFER VERONIKA, SZOLNOK, A NYUGDÍJAS PEDAGÓGUSKLUB TAGJA nek külföldi kulturális esemé­nyeken is. Itt-tartózkodásuk ide­jén a vendégfogadó városban és Abádszalókon is nagy sikerrel léptek fel. ___________OYÁWYIHÉ SZÉKELY VIOLA A felvétel a kunhegyesiek franciaországi útján készült

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents