Új Néplap, 2001. június (12. évfolyam, 127-151. szám)
2001-06-02 / 128. szám
6. OLDAL VISSZATEK INTO 2001. Június 2., szombat Trianon messze több mint napi politika, jóllehet a döntés mögött akkor tömény politika húzódott meg - állítja a Magyar Demokrata Fórum volt hadügyminisztere. Für Lajos történész a Magyar Királyság szétdarabolásáról, következményeiről, a máig fájó seb gyógyíréról tavaly, a trianoni békediktátum nyolcvanadik évfordulójára az MDF Jász-Nagykun- Szolnok Megyei Szervezete által rendezett emlékünnepségen beszélt. Trianonban olyan békét kényszerltettek ránk, amilyennel a magyar történelem során, még a török világban sem sújtották ezt a nemzetet, a magyarok államát. Elcsatolták az ország területének majdnem háromnegyedét, népességének közel kétharmadát és a magyar etnikumnak éppen egyharmadát. A nagyhatalmi békediktá- lók és a körülöttük sürgölődő-forgolódó kis szomszédaink arról harsogtak, hogy igazságot szolgáltatnak. Szét kell szedni, hirdették, ezt a soknemzetiségű államot, hogy minden nemzet, minden nép a saját államában, önállóan bontakoztathassa ki a képességeit. Ez volt a jelszó - és mondják ma is. Ezzel szemben az új államok semmivel sem lettek etnikailag egységesebbek, mint amilyen volt a Magyar Királyság, amelyet az etnikai-nemzeti önállóság nevében szétdaraboltak. Brutális béke Az új Nagy-Romániában - amelyhez Besszarábiát, Bukovinát, Dobrudzsát és a hatalmassá növesztett Erdélyt csatolták (az utóbbi területe 10 000 kilométerrel volt nagyobb, mint a megmaradt Magyar- ország!) — a románság részaránya 62-64 százalékot tett ki. De ha csak a tőlünk elcsatolt Erdélyt nézzük, ott mindösszesen 53 százalék volt a románság és 37 százalék a magyarság részaránya. (Akkor 2,8 millió román élt Erdélyben és 1,7 millió magyar, a lakosság többi része német és más ajkú népcsoporthoz tartozott.) Még rosszabb volt a csehek részaránya az új Csehszlovákiában, abban az országban, amelyik a történelem során addig sohasem létezett. Ott az úgynevezett államalkotó többség, a cseh, beleértve a morvákat is, nem egészen 50 százalékát tette ki az új államalakulat népességének. Ha a Felvidéket nézzük csupán, amelyet Kárpátaljával együtt tőlünk csatoltak át Csehszlovákiához, akkor ezen a 62 000 kilométeres területen a többségi társnemzet, ahogy akkor a szlovákokat nevezték, a szóban forgó területen élő népességnek csupán 48 százalékát tette ki, és a térség 30 százaléka magyar volt. Ott akkor 1,7 millió volt a szlovákok és 1,1 millió a magyarok lélekszáma. Jugoszláviában alig valamivel haladta meg a 40 százalékot az államalkotó szerb többségi népcsoport aránya. A Vajdaságban azonban, amelyet a Jugoszlávián belüli szerb állam kebelezett be, nem a szerbek voltak akkor a viszonylagos többségben, hanem a magyarok! Az etnikai igazságosság nevében tőlünk elcsatolt földdarabon ugyanis a magyarok 32 százalékos részarányukkal akkor maguk mögött tudhatták a Vajdaság 29 százalékát kitevő szerbeket. Egészen pontosan 420 ezer magyar és 380 ezer szerb élt a Vajdaságban. Ha mindezt összevetjük azzal, hogy milyen volt a szétdarabolás előtti Magyarország etnikai összetétele, akkor látszik csak meg teljes valóságában a népek önrendelkezése jegyében kierőszakolt békediktátum igazságtalan mivolta. 1910-ben, az utolsó „békebeli” népszámlálás alkalmával Magyarországon a magyar népesség 54 százalékát alkotta az egész Kárpát-medence népességének, de ha a magyarul beszélőket nézzük, akkor ez az arány 64 százalékot tett ki. Ez ugyanannyi, mint amennyi volt az úgynevezett Nagy-Romániában a románok számaránya, és jóval több annál, mint amennyi Csehszlovákiában volt a cseheké, és messze több, mint amennyi Jugoszláviában volt a szerbeké. Azt mondták, A Versailles-ban meghúzott határokat mindenütt másutt elfújta a szél, mint valami ócska szemetet. Csak nálunk, csak ránk nézve maradt minden ugyanaz! Trianon árnyékában Für Lajos, az MDF volt hadügyminiszterének megemlékezése a békediktátum évfordulóján nemzetállamokat teremtenek, ehelyett soknemzetiségű államokat hoztak létre. Rosszabbakat tehát, mint amilyen addig a Magyar Királyság volt. Két ország vált igazán nemzeti állammá: mégpedig a monarchiának nevet adó Ausztria és Magyarország. Mindkettőben 90 százalékra emelkedett a magyarok, illetve az osztrákok számaránya. Az igazságszolgáltatásnak nevezett brutális béke abszolút igazságtalan helyzetet teremtett. Sutba dobott egyezség A trianoni béke a versailles-i békerendszer része volt. Ez a békerendszer az első nagy léket a II. világháborút megelőző egy-két évben, illetve a háború alatti években kapta. Az akkori katonai-hatalmi erőviszonyok valósággal szétdúlták ezt a békerendszert, különösképpen itt, tanniában, Észak-írországban. Kegyetlen öldöklés folyt (és láthatóan ma sincs vége) itt, a kertek alatt, a déli szomszéd háza táján. Ott, ahol százezreket űztek el szülőföldjükről a „művelt” világ szeme láttára, tízezreket öltek le, csak azért, hogy a veszett fejsze nyelét mentve fönntartsák a fönntarthatatlant: a versailles-i békerendszer utolsó, csökevényes maradékát. Csak egyetlen népcsoport maradt néma és türelmes. Csak egyetlen helyen nem lőttek és nem robbantottak eddig: a Kárpát-medencének ama területein, ahol magyarok élnek, sorvadoznak. A magyarok nem lőnek, azért, mert mi a XX. században a saját bőrünkön megtapasztalhattuk, hogy aki fegyverrel támad, az fegyver által vész el. Megtapasztaltuk és ma is tudjuk: falak vesznek körül benA két világháborúban mindösszesen csak negyedannyi ember pusztult el, mint amennyit elvittek a szétdaraboltság sorscsapásai nak azok is, akik nem magyaroknak tekintik magukat, mint például a cigányok, a németek, a szlovákok, a szerbek, a hor- vátok. Ha kivesszük ezeknek a számát a tízmillióból, akkor marad mintegy 8,8 millió honi magyar. 1910-ben a magyarság 54 százalékát adta a Kárpát-medencét betöltő országnak, lélekszám szerint 10,5 milliót számlált. És most jön a megdöbbentő „egyenKözép- és Kelet-Európábán. Magyarországhoz visszakerült Eszak-Erdély, Kárpátalja, a Felvidék déli része és az egész Vajdaság. Aztán vége lett a második világháborúnak. A győztesek ugyanazok voltak, akik az I. világháborúban. A békét újra ugyanazok a hatalmak diktálták Európában, így Közép-Európában is, akik 1920-ban. Egyetlen nagy különbséggel. Nevezetesen, hogy ennek a nagyhatalmi „kupaktanácsnak” tagja lett egy negyedik nagyhatalom, a Szovjetunió is, élén Sztálin generalisszimusszal. Az ember azt gondolhatná, hogyha ugyanazok diktálták a békét, akik 25 évvel korábban, akkor nyilvánvalóan visz- szaállították azt a versailles-i békerendszert, amelyet előtte egy pár évvel Németország és a többi hatalmak szétdúltak. De nem így történt. Sutba dobták a versailles-i békerendszernek azt a középkeleti „oldalát”, amit 1920-ban ugyanezek a nyugati nagyhatalmak akkor teljes egyetértésben hoztak létre. Három ponton azonban érintetlen maradt a ver- sailles-i békerendszer. A Kárpátalja nélküli Csehszlovákia, Jugoszlávia és Magyarország vonatkozásában. Újabb ötven évet kellett várni arra, hogy itt is összedőljön az építmény majdnem egészében. A nagy földrobajban összeomlott a kommunista világ- rendszer, és maga alá temette a korábban soha nem létező Csehszlovákiát. De szemünk előtt hullik alkotóelemeire Jugoszlávia. Ezzel a kör bezárult: nincs már egyetlen ép része sem a versailles-i béke- rendszernek - egyetlen esetet, egyetlen pontot kivéve. Ez a pont: Magyarország. A Versailles-ban meghúzott határokat mindenütt másutt elfújta a szél, mint valami ócska szemetet. Sorvadás vagy gyors pusztulás? Amíg itt minden mozdulatlan, azonköz- ben, nem sokkal a háború befejeződése után, és azóta szinte szüntelenül, lőttek- lőnek és robbantanak a palesztinok és a zsidók földjén, a baszkok földjén. Mi több: lőttek és robbantanak a világ legöregebb demokráciájában, az alkotmányosságára olyannyira büszke Nagy-Brinünket, körös körül, kemény gyűlöletfalak. Ha valaki tehát arra buzdítana, hogy fegyver nélkül, fejjel menjünk a falaknak, bizonyosan összezúznánk magunkat. Nyugodjunk akkor bele, hogy fogyunk és pusztulunk, és egyszer csak elfogyunk leg”! Ha ugyanis a magyar népesség határokon belül és határokon kívül ugyanúgy szaporodhatott, ugyanúgy növelhette volna népességét, mint a Kárpát-medencében élő románok, szlovákok, ruszinok, szerbek, horvátok és szlovének, akA TÖBBSÉGI NEMZET ÉS A MAGYARSÁG ABÁNYA TRIANON IDEJÉN _______AZ ELCSATOLT TERÜLETEKEN [SZÁZALÉKBAN)_______ Er dély Felvidék, Kárpátalja Vajdaság Többségi nemzet 53 48 29 Magyarság 37 30 32 majd? Mi a jobb: a lassú sorvadás vagy a gyors elpusztulás? De csupán e két lehetőség között választhatunk? Eltűnt nyolcmillió magyar Erdélyben a románok száma 80 évvel ezelőtt 2,8 millió volt, ma 5,7 millió. A növekedés több mint kétszerese. A magyarok létszáma akkor, vagyis Trianon előtt 1,7 millió volt, ma az 1,6 milliót sem éri el. Az abszolút fogyás több mint 100 ezer lélek. Jugoszláviában vagy a Vajdaságban, láthattuk, a magyarság száma 420 ezer volt, viszonylagos többségben voltunk a 380 ezres szerbséggel szemben. Ma egyesek szerint a magyarok száma aligha éri el 300 ezret, miközben a szer- bek lélekszáma ugyanott 380 ezerről 1 millió 150 ezerre ugrott fel, azaz megháromszorozódott. Trianon táján a Felvidékén 1,7 millió volt a szlovákok száma, ma 4,5 millió körül mozog. A növekedés szintén háromszoros. A magyaroké a mai Szlovákia területén 1920-ban 880 ezer volt, ma 560 ezer. A szlovákok és szerbek lélekszáma a tőlünk elcsatolt területeken az elmúlt 80 év alatt megháromszorozódott, a románoké, horvátoké, szlovénoké pedig megkétszereződött. Miközben a velük együtt élő magyar kisebbségek lélekszáma együttesen 3,3 millióról 2,7 millió alá apadt. Nálunk tehát nem csupán a természetes népszaporulat többlete veszett el mind egy szálig, mert az abszolút fogyásuk azt jelenti, hogy a népiség törzsét támadta meg a többségi erőszak és valamilyen belső „etnikai betegség”. Ugyanakkor Magyarországon ma még tízmillió ember található. Csakhogy a tízmillióban benne vankor ennek a tízmüliós magyarságnak 80 esztendő alatt legalább a duplájára kellett volna emelkednie. Vagyis ma legalább húszmillió magyarnak kellene élnie itt, a Kárpát-medencében, és nem 11,5 milliónak haldokolnia, mint amennyi ma van. A magyarság virtuális vesztesége Trianon óta 8,5 millió! A két világháborúban csak negyedannyi ember pusztult el, mint amennyit elvittek a szétdaraboltság sorscsapásai. Leszámolás egy illúzióval A rendszerváltoztatás idején hittük: sorskérdésünk a demokrácia. Sorskérdésünk azért, mert a demokrácia nem csak a gazdaság, nem csak a társadalom, nem csak a kultúra, a nemzeti kultúra megújulását hozhatja el, de elhozza majd a kisebbségi magyarok körében is a pusztulás megállításának esélyét. Azt gondoltam, azt gondoltuk akkor, hogy a demokrácia első nagy gesztusa lesz majd a szomszédos államokban is, hogy jogokat adnak, kollektív jogokat biztosítanak az ott élő magyar kisebbségeknek. Volt egy jelszavunk: autonómiát a kisebbségeknek. S azt hittük: a demokráciák első nagy lépése az autonómia megadása, biztosítása lesz. Azt hittük, hogy az autonómia a megbékülés ünnepe is lesz Erdélyben, a Vajdaságban és másutt is. De nem így lett! A demokrácia ugyanis a többség akaratát hordozza, testesíti meg. A politikában éppen úgy, mint a nemzeti kisebbségek ügyében. Vagyis a többségi nép akarata érvényesül a kisebbségekkel szemben továbbra is. Másként szólva: a magyar kisebbség a többségi Romániában, a Vajdaságban, Ukrajnában és Szlovákiában egyaránt változatlanul és továbbra is kisebbség marad, annak minden hátrányával együtt. Ez a kisebbség tehát soha nem lesz képes akaratát, törekvéseit a demokrácia játékszabályai szerint érvényesíteni a többségi állammal szemben. Joga csak annyi lesz, amennyit a többségi akarat neki megenged. Puszta létében és minden másban továbbra is a többségtől függ. Le kell hát számolni az újabb illúzióval: sem a demokrácia, sem az autonómia - amiről a szomszédos többségiek egyébként hallani sem akarnak, úgy félnek tőle, mint ördög a tömjénfüsttől - nem tudja megoldani a magyar kisebbségek gondjait, nem tudja biztosítani megmaradásuk feltételeit. Mi akkor a megoldás? A kormányfő egy úgynevezett összmagyar összejövetelen, a „Magyarország 2000” című konferencián, azt találta mondani a világból összesereglett magyarok előtt: a kormány regionális nemzetstratégiája az, hogy egyesítse a nemzetet határmódosítások nélkül. Határmódosítás nélkül azonban csak egyféleképpen lehetne egyesíteni a nemzetet, ha azt mondanánk: határon túli magyarok, gyertek valamennyien ide! Ám nemzetárulással játszik, aki ezen gondolkodik. Elárulja az 1100 éve itt élő magyar nemzet múltját, tagadja vagy figyelmen kívül hagyja azt a természetes egyéni, emberi jogot, hogy ki-ki ott élhessen, ahol megszületett, ahol nemzedéken át éltek az ősei. Egyesíteni a nemzetet, hogy ne essünk az előbbi emlegetett hazaárulás vádja alá, csakis határmódosításokkal lehet. Nincs más megoldás. Meg kell változtatni a határokat, hogy a 80 esztendeje sújtó igazságtalanság valamennyire enyhüljön, hogy az igazságtalanság terhei osztódjanak köztünk és a szomszédaink között. Mindennek lenne jogszerű alapja is. Létezik ugyanis egy elv, amit az Egyesült Államok valamikori elnöke hirdetett meg. Woodrow Wilson híres békerendezési programjában annak idején azt mondta: minden népnek és nemzetnek biztosítani kell a szabad önrendelkezés jogát. Az önrendelkezés pedig azt jelenti, hogy ki-ki maga döntse el, hova akar tartozni. Azt jelenti, hogy a sorsa felett - az egyén éppúgy, mint a népközösség - mindenki maga rendelkezik. Szavaztassák meg a kisebbségi magyarokat, rendezzenek népszavazást! Szétosztani az igazságtalanságot! Teljesen igazságos határokat húzni itt nem lehet. Hiszen etnikailag annyira kevert a Kárpát-medence népessége, hogy ez lehetetlen. Falvak vannak egymás mellett, és egyikben románok, a másikban magyarok élnek. De ha nem lehet abszolút igazságos határokat húzni, akkor miért kell azokat meghagyni, miért azokat kell meghagyni, amelyek csak a mi számunkra igazságtalanok? Miért csak a szomszédainknak legyenek igazságos határaik? Miért nem lehet az igazságtalanságot szétterhelni a medence minden nemzetére? Ez ebben a pillanatban csak a reményeink vagy inkább az Meg kell változtatni a határokat, hogy a 80 esztendeje sújtó igazságtalanság valamennyire enyhüljön, hogy az igazságtalanság terhei osztódjanak köztünk és a szomszédaink között álmaink világába sorolható. De az álmok néha-néha alkalmas pillanatban valóra válthatók. Ha valamit teszünk érte, ha teljesülhet, ha a gondolkodásunkat megváltoztatjuk, ha nem adjuk föl a jövőnket, ha a kormányzat is azt tatja majd fontosnak, hogy tárgyaim csak és csakis erről lenne érdemes, csak erről lenne szabad - mert minden más csak szemfényvesztés és porhintés -, akkor azt hiszem, hogy az álom, a remény talán nem marad örök illúzió. Ki kell hát adnunk a jelszót: Önrendelkezést a Kárpát-medencében élő magyarságnak! ___________________■ Az oldal a Magyar Demokrata Fórum és a kiadó együttműködése alapján jelenhetett meg. A költségeket az MDF viseli.
