Új Néplap, 2001. március (12. évfolyam, 51-76. szám)
2001-03-22 / 68. szám
4. OLDAL 2001. Március 22., csütörtök A SZERKESZTŐS ÉG POSTÁJÁBÓL Sokan a kevésnek is örülnének Az idén is több ezer ember sorsát nehezíti meg az árvíz, sok ezer munkáskéz sok százezer homokzsákot tölt meg és pakol a víz útjába. Milyen különös, hogy amit hosszú idő alatt a folyó hordott össze és halmozott fel dombokká, épp az állja útját is... A kitermelés, a szállítás, a zsákok feltöltése, beépítése, később pedig a gáterősítések elbontása óriási költség, eltéko- zolt energia, értelmetlenül kidobott pénz. Vagy nem is annyira értelmetlen? Nagyon is jól látható ugyanis, hogy a napi több millió forintot fölemésztő védekezési költség jelentős része a homokbányákat üzemeltető és a szállítást bonyolító vállalkozók Érdekérvényesülés? Szolnokiak Szegeden DÉNES PÁL, SZOLNOK A dallamok fiatalságunkat idézik zsebébe vándorol. Magyarán, az ország hősies erőfeszítése egyéni érdekeket szolgál. Az emberi sorsok tragédiája ezen keresztül nézve nevetséges, torz, értelmetlen. Harmadik éve rengeteg pénz megy el a védekezésre. Miért nem lehet a bajt megelőzni, a gátakat egyszerre és véglegesen megerősíteni? Hiszen az orvoslás alapelve is a megelőzés és nem a gyógyítás! Nálunk, úgy tűnik, fordítva működik minden, talán ama bizonyos érdekek miatt. így leszünk mi a haszonszerzés és az annak szolgálatába szegődő politika összefonódásának áldozatai. __________________________(NÉVÉ» cím tése u tán az ebéd - főként annak bonyolítási hibái miatt - sokunkban keserű szájízt hagyott. Az óriási tömegnek sokáig kellett sorban állni, mert állítólag kevés volt a szék, ezért „lassították” a kiszolgálást. Délután öt órakor az Ifjúsági Házban kezdődött el az a műsor, amelyen a szolnokiak - táncosok, zenészek - mutatkoztak be, nagy sikerrel. Sokan sajnálták, hogy idő hiányában nem jutottak el a Kultúrpalotába, nem csodálhatták meg Vágó Pál jászapáti születésű művész festményét, s nem gyönyörködhettek a zsinagóga európai hírű épületében. Egy biztos: akik életükben először jártak Szegeden, nem bánták meg. Köszönet érte a szegedi és a szolnoki szervezőknek. Apropó, árvíz! A Tisza mentén élők életében meghatározó nyomot hagytak az elmúlt évek árvizei. Vidékünkön, köszönhetően azok munkájának, akik éjt nappallá téve a gátakon dolgoztak, nem történt katasztrófa. Emlékeztetőül a „nagy” vízre, a szolnoki Tisza- híd lábánál az 1999. évi víz szintjét jelző táblát a víz világnapján - múlt év március 22-én - avatta fel a vízügyi és közúti igazgatóság. Akkor még senki nem gondolta, hogy alig egy hónap múlva, április 19-én 67 centivel e szint felett tetőzik a folyó minden idők legnagyobb vízszintjével. Ezt az eseményt a tavalyi év mintájára és ahhoz hasonlóan a víz világnapján szintén táblával kívánja a vízügy megörökíteni a város több pontján, hiszen tanulságos lesz látni, hogy a hídpillérből az ezredfordulón alig 30 centiméter állt ki, illetve hogy a Mártírok úti katolikus templomnál a tábla közel két méter magasan helyezkedne el. ________________LOVAS ATTILA, KŐTIVÍZIG Ké rdezték Miért számol fel az ügyeletes gyógyszertár száz forintot, kérdezte vidéki olvasónk, aki ügyeletben váltotta ki a betegségére hét közben felírt gyógyszereket. Tudni kell, hogy az ügyelet főképp a sürgős esetekre szolgál. A gyógyszertárak éjszakai, illetve hét végi nyitva tartása költségekkel jár, a szolgálatért külön juttatást nem kapnak. Viszont egy miniszteri rendelet pluszdíj felszámítására ad lehetőséget, aminek mértékét is meghatározza. Eszerint a gyógyszerek kiadásáért mennyiségüktől, a tételek számától és a gyógyszerek árától függetlenül 100 forintot lehet kérni. Ez az összeg nem jelentős, és természetesen töredékét sem fedezi a felmerülő kiadásoknak. Nem kell azonban pluszdíjat fizetni az ügyeleti kiszolgálásért, ha az indokoltságot, a sürgősséget a receptet felíró orvos a vényen jelzi. A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások - a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával - szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvasható vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával. Névtelen vagy címhiányos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként kezelje. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin A minap olvastam egy cikket a lapban, s azóta sem tudok napirendre térni felette. Az a bizonyos írás március 8-án jelent meg „Eljátszott szeretet” címmel. A párommal együtt mi, öt gyermeket nevelünk, s nem panaszként mondom, de igen nehéz anyagi körülmények között. Szinte egyik napról a másikra élünk, sokszor a kenyeret is alig tudjuk megvenni. Az egyik gyermekem fogyatékos, ezért ő egy nagyvárosi intézetben él, ott jár iskolába, ami bizony igen nagy anyagi terhet jelent. Ha rajtunk csak fele annyit segítene valaki, mint azon az asszonyon, hálásak lennénk. Amit mi kapunk, az három-négy évente pár ezer forint önkormányzati segély, meg havonta a gyermekvédelmi támogatás. De azt más is megkapja. A családi pótlékból, gyedből és a párom kevéske fizetéséből éldegélünk. Most éppen azon töröm a fejem, hogyan, miből tudnék használt cipőt venni a gyerekeknek, de egyelőre még erre sincs pénzünk. Bizakodom, hogy talán húsvétra sikerül. Lakásvásárlási OTP-részletiink minden hónap 20-áig esedékes, ennek fedezetét összekaparni külön művészet. Egyre nehezebben élünk, és nem is jó belegondolni, hogy mi jöhet még. Az a bizonyos asszonyka, inkább örült volna a sok adománynak, amit gyerekeivel együtt kapott, semmint válogasson, telhe- tetlenkedjen. Úgy gondolom, na- gyon-nagyon sokan lennének e hazában, akik nem tudnák eléggé kifejezni hálájukat, ha valaki segítene rajtuk. Harmadik alkalommal töltötték meg zsúfolásig a szolnoki Városi Művelődési és Zenei Központ színháztermét azok a szerencsések, akik időben megvásárolták bérleteiket a Sülyi Károly előadóművész által szervezett magyar nóta- és operettműsor-sorozatra. Januárban újévi koncert, februárban farsangi vigasság, most pedig nőnapi gálaműsor keretében ismert és kevésbé ismert, tehetséges énekes-táncos előadók szórakoztatták a többségükben nyugdíjas, időskorú hallgatóságot. A megye legtávolabbi településeiről is érkeztek, hiszen a szervező neve ismerősen cseng, egyénisége és kulturált énekhangja sok-sok kedves percet szerzett eddig is a megyében működő nyugdíjasklubok tagjainak. Sülyi Károlyt szeretettel hívják a különböző rendezvényekre, táncos szórakozásokra a jó hangulat érdekében, és ő mindig készséggel tesz eleget. Énekelt már az időseknek nagy létszámú találkozókon, de családiasabb klubösszejöveteleken is, és elkísért bennünket a különvonattal a váci látogatásra is a Millenniumi kézfogás keretében, Szolnok és Vác bemutatkozása alkalmával. Az idősek utazást, törődést is vállalva jöttek együtt énekelni kedvencükkel. A gálaműsor után a virágáradat szeretetüket és azon reményüket fejezte ki, hogy a közeli jövőben újra találkozhatnak a most megismert énekesekkel. Több ilyen kellene - mondogatták, és mutatták vörösre tapsolt tenyerüket. Valóban így van, gyakrabban kellene ezt a közönségigényt kielégíteni, műsorszervezőknek felismerni, hogy ez a korosztály a fiatalságát felidéző operettdallamokra, mulatós vagy kesergő magyar nótákra hajlandó pénzét, idejét is áldozni. DEMÉNY ISTVÁNNÁ MEGYEI NYUGDÍJASEGYESÜLET ELNÖKE Közülünk sokan büszkék arra, hogy Szolnokon, az egykori vasutasvárosban lakhatnak, hisz innen minden irányba igen jó a vasúti közlekedés. Március 9-én, kedvezményes utazási feltételekkel, különvonattal, egy többségükben nyugdíjasokból álló hatszáz fős csoport Szegeden járt. Az egész napos programot a szolnoki Millenniumi Iroda a szegediek igen aktív közreműködésével szervezte. A szolnoki csoportok, a nyugdíjasok különféle közösségei már a vasútállomáson, a megérkezéskor találkoztak szegedi kísérőikkel, házigazdáikkal. A városnéző séta, a Széchenyi tér megtekintése után a moziban Szeged vezetői köszöntötték a vendégeket. A műsor, a Szegedet szép időben bemutató film vetiEGY ÖTGYERMEKES ANYA Még a magánélet is... Pár hónapja munkanélküli lettem, de nem estem kétségbe, mert úgy gondoltam, csak azok nem tudnak új helyet találni, akik nem is akarnak. Sok próbálkozás után ma már én is másképp látom a munkanélküliek helyzetét. Rengeteg helyet megpályáztam, sok életrajzot megírtam. Jelentkezéseim számával fordított arányban csökkent az önbizalmam. Hiába feleltem meg elvileg egy adott munkakör feltételeinek (jó megjelenés, 35 év alatti kor, szakmai végzettség, gyakorlat) falakba ütköztem. A munkáltató ugyanis meglepő hátrányokat tudott felkutatni arra nézve, hogy megindokolja, miért nem lehetek esélyes (holott legfeljebb csak nem voltam szimpatikus). Az első probléma az volt, hogy vidéki vagyok. Ez persze valóságosan nem lehetett gond, mert jó a közlekedés, de kiválóan lehetett vele érvelni. A másik akadály a családi állapotom: miért nem vagyok férjnél, miért nincs gyerekem (mások esetében meg pont a fordítottja a baj). Tovább nem is sorolom... Van-e joga a munkaadónak olyan magánjellegű kérdéseket feltenni, mint például: mikor akar férjhez menni, mikor akar gyereket, van-e komoly kapcsolata? Ha van, mennyire komoly? Ha nincs, milyen alapon rejtheti el a kérdésbe véleményét is: csak nem válogatós? Ha szakmailag egy pályázat elutasítására nincs indok, milyen jogok ruházzák fel a munkaadót, munkahelyi vezetőt arra, hogy a magánéletben kutakodva keressen indokokat? A megpályázott helyen többségében nem ismerték az egyenes választ, a korrekt viselkedést. Az elmúlt hónapok kudarcai számomra azt igazolták, ahhoz, hogy munkát találjak, nem elsősorban szakmai iskolázottság, sikeres pályafutás, nagy munkabírás kell, sokkal inkább a munkaadó ízlésvilága szerinti ideális magánélet és cicababás szépség. Szembesültem azzal a ténnyel, hogy sok helyen inkorrekt, alulképzett, munkabírásukat tekintve is értékcsökkent, pöffeszkedő, de kiszolgáltatottság-érzetünk gerjesztéséhez jól értő munkaadóktól függ a sorsunk... BAJKÓ ANDREA FÉL ÉVSZÁZADA EGYÜTT. Február 3-án múlt ötven éve, hogy a Szolnokon élő Kiss Imre és felesége, Tóth Piroska házasságot kötöttek. A jeles évfordulón szűk családi körben gyermekei, a házastársak és a négy unoka köszöntötte az ünnepelt házaspárt._________ (amatőr fotói Miért nem „elemi” jogon? Szandaszőlősi olvasónk arról ír, hogy tavaly tavasszal Szolnok ezen városrészében lakók egy szórólapot találtak postaládájukban, amiben ajánlatot kaptak kábeltelevíziós rendszer kiépítésének lehetőségére. Mivel levélírónkat érdekelte a téma, felhívta a céget és megkérdezte, mikorra várható a beruházás. Megtudta, hogy a városrész négyezer háztartásából mindössze kétszáz visszajelzést kaptak, így aligha lesz esély a rendszer kiépítésére. A szórólapon feltüntetett árajánlat véleménye szerint reális, az itt lakók zöme mégsem kapott az alkalmon. Jól emlékszik még arra, hogy a Széchenyi-lakótele- pen épült házakban a kezdetektől benne volt a kábelhálózat is, és aki akarta, igénybe is vehette azt. Szandaszőlős ígéretesen fejlődött az elmúlt években, falusi miliőből „nagyvárosi kertvárossá” nőtte ki magát. Csaknem mindenütt ott van a víz, a gáz, a szennyvízcsatorna, a telefon, épülnek az utak. Mi a különbség egy szandaszőlősi és egy Széchenyi-lakóte- lepen élő polgár között? - kérdezi - miért nem „elemi joga” a szan- daszőlősieknek a kábeltelevíziózás? Elképzelése szerint önkormányzati vagy más beruházással lehetőséget kellene találni az alaphálózat finanszírozására és kiépítésére, s ezután megkérdezni az itt lakókat a csatlakozási igényekről. Úgy gondolja, ez esetben már nem 5 százalékos lenne az igény, részletfizetési lehetőséggel pedig a viszonylag szerényebb jövedelmű családokat is meg lehetne nyerni az ügynek. Álláspontja szerint ez egy olyan téma, amelyben nem elsősorban a gazdaságosság kérdése a legfontosabb. Ha a város vezetői előtt minden polgár egyenlő, akkor nem lehet kérdés az igény jogossága. * * * Ha ez utóbbi megállapítás nem is hozható összefüggésbe a vitatott kérdéssel, tagadhatatlan, hogy egy olyan szolgáltatást kell nélkülözniük a szandaszőlősieknek, ami a Széchenyi-lakótelepen természetes velejárója az életnek. A lakótelepek, többemeletes házak tervezésénél, kivitelezésénél azonban sok olyan dolog van, amit meg lehet, sőt, meg kell tervezni, szemben a családi házas övezetekkel, ahol mindenki a maga igénye, ízlése és lehetősége szerint építkezik. A közművek kiépítése valóban önkormányzati feladat, de a kábeltévé-hálózat nem tartozik ezek közé. Lakótelepi panellakások tervezésénél már csak azért is célszerű volt a telefon- és kábelhálózat elérhetőségét is megteremteni, mert azok utólagos kiépítése bonyolultabb lett volna. Természetesen a lakótelepeken lakást vásárlók sem kapták ingyen a hálózatot (habár abban az időben, tizenöt-húsz éve valóban volt lehetőség előre megfinanszírozni egy beruházást), azt a lakás árába kalkulálták, vagy ha nem, havi részletekben a közös képviselőkön keresztül, illetve a közös költségből kifizették. Induláskor a kábelrendszer egy lakásra eső költségét 5 ezer forintban határozták meg, emellett minden használó havi díjat is fizetett, illetve a mai napig is fizet. Piacgazdasági keretek között egy befektetéshez mindenekelőtt piackutatás és tőke kell. Ha a szükségletek felmérésének eredményéből egy gazdaságtalannak ígérkező beruházás prognosztizálható, nyilvánvaló, hogy a kockázatot a befektető nem vállalja. A beruházó, érthető módon, csak akkor bízik szándéka sikerességében s csak akkor vág bele egy lakossági befizetéseket és saját tőkét kockáztató hálózatépítésbe, ha annak gazdaságos működtetésére lát garanciát. Huszonöt éves a lakótelep 1976. március 15-én emelték be az első lakóház panelelemeit a szolnoki Széchenyi-lakótelepen. A kezdetben dinamikusan fejlődő városrészben tíz éve alig van változás, terjeszkedése befejeződött, pedig biztosan volna igény új lakásokra is, csak ma már házgyár sincs. A fejlődést mindössze néhány üzlet jelenti - no meg közvetve a lakótelep szomszédságában kiépült „Rózsadomb”. Több tízezer ember otthona a lakótelep. Sokunknak hiányzik egy sportcentrum, amely sok egyéb mellett magában foglalna egy focipályát és egy strandot is. Ahol ennyi ember él, ott lennie kellene a szabadidő kulturált és kellemes eltöltését biztosító létesítményeknek is. ____________SZABADOS PÉTER, SZOLNOK
