Új Néplap, 2001. január (12. évfolyam, 1-26. szám)
2001-01-03 / 2. szám
2001. Január 3., szerda MEGYEI KÖRKÉP 7. OLDAL Egy nagycsalád a létezés határán Tíz gyermeket vállalni, tisztességgel felnevelni: szinte hőstett ebben a mai világban, melyben leginkább az önzés uralkodik. Márpedig a Fogarasi házaspár ezt vállalta. Két ember, akik mindennap élethalálharcot vívnak gyermekeik jövőjéért, a család létéért. Szolnok Közös életük szokványosán kezdődött. Eleinte a szülőknél laktak, majd tíz esztendeje hozzájutottak egy lakáshoz. A beugróra valót összekuporgatták valahogy, a hiányzó összeget pedig az akkor még négy gyerekük után járó „szocpol”, illetve a vállalati és OTP-kölcsönök fedezték. Néhány évig úgy tűnt: ha tehetős nem is lesz, emberhez méltó körülmények között élhet az egyre gyarapodó család. Ám hét éve, a szolnoki Vegyiművek privatizációja során több száz munkatársával együtt Fogarasi Ferenc is az utcára került. S mivel hentes szakmájával a szintén válságban lévő húsiparban sem tudott elhelyezkedni, a család addigi szerény létbiztonsága is megingott. A házaspár gyermekvállalással kapcsolatos szemléletén azonban mindez nem változtatott. Az asszony így vall erről:- Tudom, hogy a mai világban, ilyen körülmények között felelőtlenségnek tűnik ennyi gyermeket vállalni, de - részben családi indíttatásból, másrészt saját egyéniségünkből fakadóan — a férjemmel rajongunk a gyerekekért. Eleinte úgy gondoltuk, nem létezik, hogy ne sikerüljön szerényen, de emberhez méltó módon felnevelnünk őket, ha minden tőlünk telhetőt megteszünk. Aztán látva, hogyan romlanak a körülményeink, minden baba születése előtt egyre kétségbeesettebben néztünk össze. Ám a döntés soha sem volt kétséges. Talán egy kis vallásosság is van ebben: egyikünk sem tudná elképzelni, hogy amit Istentől kaptunk, azt ne fogadjuk el. Tehát nem adták fel. A férfi alkalmi munkákat vállalt, ám az idő bebizonyította: ez nem nyújt elegendő hátteret életükhöz. Úgy öt évvel ezelőtt végképp dönteniük kellett: vagy hét gyermekük szenved hiányt legalapvetőbb szükségleteiben, vagy elveszítik saját otthonukat, melynek havi törlesztőrészletei meghaladták erejüket. Az utóbbit választották. Eladták a keservesen megszerzett lakást, az érte kapott 1,4 millió forintból pedig kifizették hiteltartozásukat. Egy kevés pénz még így is maradt, ám az elment a négy nagyobbik gyermek iskoláztatására és az albérletre. Ez idő tájt szerzett tudomást róluk a Máltai Szeretetszolgálat szolnoki csoportja. Nagy Gézáné, a szervezet helyi vezetője így emlékszik vissza az immár hatéves kapcsolat legfontosabb történéseire: — Egy aktivistánk az egyik gyermek óvónőjeként figyelt fel a család nehéz körülményeire. Ettől kezdve, amikor csak módunkban állt, rendszeresen segítettük őket. Az elmúlt években élelmiszert, ruhaneműt, babakocsit és háztartási eszközöket kaptak a hozzánk érkező adományokból. Szívesen adtuk, mert minden apróságot őszinte örömmel fogadtak. Ráadásul mindannyian megtapasztaltuk, hogy a mindennapi nélkülözések ellenére milyen odaadóan nevelik, szépen járatják és rendesen taníttatják gyermekeiket. A szeretetszolgálat munkatársai a mai napig úgy vélik, Fogarasiék végtelenül rendes, tisztességes család. A házaspár megélhetési gondjain azonban a karitatív szervezet munkatársainak jóindulata és segítökészsége is csupán átmenetileg enyhített. Három évvel ezelőtt ugyan felcsillant a remény, hogy legalább a lakhatásuk megoldódik. Ám a régi társasházi lakás, amelyet az önkormányzat utalt ki számukra, rövidesen újabb problémák színterévé vált. — Amikor beköltöztünk, 3600 forint lakbért kellett fizetnünk - mesélt a részletekről az édesanya. Az albérletben töltött két és fél év, illetve a költözés költségei azonban az összes pénzünket felemésztették, így az első két hónapban még erre a szerény kiadásra sem futotta. Szerencsére a fenntartó Szollak Kft. elfogadta halasztási kérelmünket, így azután lassan kezdtünk egyenesbe jönni. Nyáron a férjemnek is akadt dolga, ezen kívül abból a körülbelül 100 ezer forintból éltünk, amely a gyedből, szociális járadékból, gyermekvédelmi támogatásból és a családi pótlékból jött össze. A gondok mindig télen kezdődtek, amikor Feri már nem kapott alkalmi munkát, és a kevesebb pénzből is havi 30-35 ezer forintot kellett szénre, vagy fára költenünk, hogy az öreg kályhák a leghidegebb hónapokban legalább 16-18 fokra felfűtsék a nyirkos, magas helyiségeket. Végül tavaly télen minden baj összejött. Veszélyeztetett terhes lettem a tizedik babával, ezért Debrecenbe kellett járnom. Még fűtésre sem maradt elég pénzünk. Itthon a hidegben sorban betegedtek meg a gyerekek. Igaz, a gyógyszerek egy részére kaptunk támogatást, de ez nem vonatkozott az összes készítményre. Ettől függetlenül az utolsó fillérünkön is megvettük, ami kellett, mert a gyerekek egészsége mindennél fontosabb. így viszont három szerint így is mintegy 140 ezer forintra nőtt az adósságunk. A határozatban ezen kívül az állt, amennyiben nem tudunk fizetni, 30 napon beiül el kell hagynunk a lakást. Andrási Imre, a Szollak Kft. ügyvezető igazgatója kicsit másként látta a kialakult helyzetet:- A Fogarasi család sorsa valamennyiünkben együttérzést keltett. Úgy érzem, mind a fenntartó, mind az önkormányzat jogszerűen, sőt bizonyos esetekben méltányosan járt el ügyükben. A hivatal az első pillanattól ennek szellemében dönMint az orgonasípok. A képen a tízből nyolc Fogarasi-csemete és az édesanyjuk látható fotó. b. j. hónapig nem tudtunk lakbért fizetni, melyet közben az önkormányzat 2000. január 1-től duplájára emelt. Ekkor ismét a Szollak Kft.-hez fordultunk, ám ők ezúttal nem engedélyezték a lakbérfizetés halasztását. Elkezdődött a pereskedés, melynek során májusban jogcím nélküli lakáshasználóvá nyilvánítottak bennünket. Ez azzal járt, hogy ismét közel duplájára emelték a lakbér összegét, ráadásul a kamatokat, késedelmi díjakat és a perköltséget is ráterhelték a tartozásunkra. Ezt októberben egy újabb tárgyalás követte, amelyet ugyancsak elvesztettünk. A bírósági végzés kimondta: további részletfizetésre nincsen lehetőség. Tehát addigra már hiába róttuk le az eredetileg 44 784 forintos tartozást - a pereskedés ideje alatt ugyanis részletekben 50 ezer forintot törlesztettünk - a papírok tött, hiszen aki korábban már rendelkezett saját tulajdonú ingatlannal, az elméletileg nem is kaphatna önkormányzati lakást. A későbbiekben a kft. hasonlóan humánus felfogásban kezelte problémáikat. Mert az is tény, hogy nem csupán az első két hónapban, illetve az elmúlt télen voltak lakbérfizetési gondjaik. Már 1998- ban is többször kértek és kaptak tőlünk lakbérhátralék-haladékot. Igaz, ekkor még csak 11, majd 19 ezer forint volt a tartozásuk. A következő év végére ez az adósság az újabb halasztások miatt 71 ezer forintra szaporodott. Tehát mi jó ideig türelmesek voltunk, de a törvényeket nem hagyhattuk figyelmen kívül. Egyébként a legfrissebb adatok szerint november 30-án 181 ezer forint hátralékuk volt. A legutóbbi ítélet után az erről szóló határozatot december 8-án kapta meg a család. Ebben az állt, hogy ameny- nyiben bizonyos határidőn belül nem hagyják el a lakást, végrehajtó végzi el a kilakoltatást. Ám ez nem ilyen egyszerű. A végrehajtásig ilyenkor még számtalan jogi procedúrán megy keresztül az ügy, amely több mint egy évbe is beletelhet. Ha pedig már végképp csak a kilakoltatás marad hátra, ez esetben az önkormányzat biztosan talált volna valami megoldást. Ám Fogarasiék még a fellebbezéssel sem próbálták húzni az időt, holott erre a határozat kézhezvételétől számított 14 napon belül lehetőségük lett volna. A Fogarasi házaspár valóban nem próbált fellebbezni. Az asszony szerint ők nem ismerik a jogi útvesztők rejtelmeit, és semmi értelmét nem látták egy újbóli tárgyalásnak, amelyet ismét csak ők vesztettek volna el, újabb perköltséggel növelve tartozásukat. Szemük előtt csupán az a tudat lebegett, hogy ha az utcára kerülnek, rajongásig szeretett gyermekeiket is elveszíthetik. Végső kétségbeesésükben a nyilvánosság maradt az utolsó reményük, a sajtóhoz fordultak. Az egyik tévécsatorna a közelmúltban be is mutatta a róluk készült rövid riportot, amely nem maradt hatástalan. A következő napokban a Szollakhoz és hozzájuk is özönlöttek a felajánlások. Voltak, akik cégük, mások saját maguk nevükben segítettek, ám akadt olyan ember is, aki teljes anonimitását megőrizve juttatott el több mint 100 ezer forintot. Végül rengeteg olyan hasznos berendezés és használati cikk gyűlt össze, amelynek eddig hiányát látta a tízgyermekes házaspár. Ráadásul a pénzadományok a tartozás kiegyenlítésén túl a család 2003. július 31-ig esedékes lakbérét is fedezik. Férjével és gyermekeivel együtt Fogarasi Ferencné öröme is határtalan. Ám a köszönőlevelek megírása közben lelke mélyén ő is érzi: a hirtelen jött segítség nem tarthat örökké. Az pedig nem megoldás, hogy egy életen keresztül mások segítségére legyenek szorulva. így az asz- szony most két fontos ígéret megvalósulásában reménykedik. Az egyik arról szól, hogy a férje hamarosan munkába állhat. A másik a Szociális és Családügyi Minisztérium közbenjárásáról biztosította, amelynek eredményeként talán hozzájuthatnak egy kisebb rezsijű, megfelelő méretű és állapotú lakáshoz. BUGÁNY JÁNOS „Cukapó” igaz meséi A színház bűvöletében élt egész életében Szolnoktól Szolnokig, nem akármilyen kitérőkkel, és mindvégig a színház bűvöletében. így lehetne összefoglalni egyetlen mondatban Zimmermann István életútját. A 30-as években főleg szegedi színészek jártak Szolnokra, Sziklay Jenő társulatának tagjai. Élt akkoriban Szolnokon egy tizenéves alig kamasz, Zimmermann Istvánnak hívták, az ő számára ünnep volt minden évben a színészek érkezése. Ott csellengett körülöttük, segített, amiben tudott: bútorozott szobát keresett nekik, vitt? a csomagjaikat, cserébe beengedték a színházba, nem is csak a nézőtérre, hanem a kulisz- szák mögé is, ahol csodálatos világ tárult a fiú szeme elé. Az volt az igazi.boldogság, amikor megengedték neki, hogy ő húzza föl a vasfüggönyt. Tizenhat évesen nem mindennapi lépésre szánta el magát: Pestre utazott, és bement az Operettszínházba. Megkereste a színpadmestert, közölte vele, hogy ott szeretne dolgozni. „Gyerek vagy még” mondta a színpadmester, azután talán megérzett valamit a fiú elszántságából, mert mégis fölvette próbaidőre bútorosnak. Hatan kezdték a munkát, de a próbaidő végén csak őt alkalmazták. Ez 1940-ben történt, és 1944 végéig maradt az Operettszínházban. Az első darab, amiben „szerepelt”, ha nem is a színpadon, hanem csak mögötte, olyan emlékezetes volt, mint az első szerelem: Egy boldog pesti nyár volt a címe. Olyan színészek játszottak akkoriban az „Operettben”, mint Honthy Hanna, Latabárék, Sze- leczky Zita, Szilassy László, és persze Karády Katalin. Karády egyszer megajándékozta, elment vele vásárolni a Párisi Áruházba, emlékezetes élmény volt. Úgy kezdődött, hogy az előadás után talált a színpadon egy gyűrűt. Azt hitte, hogy kellék, zsebre vágta, hogy majd átadja a kellékesnek, ám egyszer csak jött sietve Karády öltöztetőnője, hogy nem találtak-e egy gyűrűt, amit a művésznő veszített el. A fiatalember nem adta oda az öltöztetőnőnek, hanem maga vitte be a gyűrűt az öltözőbe, ahol jutalmul sok puszit kapott, mivel a művésznőt szép emlékek fűzték a gyűrűhöz, és nagyon sajnálta volna, ha elvész. Megkérte az ifjú bútorost, hogy másnap korábban jöjjön be, és elment vele a Párisi Áruházba, mondván, hogy válasszon magának valami ajándékot. Nem mindennapi út volt, a sztárt sokan felismerték, s találgatták, vajon ki lehet vele az a fiatalember. Először nem akart elfogadni semmit, azután szelíd erőszakkal mégis rávette Karády Katalin, hogy fogadjon el tőle egy divatos kalapot. A háború vetett véget a buda- pesü idillnek, de nem Zimmermann István színházszereteté- nek. Segédszínésznek szerződött Halasy István társulatához, amely a Budafok-Szolnok-Kiskunha- las háromszögben játszott, a vágtató infláció miatt pénz helyett csirkéért, tojásért, borért, lisztért. A segédszínész feladatai közé tartozott a közönségszervezés is, a fizetség azonban az éhenhalás- hoz sok, a megélhetéshez kevés volt. Zimmermann Istvánt a szakma csak Cukapó néven ismerte. Ennek a névnek az eredete a gyerekkorba nyúlik vissza, amikor valaki becézve így szólította. Rajta maradt a név, mindenhova elkísérte, még a háború után is, pedig hol volt már a kövérség! Ekkoriban különben nem is Zimmermann Istvánnak, hanem Palla Mihálynak ismerték. A Zimmermann név túlságosan németes volt, nem szerette volna, ha mint németet kitelepítik. Ekkor telt el néhány olyan év az életében, amikor hűtlen volt a színházhoz: visszatért Szolnokra, megnősült, biztos keresetre volt szükség, elment hát dolgozni a szappangyárba. De amint a színház is biztos kenyeret ígért, visz- szatért hozzá. Bútoros volt továbbra is, de ha kellett, statisztált, kisebb szerepeket is játszott. A János vitézben francia tábornok volt, abban a szerepben a siker ízét is megismerte. Ugyanúgy, mint később egy filmszerepben. Zsolnay Pál Áprilisi riadó című filmjének néhány jelenetét Nagykörűben forgatták, és neki is jutott egy szerep. Sztár volt Nagykörűben, a színházban is a filmszerepléséről beszéltek. Azután maradt főbútorosnak. Válogatta a daraboknak megfelelő stílusú bútorokat a színház raktárában, egészen 1984-ig, amikor eljött a nyugdíjazás 1945-ben, a Kaland című vígjáték egyik szerepében zás ideje. Közben nyaranta lejárt Szegedre a szabadtéri játékokra, azt a munkát nagyon szerette, és nem csak azért, mert igen jól megfizették. Egy hónapban tízezer forintot lehetett ott keresni, ami a hatvanas években igen nagy összegnek számított. A nyugdíj után vett egy 400 négyszögöles telket Abonyban, volt rajta ezer tőke szőlő. Évekig ott dolgozgatott, később azonban már nehezebben bírta a munkát, majd a szőlészkedés még ráfizetéses is lett, így azután eladta a telket. Negyven év alatt körülbelül ötszáz darabban működött közre, legalább tizennégyezer előadáson. Rengeteg fotót őriz, „Cuka- pónak” ajánlott képeket, híres színészek aláírásával. Ezeket szokta nézegetni, amikor emlékezni támad kedve. BISTEY ANDRÁS Cukapó, azaz Zimmermann István ma... Névjegy: Születési hely: Szolnok Idő: 1924 Családi állapot: özvegy, 3 gyermek, 7 unoka Lfllrhelv! Szolnok
