Új Néplap, 2000. október (11. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-07 / 236. szám
MEGYEI KÖRKÉP 5. OLDAL 2000. Október 7., szombat Nézőpont Sok a kórház? Törökszentmiklós és térsége egészségügyi ellátását a megyei Hetényi kórház és a MÁV- kórház is igényelné. A döntés nem született még meg, ám a helyzet vitákat szült, indulatokat korbácsolt. A lakos, a jövendőbeli vagy éppen aktuálisan beteg ember pedig csak olvassa a híreket és nem érti, hogy tulajdonképpen mi is van. Mert úgy tűnik a számára, mintha kevés lenne a beteg, és sok a rendelkezésre álló kórházépület, gép, műszer és nem utolsósorban orvos, nővér, szakmai tudás. Miközben meg, ha orvoshoz kell mennie, gyakran órás sorok végére áll. Az ellátás különböző területein óriási hiányokkal találja magát szemben. Például várólistákkal — vizsgálatokra. Például idegőrlő tumultussal, várakozással a laboratóriumban. Nem beszélve a fizikoterápiáról. Sokan igénybe se tudják venni, nincs idejük kivárni. Na nem ezért, mert ők aztán nem hajlandók várni, hanem a munkahelyükkel nem tudják ösz- szeegyeztetni. Vagy egy szemészeti, fül-orr-gégészeti, bőrgyógyászati szakrendelésre üljünk be - már ha tudnak aznapra fogadni bennünket. Mert azon se lepődjünk meg, ha a rendelési idő letelte előtt egy-másfél órával közlik, hogy aznapra sajnos, már nincs hely. De vannak ennél súlyosabb hiányok is. Hányszor látjuk nyugati filmekben, hogy egy baleset, betegség után hosszú hónapokig foglalkoznak a szerencsétlenül járt emberrel, hogy talpra álljon. Rehabilitációs kórházi ágy a megyében jelenleg gyakorlatilag nem létezik. Aki rászorulna az ellátásra, az most marad rokkant, beteg sa többi. Vagy említhetjük azt is, hogy miközben a daganatos betegek száma nő, kevés az onkológus orvos. De ha már a ráknál tartunk, azt se felejtsük ki a sorból, hogy az egész megyében nincs egy sugárterápiás vagy kemoterápiás centrum. Innen Pestre vagy Kecskemétre kell eljárni. Már aki tud. Mert a megye eldugott, apró településeiből olykor el sem tud utazni a beteg ezekre a kezelésekre. Ezeket végiggondolva másképp látjuk a kérdést, miszerint sok vagy kevés a kórház, az orvos, a nővér, a szaktudás. Óriási hiányok vannak az ellátásban, amelyeket pótolni kellene. Nem létező betegágyak, amelyeket meg kellene teremteni, melléjük orvost, nővért, műszert odatenni. Ha ezt a döntéshozók is így gondolják, azzal mindannyian nyernénk - betegek, kórházak egyaránt. Az egész megyében nincs sugárterápiás centrum fi ÓLuXA. <x Füzértenger paprikából Kőröstetétlenen a Jászka- rajenő felé vezető úton, balra mutatós kertes ház áll. Előtte szőlőlugas gu- bancolódik, a kertben a kapa messzire kergetett minden gyomot, de az épületnek akad más érdekessége is. Az, hogy az elejéről végig az utcafonton, de benn is az eresz alól paprikafüzérek százai sütkéreznek az októberi napsütésben. Pirosra színezte őket a szél, a nap, az idő, és nincs az úton autós, hogy ne lassítana, vagy állna meg szusszanásnyi időre, nézve ezt a csodálatos füzérrengeteget. Ez az otthona Tamasi Istvánnak és a feleségének, Nagy Erzsébetnek. A házigazda nehezen jár, ahhoz, hogy lépegessen, már két dicsomok mutatják a szakértelmet. Jószág is sertepertél: aprólék, anyakoca meg tündéri kismalacok, lassan eladósorba jutnak. A földjük haszonbérben, nem pénzt kérnek érte, hanem terményt, amelyet megeszik a jó étvágyú két- és négylábú állatse- J reg. A napok peregnek egymás után. A gazda sűrűn elindul sétálni, mozgatni, dolgoztatni amputált lábait. Erzsiké sem unatkozik: takarít, főz, mos, a kerttel bajlódik, a baromfiudvar koszto- sait eteti, vagy az udvart takarítja. A dolgos háziasszony temérdek befőttet elrakott. Részben maguknak, részben a családnak, de másoknak, a rokonságnak is. Mondják róla, hogy olyan savanyúságot messze környéken senki sem tud készíteni, mint Tama- siné Erzsiké. bot is szükségeltetik. Nem véletlenül, újra kellett tanulnia a lépteket, hiszen érszűkület miatt mindkét lábát térd alatt amputálták. így a munka dandárja, amit a négyszáz négyszögöles porta és a temérdek jószág jelent, Erzsébetre marad. Fúrott kútjukból kivezetik a vizet, és akár kopogtat az aszály, akár nem, kis területen temérdek mennyiségű paprikát termelnek. Azon kívül ökölnyi vagy még annál is nagyobb paraHogy a családról is essék szó, a lányuk már férjnél van, itt lakik a férjével a faluban, a fiúunoka pedig harmadikos középiskolás. Ami a tengernyi paprikafüzért illeti, még egy ideig sütik őket az őszi sugarak. Majd jól megérdemelt helyükre, a paprikaőrlőbe kerülnek, hogy csípősen vagy édesen, por alakban szolgálják az embereket, biztosítsák az elkövetkezendő disznóvágások ízeit. _________D. SZABÓ MIKLÓS A Tamasi házaspár otthona elejét és végét paprikafüzérek dekorálják FOTÓ! M. J. Egy találkozó margójára Volt, aki többször újrakezdte az életét A közelmúltban öregdiáktalálkozót szerveztek Kisújszálláson. Erre bárki elmehetett, akár tíz éve érettségizett ott, akár hatvan esztendeje. Eredetileg az összejövetelt a Kisúj étterembe tervezték, mert számítottak öt- ven-hetven vendégre. Erre mit ad az ég, már az előzetes jelentkezések kinőtték az éttermet, és a nagy-nagy találkozást végül is a gimnázium tornatermében kellett megrendezni. Végül is 309 vendégre terítettek a zsúfolásig megtelt tornateremben. Akadt, aki harminc, más hatvan éve nem lépte át az intézmény küszöbét. Vajon milyen útrava- lót rakott tarisznyájukba ez a középiskola, mi mindent tanultak a falai között, amelyek még ma is elkísérik őket? Porteleki Margit amikor 1935-ben érettségizett, az iskola még Horthy Miklós nevét viselte. A Zene- művészeti Főiskola operaénekes tanszakán diplomázott és dolgozott az Operaházban. — Többször újrakezdtem az életemet, hiszen az előző érában reakciósnak minősítettek. Ez a minősítés sokszor azon múlott, mi volt a főnök vagy főnökök véleménye. Mindegy, túléltem.- Minek köszönhette?- Annak, hogy az iskola emberi tartást adott. Rendszerek jöttek, rendszerek tűntek el, és olyan igazságokat plántáltak belénk, amelyek örök érvényűek. Pedig szigorúak, nagyon szigorúak voltak a tanáraink, akik között akkor még alig akadt nő. Hogy túléltem a világégéseket, derűlátásomnak is köszönhetem, az iskola útrava- lójának is. Nomeg mert szerettem, szeretem az embereket.- Család van?- Egy fiam. egy unokám van, aki húszéves. Ők az életem értelmei. Somodi Zinger László 1950-ben érettségizett. Most is remekül tartja magát.- Zsidó létemre megúsztam a koncentrációs tábort, azt, hogy a lángok között fejezzem be. Egy halálon túljutottam. Felvettek a Pázmány Péter Tudományegyetemre, mert akkor még az volt a neve. Öt szemesztert letudtam, majd 1952 decemberében hívattak a tanulmányi osztályra. „Az ön apja kapitalista, osztályellenség, mert darálója van. Most tudtuk meg” - dörögtek rám. Hiába állítottam, ez egy kisvállalkozás, két ember'dolgozik benne, kidobtak. A tanári diploma helyett géplakatos „diplomát” szereztem. Mit ad az ég, 1956-ban belekeveredtem a kerületi forradalmi bizottságba. Ahogy elbukott a forradalom, halálra kerestek. Nem értettem: tíz-egynéhány éve a nyilasok, most meg a kommunisták akarnak megölni. Ezért a zöldhatárnak eredtem. Pár hét osztrák lágerélet után Svájc lett az új hazám. Ma is Genfben élek. Nehéz volt, mert a svájciak lassan fogadnak be idegeneket, de nekem sikerült. Megnősültem, elvégeztem az egyetemet odakinn, fordító lettem. 1970-ig nem jöhettem haza, azóta könnyebb az út. A temetőben mindenki vár, aki jelentett valamit nekem.- Mit nyújtott az iskola?- Móricz Zsigmond itt él bennem. Azt, hogy legyek toleráns. Viseljem el, ha valaki más, mint én vagyok. A jelmondatom: soha ne tedd azt, amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek meg. Az iskola pedig emberi tartást sulykolt belénk, ami valahol a legnehezebb években sem hagyott cserben. M. Sándor más utat járt be, ezért a nevét csak monogrammal írtuk le.- Ma már nem vagyok büszke, hogy ávós lettem. Akkor azt hittem, ez az igazság. A Rajk-perben letartóztattak, hét évet kaptam hazaárulásért. Ma sem tudom, mit követtem el, de Kényéi tanár úr szavai bennem éltek: Ha igazságtalanul vádolnak, védekezz. Ha nem tudsz, menekülj! A menekülés 1956-ban következett be. Ausztria fogadott be, ma is ott élek. A fiaim talpig emberek, fuvarozó vállalkozók, és óvom őket a politikától. Mert a kis nemzetek mindig a nagyokat szolgálják ki. És ha már én ezt tettem évekig, ők okuljanak a példámból.- Tudják mindezt? És ön megbánta?- Tudják. Úgy tettem jóvá, hogy 1956 után segítettem a kivándorlóknak a bécsi lágerben. Persze először engem is elmarasztaltak, de később befogadtak. Huszonévesen azt hittem, amit tanítottak: a proletárdiktatúra az egyetlen út. Azóta rájöttem: diktatúra helyett meg kell hallgatni az embereket. Ha egyetértek velük, azért, ha nem, azért. Dómján László a város alpolgármestere ezt vallja:- A feleségem idevalósi, és engem mint bevándorlót meglepett, hogy hány száz ember tartotta érdemesnek a megjelenést. így nőtte ki a rendezvény a város legnagyobb éttermét, és került a tornaterembe, ahol igazi családi hangulat kerekedett. Az üzenetek példaértékűek, hiszen akárhogy is nevezték ezt az iskolát, az itt tanítók hatása, szakmai és emberi felkészültsége máig tartó. Mit tehetne ehhez az újságíró? Csak remélni és hinni lehet, hogy a maiak véleménye évtizedek tel- tével-múltával sem lesz másmi- lyen... ___________________o. szabó miklós / " .. V A szabadság bilincsében Nincs minden nap főtt étel... fotó. a szerző Azt hinnénk, övék a végtelen szabadság. Mert közel a természethez, öreg fák ölelésében, fóliasátorban élnek, gyertyával világítanak. Nem várja őket munkahely és gyermeksírás sem. Igaz, nem akkor esznek, amikor éhesek, hanem akkor, amikor van mit. A menedéknek hitt fűzfák között őszi szél fitogtatja az erejét. Kicsit erősödik még, s elviszi mindenüket. A sátrukat és az álmaikat. Jövedelmük nincs, de fejenként havi húszezer forint elég lenne nekik. Persze megdolgoznának érte. Az értelmes beszédű férfi és a beteges asszony hiszi, egyszer még jobb lesz nekik. Szolnok legelegánsabb lakónegyedét elhagyva, egyszer csak elfogy a műút. Két sátor után kutatok, de csak csend van és bokáig érő harmat, amit még nem volt ideje felszárítani a gyenge, kora reggeli napnak. A Zagyva-gát tövében pár száz méterrel arrébb meglelem, akiket keresek. Egy pillanatra meglepődnek, aztán készségesen felajánlják, megmutatják „magánparadicsomukat”. Elindulunk egy távoli facsoport felé. Közben figyelem őket. Az asszony olyan vékony, hogy szinte átsüt rajta az egyre magasabbra törő nap. Sportcipőt, kinyúlt macskanadrágot, vastag dzsekit visel. A férfin tiszta fekete cipő és nadrág, felette vékony katonai gyakorló zubbony. Végre megállunk. Végtelen gyep és erdő amerre a szem ellát és csak mi hárman vagyunk. Mi tagadás, fura érzés suhan át rajtam, amit csak tetéz, hogy egy fehér csillagos homlokú lovacska üdvözlésre készen vágtat felém. Átgondolom a lehetséges menekülési útvonalakat. Aztán mégis maradok... Fűzfák rejtekében két - faágakból és kopott, szakadozott nejlonfóliából ácsolt — sátor a számkivetettek birodalma. Az egyikben paplannal, párnával megágyaztak. Ott hajtják nyugovóra a fejüket esténként. Téglából és egy gázsütő rácsából szabadtéri tűzhelyet építettek. A hamu színe jelzi, nem tegnap volt meleg vacsora.- Van lábasunk, kanalunk, gally a tűzgyújtáshoz, csak éppen két napja nem ettünk semmit - kezd történetükbe a negyvenéves Szabó Péter Sándor. - Újszászon életveszélyes lett a házunk, az öt gyerekünk nevelőszülőkhöz került. Velem meg később összevesztett a feleségem, és a hajléktalanszálló, meg a vasútállomás után az utcára, majd ide kerültem. Azóta vagyok együtt a párommal. Az előző lakók találtak valami albérletet, és két hónapja ránk hagytak itt mindent. Sas Erzsébet negyvenéves hajléktalan, szakmáját tekintve kertész, volt állami gondozott közben leroskad egy kissámlira. — Nekem nemrég még volt hol lakni. Csak az élettársam meghalt és testvére kitett a tanácsi lakásból. Látja, beteg vagyok, agysorvadásom van, nekem már munkát sem adnának, hát kijöttünk ide mind a ketten - mondja, s erősen foghíjas szája sarkába lemondó mosolyt biggyeszt. Közben a férfiról egy percre le nem veszi a tekintetét, s helyeslőén bólogat minden szavára. Szabó Péter Sándornak elmondása szerint négy szakmája van: szabász-varrász, bőrdísz: műves, kertész és kőműves. Állítja, nagyon sok helyen keresett munkát, de mindenütt elutasítják, mondván: hajléktalant nem foglalkoztatnak. S mit csinálnak akkor egész nap? — Korán kelünk, aztán bemegyünk a városba. Szégyen, nem szégyen, de megnézzük, mi van a kukákban. A gyerekeknek való játékokat ebbe gyűjtjük - és egy fára akasztott táskára téved a tekintete. — Kéthetente megyek hozzájuk Jászberénybe - folytatja. Jó nekik a nevelőszü- lőknél. Van egy látogatóruhám, azt csak a tiszteletükre veszem fel, egyébként az van, amit rajtam lát - mondja Sándor nyugodtan, egyenesen a szemembe nézve. — Az üres üvegeket visszaváltjuk, a száraz kenyeret, kiflit meg eladjuk állattartóknak. Ha pénzzé tudunk tenni valamit, eszünk, ha nem, reménykedünk, másnap talán szerencsénk lesz, hiszen egyikünknek sincs semmiféle jövedelme. Estefele visszajövünk. Műanyag kannában hozunk ki vizet tisztálkodáshoz, meg mosáshoz. Ha besötétedik, gyertyát gyújtunk. Jól elvagyunk, nem háborgat senki. Csak hát október van, és nagyon félünk a hidegtől... - a férfi hirtelen elhallgat, tekintetében most először látok valami ijedtségfélét. — Nem sok mindent kell mosni - próbálja gyorsan másra terelni a figyelmet Erzsébet, és a két fa közé kifeszített szárítókötélen száradó zoknikra, fehérneműkre mutat. Megint csend lesz. Hallani a fólia zizzenését, a szél hancúrozását az eldobott műanyag flakonokkal.- Mennyi pénzből tudnának megélni? - kérdezem.- Havi húszezer elég lenne - válaszolja higgadtan a férfi.- Ajjaj, bőven, sőt még sok is - hülede- zik Erzsébet a mesebeli gazdagság hallatán. Torkomra forr a szó, megint hallgatunk egy darabig. - Akkor meg mire várnak? - töröm meg a csendet.- Munkára és egy olcsó, kis albérletre - összegzi a férfi. - Nézze, ezek mindig nálam vannak — s a belső zsebéből fényes levéltárcát vesz ki, benne a nagy becsben tartott igazolványaikkal. Hátha ma sikerül. S az emberpár útra kel. Ketten a gát tetején.- Várjanak meg a benzinkútnál - kiáltom utánuk. Fél óra múlva a padkaszélen kucorognak. Élelemmel teli táskát nyújtok át, meg egy doboz cigarettát. Megköszönik, elbúcsúzunk. Nekem meg egyre az jár az eszemben, az értelmes beszédű férfi jobb sorsot érdemelne. Vajon van esélye? És a görnyedt hátú, vékony asszonykának. És a többieknek? Százaknak, ezreknek? Talán már tudjuk is a választ, csak nem merjük kimondani... JÁRVÁS ZSUZSA
