Új Néplap, 2000. október (11. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-21 / 248. szám
4. OLDAL 2000. Október 21., szombat NEM Z E T I Ü NNEPÜNKÖ N A Király Béla-hagyaték kulisszatitkai ,Ha kilopjátok a ruhámat a kórházi raktárból, jövök! Nemrégiben tizenöt folyóméternyi, igen érdekes dokumentumcsomaggal gyarapodott a Közép-Európai Egyetem mellett működő Nyílt Társadalom Alapítvány 56-os archívuma. A halálraítéltek kálváriáját is megjárt, ma 88 éves, Amerikából hazatért Király Béla, a Nemzetőrség egykori parancsnoka ajánlotta fel gondosan válogatott, az 56-os eseményeket, illetve későbbi katonai pályafutását megörökítő leveleit, kéziratait, újságkivágásait. A jelenleg könyvkiadással foglalkozó hadtudóst — aki 1990- 1994-ben a magyar parlamentnek is tagja volt — élményeiről kérdeztük.- Király úr! Úgy tudom, hogy 1956 szeptemberéig börtönben ült. Miért?- Amerikai kémnek, a népi demokrácia megdöntése céljából szervezkedő ellenségnek tituláltak, illetve azzal vádoltak, hogy a Honvéd Akadémia (a mai Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem valamikori elődje - a szerk.) tanáraként szabotáltam a tisztek kiképzését. Valójában csupán a Szovjetunió iránti mély lojalitás hiánya volt a „bűnöm”. Helytelenítettem ugyanis, hogy a magyar hadsereg tisztjeit szovjet tanácsadók mozgatták. Egyszer próbára is tettek - az akadémia tanárait „ellenőrző” Volosin ezredes rá akart venni, hogy bőröm megmentése érdekében jelentsem fel a legjobb kollégámat-barátomat -, de nem vállalkoztam rá. Úgyhogy 51-ben letartóztattak, 52-ben halálra ítéltek, de a kötelet - nem tudom miért - megúsztam.- Hogyan került Nagy Imre környezetébe?- Mivel a Nagy Imre köré szerveződött, de a kormányon és a párton kívül álló baráti körnek katonai szakértője még nem volt, kértek, hogy segítsek, amiben tudok. Csont-bőr lévén a forradalom második szakaszának napjaiban sajnos Király Béla, a Nemzetőrség egykori parancsnoka FOTÓ, EP DIÓSI IMRE Az 56-os forradalmat megörökítő újságkivágatok kórházba kerültem, ezért kétségesnek tűnt, hogy részt vehetek-e a budapesti rendőrfőkapitány által átengedett székházban tartandó fontos kongresszuson. Ezen az összejövetelen alakították meg a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot, illetve hozták létre az addig egymástól elszigetelten küzdő csoportokból a Nemzetőrséget. Mennem kellett!- Szóval kikérte magát a kórházból.- Az orvosok nem engedtek volna. Akik meginvitáltak a nagy eseményre, azok lopták ki valahogy a ruhámat a raktárból, s kiszöktem. Mire észbe kaptam már meg is választottak a kongresszus elnökének, majd a Nemzetőrség fő- parancsnokának. Aláhúznám, hogy mi nem háborúskodásra szerveztük a szabadságharcosokat országszerte, hanem a stabilitás megteremtését, illetve Nagy Imre támogatását tűztük ki célul. Hogy ez mennyire igaz, azt bizonyítja: míg október 28-án ropogtak a fegyverek, addig 30-án már csend volt a fővárosban.- Mégis hamarosan vissza kellett vonulniuk a hegyekbe, majd menekülőre fogni a dolgot. Miért?- Mert becsaptak a szovjetek. Noha az akkori nagykövet, Andropov „K-telefo- non” a fülem hallatára kezdeményezte Nagy Imrénél egy szovjet-magyar bizottság megalakítását, illetve a békés megegyezést - november 3-án reggel a Parlamentben a tárgyalások is megkezdődtek -, estére fordult a kocka. A már- már jóváhagyott megállapodás szerint a szovjet csapatok 1957. január 15-éig visszavonulhattak volna. Addig a magyar kormány gondoskodott volna ellátásukról, majd ünnepélyes keretek között búcsúztatta volna a katonákat. A Részletek a Király Béla-hagyatékból magyar fél vállalta a megrongált szovjet emlékművek helyreállítását is. Az írásos megállapodás aláírására Tökölön összegyűlt magyar küldöttséget azonban a szovjet titkosrendőrség vezetője letartóztatta, miközben katonáik elárasztottak mindent. Akkortól már csak Kádár-féle híreket sugárzott a rádió, a remény elveszett. Egyre élesebbé vált a helyzet. A Nemzetőrség Nagykovácsiban rendezkedett be az ellenállásra, de november 11-én megtámadtak minket, s csak kemény harcok árán sikerült kitörnünk. Egy ideig a bakonyi erdőkben rejtőzködtünk, majd jómagam Ausztrián át Amerikába távoztam.- Hogyan alakult egy idegen országban későbbi élete?- Hadtörténetet tanítottam az ottani egyetemen, s közben lap- és könyvkiadással is foglalkozni kezdtem. Soha nem mondtam le arról, hogy egyszer hazatérek, de erre csak 1989 júniusában kerülhetett sor. Akkorra 5000 kötetes könyvtárat gyűjtöttem össze, amit mindenképpen magammal akartam hozni a körülményes vám- és egyéb eljárásokat is vállalva.- De hiszen ez óriási érték! Jól meggondolta?- A kinti hivatalos becsüsök 200 ezer dollárra becsülték a kollekciót, s 150 ezer dollárt mindjárt fel is kínáltak érte készpénzben. Nem adtam. Az angol nyelvű gyűjtemény jelenleg a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem különtermében várja a hallgatókat. Leveleim, dokumentumaim, újságaim egy részét a Nyílt Társadalom Alapítványhoz juttattam el.-Mi a titka kifogyhatatlan energiájának, szellemi frissességének?- A szüntelen munka és a mozgás. Jelenleg is dolgozom, miközben sokat utazom. Az Atlanti Kutató és Kiadó Társulat Alapítvány alapítójaként és vezetőjeként könyvkiadással foglalkozom. TAKÁCS MARIANN Apátok hős volt... Mire emlékeznek az 1956-ban elítéltek gyermekeil Egy borongós őszi napon a 9 éves Gulyás Anikó meglepve fedezte fel a helyi lapban édesapja fotóját. Valamiféle írás is volt mellette, de a kislány arra nem figyelt. Csupán az izgatta, hogy apjából, Gulyás Lajos református lelkészből hős lett. A „szenzációval" kezében szaladt a többi gyerekhez, hadd irigyeljék őt, a hős lányát. 1956-ot mutatott a naptár... Gulyás Lajost - állítólagos főbenjáró bűneiért — nemsokára kivégezték, összetörve ezzel a pici lány lelkét, aki csak sok-sok év múltán értette meg: a forradalmat követően miért s miként börtö- nöztek be, gyilkoltak meg ártatlanul embereket. Nem ez az egyetlen szívszorító történet a Körösi Zsuzsanna, Molnár Adrienné szerzőpáros nemrégiben megjelent könyvében. A 43 interjút tartalmazó, Titokkal a lelkemben éltem című kötet megdöbbentő. Az 56-os elítéltek ma már felnőtt gyerekeivel folytatott beszélgetésekből elsősorban az derül ki, hogyan élték meg ezek a családok a férj, az apa váratlan, igaztalan elhurcolását, illetve saját kirekesztésüket. De választ kapunk arra a kérdésre is: miként tartották a lelket gyermekeikben az anyák, illetve hogyan alakult a magukra maradtak sorsa. A szerzőpáros az Europressnek elmondta, hogy az írás előkészületei évekig tartottak. Noha munkahelyük, az 56-os Intézet Oral History Archívuma jó segítségnek bizonyult az érintett kör felkutatásához, a kivégzettek peranyagaiban szereplő címeket is áttanulmányozták, s a Társadalmi Igazságtétel Bizottságnál (TIB) jelentkezettek adatait is felhasználták. Volt, aki kerek-perec visszautasította a felkérést, mondván: minek a múltat bolygatni. Másokat a félelem fogta vissza („ki tudja, hogyan alakul a politika, jobb az óvatosság...”). A többség viszont örült, hogy végre valaki érdeklődik sorsuk iránt. Az interjúalanyok között találunk kivégzett, vagy börtönbüntetésre ítélt apa gyermekét, fele-fele arányban fővárosit és vidékit, értelmiségit és kétkezi munkást, fiatalabbat és idősebbet. Molnár Adrienné, a könyv alapját képező kutatás vezetője szerint az 56-os gyerekek valójában csak sejtették, de nem tudták, mi történik körülöttük a forradalom napjaiban. A nagy lelki fordulatot A kötet egyik szerzője: Körösi Zsuzsanna FOTÓ: EUROPRESS, KALLUS GYÖRGY A másik szerző: Molnár Adrienné az édesapa letartóztatása jelentette. A 43 interjúalany szinte mindegyikében élénken él a házkutatás, vagy a még menthető értékek barátokhoz menekítésének nyomasztó emléke. Sokan a legapróbb részletekig leírták a börtönbéli beszélők megalázó körülményeit is. A hosszú rács egyik oldalán sorban a csíkos ruhás férfiak, a másik oldalon, jó egy méterre a hozzátartozók. Általános hangzavar, kétségbeesés és vigaszul elhadart szavak. Aztán otthon a közös levélírás, csomagkészítés apunak. A szerzők úgy vélik: leginkább az anya lelkierején, találékonyságán és a környezetükben élők szolidaritásán múlott, hogy az elszenvedett traumát miként ellensúlyozzák. Ügyes trükkökkel fönn lehetett tartani a hitet, olykor az illúziót, hogy apa nemsokára hazajön. Göncz Kinga, volt köztársasági elnökünk lánya mesélte, hogy amíg édesapja börtönben volt, minden étkezéskor ugyanúgy terítettek, mint máskor, vagyis az apa megszokott helyére is került egy teríték. Más családban a mama reggelente megjegyezte: „Apátokkal beszéltem álmomban, minden rendben lesz!” Gyakran a szomszédok is segítettek: egy-egy szelet sütemény, egy simogatás, bátorító mosoly olykor csodákat tett. Könnyebb helyzetben voltak azok a családok, amelyekben a barátok, esetleg az elhurcolt már szabadult cellatársai elmagyarázták, mi is történt valójában, míg mások 40 évig homályban éltek. Már-már maguk is elhitték a hivatalos verziót: a felforgatásért, az állam elleni szervezkedésért büntetés jár, s hozzátartozóként nekik is vezekelniük kell. Egy szegedi kivégzett forradalmár lánya például egészen 1989. június 16-ig, az ötvenhatos mártírok temetéséig élt ebben a tudatban. Azon a napon viszont ösztönösen megérezte, hogy édesanyjával együtt néznie kell a tévéközvetítést. Amikor a kivégzettek nevének felolvasása közben meghallották a szeretett nevet, könnyek között döbbentek rá, hogy évtizedeken át becsapták, megalázták őket. Az „56-os anyák” hiába kerestek munkát, a magasabb pozícióban lévőket eltanácsolták, s útlevélért is hiába folyamodtak. Az érintett fiatalok számára a középiskola, az egyetem évekig vágyálom maradt és később is csak ritkán fordult elő, hogy egy- egy szolidáris pedagógus „elfeEgy kislány levele a „Titkokkal a lelkemben” című könyvből lejtette” beleírni a több munkahelyen vagy az ifjúsági szervezetekben megkívánt jellemzésbe, hogy „osztályidegenről” van szó. Édesapjuk holttestét is csak a rendszerváltás után helyezhették méltó nyughelyre. A hátrányok és anyagi veszteségek ellentételezésére kapott kártérítés - derül ki a könyvből nem pótolja az emberi veszteséget, mint ahogy azt is megfogalmazták: túl későn jött a feloldo- zás. Egyesek örök hallgatásra ítélték magukat, mások úgy vélik: „Állandóan bűnösöket keresni, vagy megtorolni az elszenvedett dolgokat, ez egy körforgás lenne, s mindig csak viszályt és ellenszenvet szítana...”
