Új Néplap, 2000. augusztus (11. évfolyam, 178-203. szám)

2000-08-27 / Vasárnap Reggel 35. szám

2000. augusztus 27. ★ KÖZELRŐL ★ 3 A sors kiszámíthatatlan. Az ember álmokat sző, amelyek aztán a semmibe vesznek, majd újraélednek. Jelentékte­lennek tűnő apróságokon múlik karrier, siker és kudarc, öröm és bánat. Ám a szenvedély az más. Az továbblép az élet fordulópontjain, és elkísér a sírig. A muzsika Is ilyen. Akit egyszer megérint, azt örökre rabul ejti. Willy Claes, a belga politikus, az egykori NATO-főtltkár sikeres ember. Igazán boldognak azonban csak a zongoránál ülve érzi ma­gát. S hogy ez a belső harmónia az előcsalt hangokat Is át­hatja, arról a héten a szolnoki közönség is megbizonyosod­hatott. A vastaps már elült a városháza dísztermében. A kvartett többi tagja a hangszereket csomagol­ja, miközben Szolnok belga testvérvárosának híres szülötte — kérdéseim nyomán — emlékei közt kutat. — Édesapám hivatásos ze­nész volt, a bátyám remek zon­gorista. A muzsika szeretetét szinte az anyatejjel együtt szív­tam magamba. Apám már öt­esztendősen megismertette ve­lem a zene alapjait, majd zon­gorázni, klarinétozni és vezé­nyelni is tanultam. Egészen ifjú koromig úgy tűnt, én is az ő nyomdokaiba lépek. Ám ami­kor kézzelfogható közelségbe került a pályaválasztás dilem­mája, az én aggódó mesterem eltanácsolt ettől a pályától, mondván: ebből egy ilyen kis országban nagyon nehéz meg­élni. Ez volt az a fordulópont, amely Willy Claes életét a poli­tikai karrier irányába terelte. Az elmúlt harminc esztendő alatt több cikluson keresztül töltött be miniszteri tisztséget, sőt 1994-ben a NATO főtitkárának választották. A hivatása azon­ban a zenét soha sem'szorította ki teljesen az életéből, karmes­terként a komolyzenei élet aktív részese maradt. — Ha az ember igazán szeret­ne valamit, arra megtalálja az alkalmat. így voltam én a mu­zsikával: amíg aktívan politizál­tam, addig számtalan éjszaká­mat áldoztam fel a partitúrák ta­nulmányozására. A tartalmas munkával töltött évtizedek után Willy Claes szá­mára is elérkezett a jól megér­demelt pihenés ideje, amelyben természetesen a zenélés újra fő­szerephez jutott. Arra azonban, hogy önálló együttesével lép fel szerte Európában, nemrég még maga sem gondolt. — A kvartett mindössze más­fél éve, különös körülmények között alakult. A jelenlegi fúvó­sunk ugyanis egy big bandet ve­zetett, amely éppen jubileumi NATO-fotitkar a zongoránál koncertre készült. Ez alkalom­ból meghívták a dobosunkat, il­letve engem, vezényelni. Aztán egy próba utáni sörözés közben felvetődött: miért ne al­kothatnánk egy kvartet­tet, amely önálló blok­kot kaphat­na a big band előadásán be lül. Persze rá­álltunk. A fellépésen aztán néhány újság­író is részt vett, és a másnapi cikkek kizárólag a kvartettről szóltak. Aztán jött a nemzeti té­vé is, hogy interjút készítsen ve­lünk, úgyhogy egyszerűen nem tehettük meg, hogy nem folytatjuk. Bár a zenekar fia­tal, a szolnoki test­'s vérvárosi találkozó alkalmából rende­zett koncerten egy összeszokott, régi együttes látszatát keltették. Reperto­árjukon a klasszikus mu­zsikától a filmzenéig számtalan stílusirányza­tot képviselő darabok szerepeltek. A kvartett valamennyi tagján lát- ' ' T szott: nem csak kö­zönségüknek, saját maguknak is játszanak Willy Claest azonban nem csak sikeres karmesterként muzsikusként ismerhette meg a világ, de politikus­ként is maradandót al­kotott. Beszélgetésünk végén mégis őszintén bevallotta: — Régebben gyakran feltettem ma gamnak a kérdést: a hivatás és a muzsika közül melyik a fonto­sabb? Ma már tu­dom, a politikai karrier — ha mégoly sikeres is — múlandó. Ám a zene örök­re az enyém ma­rad. Bugány János Válogatott kínok között A Z i| ütle­gelés^ . ettől Mint két jó barát, úgy találkozott össze az utcán a Zagyvarékason élő Sándor és Zsolt. Úgy tűnt, már nyoma sincs annak a haragnak, ami néhány napja a diszkó előtt dúlt közöttük. A két férfi nézetel­térés miatt ugyanis összevereke­dett, és a sors úgy hozta, hogy az alkalmi nézőközönség előtt Sán­dor maradt alul. Mégis ő volt az, aki június 17-én egy pohár italra invitálta legyőzőjét. Nemcsak ez az alaphelyzet, hanem az ezt kö­vető események sorozata is igen furcsának mondható. Ha az eset kapcsán a rendőrség nem nyomozott volna, és az ügyészség nem készített volna vádiratot, akkor könnyen rá is foghat­nánk, hogy a rékasi férfiak története csak egy beteg elme képzelt sztorija lehet. A vizsgálat so­rán megállapítottakat azonban nem a fantázia szülte. Sándor először a saját lakásával szom­szédos házba hívta be Zsoltot. A vendéglátó elő­ször azzal kérkedett, hogy milyen újfajta kötö­­zési módot ismer, azt nyomban be is mutatta a mit sem sejtő vendégén is. Mikor a bálakötöző zsineg már rendesen feszült Zsolt kezein, kibújt a szög a zsákból: Sándor ezzel kívánt elégtételt venni a diszkónál történt megaláztatásáért. Ar­ra, ami az ezt követő nyolc órában történt, Zsolt bizonyára élete végéig emlékezni fog. A megkötözött embert, aki az első ütés elől még képes volt elhajolni és kísérletet tenni a menekülésre, Sándor elfog­ta, és most már a saját házának \ udvará­ba ve­­\ zette. hogy összeesett. A problémán Sándor úgy segí­tett, hogy a levegő után kapkodó áldozatát egy kanna vízzel leöntötte, majd egy újabb kötelet kerített, amivel a lábait is összekötözte. A fáj­dalmaktól szenvedő embernek minden oka megvolt arra, hogy komolyan vegye bántalma­­zója szavait, amelyek szerint itt fog meghalni. Néhány pofont követően a „leleményes" Sán­dor újabb kínzóeszközzel állt elő: egy kutyalán­cot csörgetett egyre csüggedtebb emberé előtt, majd azt egy hurokkal a nyakába akasztotta, és megemelte. Ettől Zsolt nyomban elájult. Mivel egy újabb adag víztől eszméletéhez tért, érez­hette a testét érő rúgásokat. „Feldarabollak és odaadlak a kutyának!” - ezúttal ez volt a kísé­rőszöveg. (A nyomozás adatai szerint az udva­ron valóban volt két kutya, közülük az egyik fel­tételezhetőn valamilyen harci eb. Ez utóbbi tar­tása kapcsán szintén várható egy eljárás.) A kínok kínja azonban még hátra volt. Sán­dor dróttal kötözte össze Zsolt kezeit, akit a nyakára hurkolt lánccal most már az udvaron lévő fára akasztott fel úgy, hogy az ilyen módon a halál közeiébe került férfi lába még érte a föl­det. Jó félóráig tartott ez az állapot úgy, hogy Sándor magára hagyta magatehetetlen áldoza­tát. Mikor elérkezettnek látta az időt, a se holt, se eleven embert bevitte a lakásba. Zsoltot sógornője kezdte el keresni. Mivel az­nap éjjel — a vádirat szerint — öt tartotta nyolc órán keresztül fogva Sándor, ezért sejtette, hol kell rokonát keresnie. Az asszony volt az, aki végül a rendőrséget is értesítette. Az így megmenekült áldozaton ugyan szám­talan helyen találhatott sérülést az orvos, de azok nyolc napon belül gyógyultak. Úgy tű­nik, nem a kínzást végző férfin múlott, hogy a folyamatos bántalmazás nem járt súlyosabb következmények­­kel. Mint azt a Szolnok Városi Ügyészség vezetőhelyettes ügyészétől, Hegedüsné dr. Nagy Ágnestől megtud­tuk, a szabadlábon vé­dekező, tettét több­­& nyire beismerő vádlott ellen több Wík bűncselek­­*mény, töb­­, bek között öt f evig^ m terje-I dő szabad-^VMB gg ' ... * ságvesztéssel^itew^,c^8J büntethető, a "ér ■ * tett sanyargatásával el-^^®*^ követett személyi szabadság megsértése miatt készült el a vád­irat. HGY kezd­ve szin­te folya­­matos volt. Egy alkalommal a fogoly ak­kora rúgást kapott a hasába, ül lnílíö liÜlilífl Anyagi tekintetben nem mondhatja túlzottan szerencsés­nek magát a szolnoki Nagy Gábor — ez Idáig. A 31 eszten­dős vegyészmérnököt azonban nemrégiben kézen fogta Fortuna, ám az istenasszony kegyei mellett szükség volt a fiatalember éles eszére is. S e furcsa pár a napokban nyert a tv2 „Multimilliomos — Most vagy soha!” című szellemi ve­télkedőjében több mint négymillió forintot. Gábor diplomáját még nem lep­te be túlságosan a por, de már négy munkahelyet „fogyasztott el”. Ez év tavaszán gondolt egyet, s önálló vállalkozásba kezdett, mégpedig egy környe­zetvédelmi kft. ügyvezetője­ként. Mint levegőtisztaság-vé­delmi szakértő tanácsaival pró­bál majd cégeknek segíteni, de egyelőre gyerekcipőben jár a társasága. Édesanyjával él, laká­sa, kocsija, családja még nincs, ám egyszeriben megváltozhat az élete. Legalább annyi forintot nyert a Most vagy soha! adásá­ban, mint amennyien szurkol­tak neki a képernyő előtt. — Néztem korábban a tv2 kvízjátékát, és sok kérdést meg tudtam válaszolni a fotelből — emlékszik vissza a szerencsés kezdetekre Gábor. — Közben anyukámék rendre kapacitál­tak, hogy ne csak a szám járjon, hanem jelentkezzek játékos­nak. Gondoltam, kipróbálom magam, és felhívtam a meg­adott számot. Már telefonon el­kezdődött a teszt, akkor a Gol­den Gate híd méretét kellett megválaszolnom. Később be­hívtak a stúdióba, ahol 15 kér­dést tettek fel, s nem sokkal ké­sőbb visszajeleztek, hogy a fel­vétel napján az első játékos let­tem. Mondhatom, rettentő lám­palázam volt a kamerák tüzé­­ben, állandóan sminkeltek, hogy ne verejtékezzek, de a mű­sorvezető, Jakupcsek Gabriella is nyugtatgatott minden játé­kost az adás előtt. — Emlékszik még az első kér­désre? — Hogyne! Ki „szoborta” a Gondolkodót? Sosem hittem volna, hogy Rodin nevével meg­takarítok majd egy közüzemi számlabefizetést. Ez volt ugyanis az első nyeremény. Csak sajnos 6000 forintos volt a legmagasabb tételem. Később az első hat kérdésre könnyen megválaszoltam, viszont a hete­dik, nyolcadik fordulón kizárá­sos alapon sikerült túljutnom. Utóbbival nyertem a bruttó négymillió-egyszázezer forin­tot. — Nem érezte, hogy 2 millió 800 ezernél túl sokat kockáztat? — Hiszik, nem hiszik, akkor már játéknak tekintettem az egészet, s a rizikó inkább felpör­getett. — A tv2-néljó szemmel nézték az ön sikerét? Mégiscsak meg­szabadította a tévéseket néhány milliótól... — Rendkívül szimpatikusak voltak, az egész stáb mindvégig őszintén biztatott. Később kö­zölték, hogy szeptemberre vár­hatom a nyeremény kifizetését. A pénzből valószínűleg egy la­kásra fizetek elő, de talán majd legközelebb egy kocsi is össze­jön, ha sikerül egy másik vetél­kedőbe bekerülnöm, és megfe­lelni az elvárásoknak. Ugyanis ezentúl mindenhová jelentke­zem játékosnak. Mészáros Géza A gyerekkor vége? A terhes Barbie babát a levehető hasával és benne a magzattal még csak elfogadja vala­hogy az ember, bár szó se róla, jómagam nagy butaságnak tartom. A különféle „ször­­nyes” játékokat, az igazit a megszólalásig utánzó játék fegyvereket, G. I. Joe-kat, a tévé­­képernyőről késői időpontra száműzött Dra­gon Ball-os Songoku-figurákat (ha egyáltalán jól írom le) is még úgy-ahogy elviseli — mert kénytelen elviselni, ha a csemetéje ezért ül­dözi ki a világból — az ember (a szülők pénz­tárcája már kevésbé). A tamagocsik pedig im­már csak megmosolyognivaló bolondságnak tűnnek a legújabb amerikai játékhoz képest. Megszületett ugyanis a villamos székes, ki­végzős játék gyerekek számára. A gyerkőc ezen kiélheti rejtett vágyait, mondhatnánk, hiszen a székben ülő figurára kapásból rá­eresztheti az áramot (elemmel működik a do­log), persze fokozatosan, mert elsietni sem­mit sem jó, a fickó meg eltorzult arccal rán-VASÁRNAP REGGEL gatódzik és üvöltözik. Kész humanizmus, kész önmegvalósítás, kész önfeledt szórakozás ez a játék. És ki tudja, hátha a gyerek ez alapján vá­laszt majd foglalkozást, és lesz belőle állami hó­hér. (Gondoljuk el, mi­lyen jól festene a jelent­kezési papíron: Már kiskoromban villamos székes játékkal játszottam...) Minek is ide ma már a játék mackók, építőkockák, a kedves plüssfigurák, a gyurmák, a homokozókészle­tek! Szinte már őskövületnek érzem magam, amikor ilyeneket keresek a játékboltokban, így hát szinte csodaszámba megy, hogy a nagy szabadság hazájában, az USA-ban is til­takoztak a szülők a .kivégzős játék ellen. Úgy látszik, azért ott sem vesz be mindent a gyomruk. És talán arra is rájöttek, hogy ezzel a „játékkal” a csemetéik gyerekkorát is kivég­­zik... Baranyi György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents