Új Néplap, 2000. augusztus (11. évfolyam, 178-203. szám)

2000-08-26 / 200. szám

JH 2000. Augusztus 26., szombat MEGYEI TŰK 0 R 5. OLDAL NÉZŐPONT Becsöngetnek Az iskola túlzott helytállást követel a gyerekektől Véget ért a nyaralás, a gondtalan játék és szóra­kozás időszaka, hétfőtől ismét az iskolapadban ülnek a gyerekek. A becsöngetés azonban nemcsak a lurkóknak jelent új időszámítást, hanem családjuknak is. Mert valljuk be, a leg­több szülő nyáron többet megenged csemeté­jének, mint máskor. A vakáció heteiben nem számít, ha későn kel reggel és szürkület után még biciklizik, ha véletlenül elmarad egy fog­mosás, vagy ha fagylattal, jégkrémmel jóllakottan elutasítja va­csorát. Mostantól viszont minden máskép lesz. Nincs mese, reggel csörög az óra, indulni kell. A labda, a görkorcsolya, a gumimat­rac helyét átveszi a tankönyv, a füzet, a ceruza. Általános iskolások körében a minap vég­zett, rögtönzött „köz­véleménykutatásom” igazán nem hozott átütő eredményt: senki sem várja az iskolakezdést. Az viszont kicsit meglepett, hogy a megkérdezett gyerekek fele kifejezett utálattal veszi majd hátára hétfőn a táskát. Ha valami mégis csábítja oda őket, azok jellemzően a régen látott osztálytársak, barátok, barát­nők, ritkán a tanító, tanár. De ez valószínűleg azóta van így, ami­óta létezik közoktatás. Ha belegondolunk, meg kell értenünk azokat, akik egyáltalán nem szívesen mennek iskolába. Mert jó ideje téma, hogy meny­nyire leterheltek a gyerekek, különösen az általános iskolában, mégsem történik semmi. Arról nem is beszélve, hogy olykor mennyi válogatott butaságot kell megtanulniuk... A szülőnek né­ha az az érzése, hogy egyik-másik tankönyvet olyan emberek ír­ták, akik még nem láttak egészen közelről gyereket, akik csak ol­vasmányaikból ismerik különösen a kisebbek lelkivilágát, befo­gadóképességét. Éppen ezért nagyra becsülöm azokat a pedagó­gusokat, akik gazdag tapasztalatukra támaszkodva, végtelen tü­relemmel átsegítik a lurkókat az ilyen, könyvekben lefektetett akadályokon. Kétségtelen, nem könnyű a mai gyerekek helyzete, elsődlege­sen azért, mert túl sokat követelnek tőlük és idejekorán verseny­re sarkallják őket az iskolában, a szülők többsége pedig csak kor­látozottan képes segíteni csemetéjének az új ismeretek elsajátítá­sában. A jelenlegi közoktatási rendszer túlzott helytállást követel a diákoktól (már az egészen kicsiktől is), ugyanakkor általános­ságban nem tud mit kezdeni a lemaradókkal. A közoktatás mindig is kísérleti terep volt, ilyen-olyan mód­szerek jöttek és tűntek el a süllyesztőben. Jó lenne végre megta­lálni azt a konszenzuson alapuló optimumot, azt az ismeretanya­got, amit gyomorideg nélkül is képes elsajátítani az „átlag” gye­rek, s azt az oktatási módszert, amely tanárnak és diáknak egy­aránt a legcélravezetőbb. Két éve nem nyaralt Exkluzív beszélgetés a belügyminiszterrel Szolnok A minap a megyeszékhe­lyen járt dr. Pintér Sándor belügyminiszter, akit ezút­tal mint magánembert kér­deztünk többek között ar­ról, mennyire nyomasztot­ták azok a vádaskodások, amelyekkel őt is illették az „olajügyek ” kapcsán, illet­ve érzett-e megkönnyebbü­lést a legfőbb ügyésznek a Parlamentben, szerdán tett bejelentését követően, amelyben tisztázta őt min­denféle vád alól. Dr. Pintér Sándor FOTÓI M. J.- Én egészen pontosan tudom, mi történt, míg mindenki más, aki ebben az ügyben érintett, az bízott bennem, és hitte, hogy a vádaskodással összefüggő dol­gok nem fordulhattak elő az én életemben. Köszönöm nekik ezt a bizalmat. Akik viszont nem bíz­tak bennem, azoknak remélhető­leg a legfőbb ügyész úr bejelenté­se felnyitotta a szemét, és bebizo­nyította, hogy Pintér Sándor nem bűnöző, nem követett el bűncse­lekményt. Én egyébként biztos voltam ebben az eredményben, így a vádaskodás különösebb ter­het nem is jelentett a számomra. Mindig mondtam, hogy bízom a jogban és az épeszű emberek ér­tékítéletében.- Minthogy tehát nem nyo­masztotta a dolog, sikerült a nyá­ri szabadságát felszabadultan el­­töltenie?- Nem ebből az okból, hanem a felhalmozódott munkamennyi­ség miatt sem tavaly, sem most nem voltam szabadságon, idén összesen kétszer három nap jutott pihenésre. Ezt vi­szont felszabadultan, köny­­nyeden, elsősorban sok al­vással töltöttem. Az alvás a lustálkodásnak az egyik faj­tája, a legjobb azonban az volt, hogy a családommal együtt lehettem. Gyermeke­immel, feleségemmel jól szórakoztunk, sportoltunk. A Balaton mellett voltunk, sokat úsztunk, futottunk, sőt még egy kerékpártúrán is részt vettem.- Csupán ennyi pihenés­sel miként tud nekirugasz­kodni egy nyártól nyárig tar­tó, minden bizonnyal ke­ménynek ígérkező munka­szezonnak?- Nagy elszántsággal... Az olyan esetek, mint például ami Szolnokon történt a közelmúlt­ban, hogy rendőreink az állam­polgárok segítségével rövid idő alatt képesek voltak elfogni egy veszélyes bűnözőt, optimizmus­sal töltenek el, és erőt adnak a munkámhoz. HORVÁTH GYŐZŐ „Földi létünk csak epizód az örök életben” JÁSZBERÉNY Farkas Mátyás apát Törökszentmikló­­son született 1931-ben. Azóta sokat változott a világ, sokat változtak az emberek. A sors, a szolgálat nem so­dorta távoli vidékre, a csaknem ötven­éves papi pályafutása legnagyobb ré­szét — 25 évet — Jászberényben töltöt­te. A negyedszázados évforduló épp er­re a hónapra esik.- Kereskedelmi szakközépiskolát végez­tem, de utána a papi pályát választottam. 1949-ben érettségiztem, az orvosi egyetem­re és a testnevelési főiskolára is beadtam je­lentkezésemet. Bár mindkét helyre felvet­tek, mégis a harmadik pályát, a papi hiva­tást, a teológiát választottam.- Volt ennek valami különös oka?- Ezt találtam a legmegfelelőbbnek. Ta­lán nagyképű frázisnak hangzik, de úgy éreztem, hogy így tudok a legtöbbet adni magamból, így tudok legtöbbet tenni má­sokért. Másrészt igen vallásos környezet­ben nőttem fel. Nem tántorított el az sem, hogy akkor már erősen üldözték az egyhá­zat, fiatalként tele voltam ambícióval, lel­kesedéssel. Egerben tanultam, ’54-ben szenteltek áldozó pappá. Először a Mátra vidékére kerültem, azután Verpelétre. On­nan ’58-ban Jászberénybe helyeztek káp­lánként. Itt öt évet szolgáltam. Jászberény után Jászfelsőszentgyörgy következett, ahol ’72-ig voltam plébános. Onnan Szajolba irányított főpásztorom, ahol igen­csak közel voltam szülővárosomhoz. A családi házat gyakran meg tudtam látogat­ni. 1980-ban pedig Jászberényben foglal­tam el a plébánosi helyet.- A 25 év alatt sok káplántársa volt, akikkel a szolgálat feladatait megosztotta. Közülük néhány temetésén maga prédikált, volt, aki a karjai között halt meg. Egy pap számára mit jelent a halál, az elmúlás? — Mindegyik társamra szeretettel gondo­lok, mindegyikük buzgó kolléga volt, de mi tudatában vagyunk annak, hogy örökké élünk. A halál az egy kapu, amelyen átme­gyünk. Nekünk a halál nem az élet végét, a megsemmisülést jelenti. Egy epizód az em­ber életében, mikor a földi próbatételét be­fejezi, és az Úr Jézusnak számot ad arról, hogy mit tett. Mivel az Isten gyermekei va­gyunk, az örök életet, az örök boldogságot, az örök szeretetet kapjuk. Ezért vagyok én is optimista, és ezért szeretek mindenkit.- Jászberényben 25 évet szolgált, de papi hivatását 46 éve tölti be. Létezik-e egy olyan tanulság, melyet az évtizedek során fogal­mazott meg a maga számára?- Az, hogy minden jó szándékú ember szeret hallani az Istenről. Szeretik, ha el­mondja valaki a számukra az alapvető igaz­ságokat. Minden emberben ott van titok­ban, hogy Ő az Isten gyermeke. Vágyakozik arra, hogy ezt a titkot megismerje. Áki az igazságot keresi - márpedig az értelmes ember azt keresi —, az vagy tudatosan, vagy tudat alatt az Istent keresi. Akár meg van keresztelve, akár nincs!- Mit jelent egy katolikus papnak a 2000. év?- Kétezer évvel ezelőtt született az Úr Jézus Krisztus. A Szentatya rendelése sze­rint is emlékezünk arra, hogy az Isten — aki öröktől fogva az idő felett létezik - má­sodik személyében belépett az időbe. Az Isten és az ő megtestesülése, embersége egyben létezik, nem különválasztható. Ezt szeretnénk megköszönni ebben az évben. Azt, hogy Jézus Krisztus számára annyira fontos vagyok, hogy emberré lett értünk, ráadásul magára vállalta minden ember bű­nét, s az azért járó büntetést is. Soha sem szabad elfelejtenünk, hogy van valaki, aki számára fontosak vagyunk, és ez az Isten.- Mi a válasza a kételkedők számára?- Aki keresi az igazságot, az elöbb­utóbb megtalálja Istent is......Keressetek és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nek­tek, kérjetek és adatik nektek!” Az igazsá­got kereső embert nem féltem, csak azt, aki nem keres és elégedett önmagával, nem tö­rődik embertársával. Pedig nem az az em­ber lesz boldog, aki boldog akar lenni, ha­nem az, aki másokat szeretne boldoggá tenni. BANKA CSABA Vitézzé avatják az egykori páncélos őrvezetőt Sándor János büszkén vállalja a múltját Szolnok—Budapest Budapesten, a Szabadság té­ri Hazatérés református templomban szeptember 2- án vitézekké lesznek azok a világháborús és ’56-os egy­kori katonák — vagy mártír­haláluk esetén a leszárma­zottak —, akik a nemzet vé­delmében hősiesen küzdöt­tek az ellenséggel szemben. A szolnoki Sándor János a saját jogán kapja majd meg a vitézi címet — s a 80 esz­tendős egykori páncélos őr­vezetőt bizonyára ezért is kérték fel az avatási beszéd elmondására. A jómód által alaposan elkerült Sándor családhoz 1920. január 6- án a várva várt leánygyermek he­lyett egy harmadik fiú érkezett, aki a János nevet kapta a kereszt­­ségben. A família oly szegény volt, hogy a kislegény hétéves ko­ráig egy teknőben volt kénytelen álomra hajtani a fejét. Édesanyja otthon tüsténkedett, ruhafestés­ből, mosásból, vasalásból próbál­ta meg valamelyest gyarapítani a konyhapénzt, míg édesapja a MÁV Járműjavítóban dolgozott éjt nappallá téve. János, miután négy polgári iskolát elvégzett - hogy ő is besegítsen a háztartásba —, kifutófiú, majd tanonc lett a környékbeli ékszerész-órásnál. Később apja mellett, a járműjaví­tóban szorgoskodott mint villany­­szerelő és műszerész. Továbblé­pését megakadályozva közbe­szólt a háború, és 1941. október 13-án, 22 esztendősen az 51-es páncélhadosztályhoz besorozták. Nem sokkal később, ’42 májusá­ban pedig máris a keleti fronton találta magát, a hírhedt Don-ka­­nyarnál. Parancsnokhelyettes­ként a hatszemélyes Nimród típu­sú páncélossal végig „lánctalpal­ta” a 206 kilométeres doni front­szakaszt. Számos hadisiker része­se volt, miközben Sztarioszkolnál légnyomást, Kolbinonál szilánkot kapott. Mindezekért a sebesülé­sekért három bronz vitézségi ér­met tűztek a mellére, majd ké­sőbb bátorságáért hadosztályi el­ismerésben részesítették és I. osz­tályú tűzkereszt pánttal tüntették ki. — A visszavonulás volt a leg­rosszabb - emlékszik vissza a ’43 januárjában a Don-kanyarnál töl­tött hetekre Sándor János.- Míg támadásban volt megfelelő háttérbázisunk, kiépített utánpótlásunk, ad­dig a visszamenet teljes ká­oszban zajlott. Rettentő hi­deg volt, s nem tudtuk, pontosan merre járunk, mert az oroszok össze-visz­­sza cserélgették az útjelző táblákat. Nekem szeren­csém volt, nem fagytam meg, nem lőttek le, s a ha­difogolytábort is elkerül­tem. ’43 áprilisában már Ma­gyarországon motoros hír­­szolgálatot teljesített, majd szeptemberben olyan tiszt­ségben, ahogy vonult, őr­vezetőként leszerelt. A há­ború után aztán újra a jár­műjavítóban talált munkát — s nyugállományba vonulásáig ott is dolgozott. Nem volt a rend­szer kegyeltje, de nem volt az Ist­ván bátyja sem, akit katolikus papként ’53-ban „demokráciaelle­nes magatartása miatt” kivégez­tek. A másik testvér, László pedig jóval később polgári áldozat lett. János ’56-os „mocorgását” sem nézték jó szemmel az akkori ha-A Nimród parancsnokhelyettese a kép közepén, az ágyúcső tövében ül Vitéz Sándor János talom birtoklói, s ezt öreg koráig folyamatosan éreztették vele. Volt, hogy a „csillagfényes” ünne­peken — csak azért is — a kezébe nyomták felettesei a vörös zász­lót, s még jót is derültek rajta. Pár­­tonkívüliségének hatása még fut­­ball-játékvezetőként is utolérte, hiszen NB II-nél magasabb osz­tályban sosem engedték működ­ni. A méhészkedés kötötte le a fi­gyelmét (30 évig volt megyei el­nök), s benne láthatjuk a Magyar Vasutasok és Hajósok Szabad Szakszervezetének utolsó élő ala­pító tagját is. Ma már csak futball­meccsekre jár, s önzetlenül min­den, még élő vagy már elföldelt tisztességes embertársa emléké­nek ápolása érdekében leveleket írogat az illetékeseknek. Még a bevonulása előtt elje­gyezte későbbi feleségét, Katalin asszonyt, aki jóban, s főleg rossz­ban mindvégig támasza volt. — Semmit sem sajnálok, ha kezdhetném, mindent ugyanúgy tennék, mint tettem azt azelőtt - vallja a leendő vitéz. - A múlta­mat nem tagadom, s úgy érzem, a tiszteletet általában sok embertől megkaptam, még a munkahelye­men a vezetőimtől is, ez azonban anyagilag sosem jutott kifejezés­re. A vitézi címemet viszont soha semmilyen pénzért el nem ad­nám, hiszen ez nekem nem kül­sőleg ad rangot... MÉSZÁROS GÉZA

Next

/
Thumbnails
Contents