Új Néplap, 2000. április (11. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-10 / 84. szám
2000. ÁPRILIS 10., HÉTFŐ 7. OLDAL M E G Y E I KÖRKÉP (Folytatás az 1. oldalról) — Választanunk kellett, vagy lebontatunk mindent, vagy a Vágóhíd utcán építünk ki új védvonalakat, de akkor hatvan-het- ven lakást elönt a víz — mondta el érdeklődésünkre Nagy István. Úgy tűnik, mindezt meg is értették a szolnoki Csáklya és Tutaj utcában élők. Tegnap ugyanis a legtöbb portán bontottak a tulajdonosok. így tettek Mátyusék is, akik garázsukat szedték elemeire, legalább az építőanyagot mentve. Ők persze még szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen a család régi házát már nem lakják, amolyan nyári pihenőnek használták. Az önkormányzat a portájukat már tavaly meg akarta venni, ám akkor nem tudtak megegyezni a árban. Ma - mondja Mátyus János — azonban ismét egyezkednek a felvásárlásokat végző Szollak Kft.-vel. Tegnap már pakoltak a Tiszaligetből is. A folyó ugyanis mára eléri a kilencméteres magasságot, és lezárják megyeszékhely legnagyobb zöldövezetét. A szakemberek bíznak abban, hogy a Tiszali- getet idén is megtudják védeni.- Tavaly sok vád érte a város vezetését, hogy csak a Tiszaligettel foglalkozik. Ez nem volt igaz, és most sem lesz igaz — mondta Szolnok alpolgármestere, Fodor György, utalva a TVM-lakótelep környéki Csúcsot dönt a Tisza! üdülők tulajdonosainak tavalyi panaszára, hozzátéve, hogy elsősorban a lakott területek megvédésére törekszenek. A hét végén azonban nem csak Szolnoknál volt nagyüzem a gátakon. Háromszázan dolgoztak a gátak megerősítésén Tószegnél is. Papp István polgár- mester érdeldődésünkre elmondta, a legnagyobb munkát a sasi kanyarban a töltés magasítása jelenti. Sokan dolgoztak a falu bevezető útja mellett az úgynevezett jászoltöltés kiépítésén is. Ugyanakkor hozzáfogtak egy elterelő út kialakításához is, ugyanis a községet a megyeszékhellyel összekötő főutat valószínűleg hamarosan le kell zárni. Szombaton elterjedt a hír, hogy Zagy- varékason értékeik összecsomagolására kérték a falu lakóit. A polgármester azonban mindezt cáfolta. Agócs Gyula érdeklődésünkre elmondta, hogy itt-ott ugyan megjelent a szivárgó víz, de a községnél nincs gond a gátakkal. A töltések magasításán tegnap is több százan dolgoztak. Munkáskézből nem is volt hiány, csak homokból. A teherautók ugyanis nem tudták a folyamatos munkavégzéshez megfelelő ütemben hordani a homokot. A szolnoki Csáklya utcában gyors ütemben bontanak A tószegi sasi kanyarban is lázas munka folyik A homok egyébként Szolnokon is gondot okozott. Az egyik teherautó ugyanis a homokkal együtt egy második világháborús bombát is leöntött a Tiszaligetben. — A bombát azonnal körbekerítették, és értesítették a tűzszerészeket - tudtuk meg Fodor Györgytől. A Kötivizig tájékoztatása szerint ma már több mint négyezren dolgoznak majd a gátakon. Teljes készültségben a polgári védelem, a Magyar Honvédség, és Szolnokra várnak budapesti mélyépítő cégektől négyszáz munkást és több teherautót. Mindezek ellenére azt kérik a vízügy szakemberei, hogy minden érintett településen az önkormányzatnál jelentkezzenek azok, akik részt kívánnak venni a védelmi munkákban. Ugyanezt kérte a polgárőröktől lapunkon keresztül Kolozsi József megyei elnök is. TELEKI JÓZSEF FOTÓK: BUGÁNY JÁNOS A szolnoki Tiszaligetben levő főiskolán is pakolnak A mama tisztelete Tiszafüred Meghatóan szép, s szó szerint ritka családi ünnep volt csütörtök délután a Kiss Pál utca 10. szám alatti házban: Széles Józsefné, Lidiké néni ünnepelte 100. születésnapját. A még ma is aktív, a ház körüli teendőket koránkelő- en ellátó ünnepelt, aki 1900. április 6-án, Tiszacsegén látta meg a napvilágot, meghatódva fogadta azt a virágesővel és számtalan ajándékkal fűszerezett szeretet- áradatot, amely évszázados tisztességének a legméltóbb tisztelete volt. A nagyon kevés embernek megadatott „szülinap” részeként Rente Ferenc polgármester és Koltai Lászlóné anyakönyvvezető nemcsak Göncz Árpád köztársasági elnök dísztáviratát adta át, hanem elismerésre méltatták azt a XX. századot átölelő életet is, amelyre egy földműves családi gyökerekből fakadó küzdés, a sűrű fillért a ritka forintnál jobban becsülni tudó, tenyérkérgesítő munka volt a jellemző. Az, amely Lidiké néni családot összetartó szívén, lelki és emberi tisztaságán keresztül egy igazi családi várat épített. Olyan erőset, amelyet a több mint három évtizedes özvegység, s az egyetlen fiú túl korai elvesztése után is összetartozóvá tett egy gondoskodó meny, életük párjával három unoka, Marika, János és Erzsiké, a dédunokák, Feri, Attila, Szilvi, Jancsi, Laci és Dóri, és a mama legapróbb tündércsillaga, az ükunoka, Letícia. Sodorhatta az élet Budapestre, Karcagra és a szomszédos Egyekre a család „kirepülő” tagjait, Lidiké néni soha nincs egyedül. Nemcsak a menye vigyáz rá, hanem hét nem múlhat el úgy, hogy valaki ne kopogjon be a szülői ház ajtaján. Meglátogatni a mamát, simogatóan visszaadva egy kicsit abból a szeretet- ből, amit tőle kaptak jóban és rosszban. Ahogy azt Lidiké néni mondta: „A tisztességes élet, a becsületes munka teheti csak teljessé az életet, teremtheti meg azt a lelki békét, amely még a legnehezebb időben is gazdaggá teszi az embert.” Egy olyan családban különösen, ahol a szép szó mindig rendező úr volt, s ahol a mamát ünneplők elsősorban azt tanulták meg Lidiké nénitől, hogy csak a tisztességes nappalok teszik nyugodttá, harag nélkülivé, s megvalósíthatóvá álmaikat. Éppen ezért nem is lehet most szebbet és jobbat kívánni Lidiké néninek, mint azt, amit Rente Ferenc mondott az évszázad füredi tanújának: Az emberi élet végső határáig erőben és egészségben mutassa még meg zűrzavaros, rohanó világunk generációinak azt a jó példát, amely egy tartalmas élet minden tapasztalatával adhat sokunknak járható útravalót. Miután Lidiké néni születésnapján elénekelte szeretett férje „Egy rózsafán megszámoltam száz rózsát” kezdetű kedvenc nótáját, talán ehhez csak annyit lehet még hozzáfűzni: nagyon sok ünnepen számolja még azokat a rózsákat Lidiké néni! Hiszen hamarosan érkezik a másik kis ükunoka is, hogy nagyobb legyen az a család, amely csütörtökön nagyon büszke volt a Mamára... PERCZE MIKLÓS Történelmünk humora Román Sándor az Ezeregy év meséiről Ádám és Éva megszületése. Az előadás egyik költői pillanata. Szolnok Hétről hétre hatalmas sikerrel játsszák a Szigligeti Színházban az Ezeregy év meséi című táncjátékot. Román Sándort, a Szigligeti Tánctársulat vezetőjét arra kértük, válaszoljon néhány, a darabra vonatkozó kérdésünkre.- Az Ezeregy év meséiben egyértelmű az áthallás Az ember tragédiájából. Ezt nem én mondom először, mások is megjegyezték már. Mondana valamit a két mű kapcsolatáról?- A magyar történelem is része az egyetemes történelemnek, vannak párhuzamok Európa történetével. Ha ezt a produkciót egy nyugat-európai megnézi, mondhatja, hogy igen, nekünk is volt egy ilyen királyunk, voltak ilyen problémáink, ránk is ránktelepedett az első és a második világháború... Madáchhoz azért nyúltunk vissza, hogy a műnek legyen megírt alapja, mert közérthetőbb, ha az ember olyasmihez nyúl, aminek irodalma van. Ám Madáchcsal ellentétben a történelemhez én a humor oldaláról közelítek. Ő tragikus alkat volt, mindenféle szempontból megviselte az élet. Én viszont szeretek élni, minden jó és minden rossz másként transzformálódik bennem, a huszadik század végének embertípusa vagyok. Mi magyarok hajlamosak vagyunk a letargiára, holott hatalmas élni vágyás és élni tudás van bennünk. Ha egy nyugateurópai idejön, jól érzi magát, és nem tudja elképzelni, hogy az emberek egy ilyen fölpörgetett életmód mellett hogyan tudják bírni az iramot, hogy a semmiből kell megélni, és tripla annyit dolgoznak, mint bárhol a világon. Ennek az országnak kettős varázsa van, amit a történelmünk alakított ki bennünk, és talán az a hatalmas vérkeveredés, ami itt megtörtént velünk, ami majdnem mindig fölfrissített minket. Kicsi és szegény nép vagyunk, és csak a túlélni vágyás visz bennünket tovább.- Említette a humort. A magyar történelemnek szinte állandó jelzője a „tragikus”. Az ezeregy év meséinek alaphangja pedig humoros. Milyen szemléletmód szükséges ahhoz, hogy ebben a tragikusnak nevezett magyar történelemben meglássa és kiemelje belőle a humoros vonásokat?- A humor ebben a darabban az én „hangvételem”. A mi történelmünkben is gyakran volt olyan helyzet, amikor mi voltunk fölül. Ám abban a pillanatban elveszítjük a kontrollt, a kitartást, mindent elveszítünk, és ezen nem sírni, hanem nevetni kell. Mi eljutunk Bécsig, kiverjük az Antantot, vagy egy ’56 is összejöhetett volna, és akkor azt mondjuk, hogy na, ügyesek voltunk, ez összejött, és utána van a borulás. Ezen az ember csak nevethet. Önmagán nevet, hogy meg tudtam ülni egy lovat a legnehezebb helyzetben, és utána a sík terepen, ügetés közben le- esek róla. Ez még a mindig bennünk rejlő dzsentri vonása. Mi magyarok azt is szeretjük mutatni, ami nincs, és a dzsentrivilágban igenis benne van a színjátszás. Ha nincs pénzünk, akkor is megvesszük azt a ruhát, kigürcöljük az autót, csak hogy kifelé megmutassuk, hogy ez van. És ezen nevetni kell. Ez a vonás végigmegy a történelmünkön. Mi mindig képesek voltunk arra, hogy elérjünk valamit, de az, hogy nem tudtuk megtartani, szintén a mi attitűdünk. Amikor már majdnem minden összeomlik, ez a nép össze tudja kapni magát, de amikor jól mennek a dolgok, akkor a rendet szétbombázzuk. Azért hömpölyög a darab, mert azt fejezi ki, hogy az egyik pillanatban meg tudunk oldani mindent, a következőben pedig minden ránk omlik.- Az utóbbi negyven évben két nagy vidéki táncműhely emelkedett ki, Eck Imre Pécsi Balettje és Markó Iván Győri Balettje. Véleménye szerint lesz-e, lehet-e Szolnoki Balett?- Ez nehéz kérdés, mert ma már a támogatások nem politikai célzatúak. A pécsi és a győri kezdeményezéshez jelentős minisztériumi támogatás állt rendelkezésre. Eck Imrének és Markó Ivánnak nem kellett a pénzzel foglalkozni. A mai világ megköveteli az embertől, hogy mindenért megharcoljon. Az érték, a produktum ma önmagában nem elég. \ B. A.
