Új Néplap, 2000. március (11. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-02 / 52. szám
4. OLDAL SZERKESZTŐS É G POSTÁJÁBÓL A 2000. MÁRCIUS 2., CSÜTÖRTÖK M| Fű, fa, virág - és szemét A hét végi gyalogos bevásár- lókörút során akarva-akaratla- nul is szétnézünk, amerre járunk. A szolnoki Ságvári körúton is tiszta és szemetes szakaszok váltják egymást. A bérházak előtt sorra rend, tisztaság, frissen gereblyézett földsáv. Ebben a rendezett környezetben a házak között meghúzódó üzletház előtt szemet bántó a látvány. Nem mentünk el mellette szó nélkül. Az egyik üzlet alkalmazottjától meg is kérdezte a párom, látja-e a különbséget a házak és az üzlet előtti területek között? És nem zavarja-e a látvány? Azt válaszolta, hogy látja, de akkor a másik üzletnek is szóljunk. Szóltunk. Az urat kihívtuk, és neki is feltettük a kérdést. Azt felelte, hogy őt ez nem zavarja — és dühösen becsapta az ajtót az orrunk előtt. A városi közgyűlés február 24-ei ülésén többek között előterjesztést tárgyaltak meg a képviselők Szolnok zöldterületeinek fenntartási, felújítási, fejlesztési programjáról. A munkák az előzetes számítások szerint meghaladják az 57 millió forintot. A hó elolvadt. A nyomában a látvány lehangoló. Tűnődhetünk, hogyan néz ki ez a város. Önmagunk látványa. Egyes tulajdonosok és bérlők nem törődnek külső környezetükkel, nem érzik azt magukénak. Mondhatnánk, hogy mások miatt ér nyakig a kosz és rajtunk kívül álló okok miatt nő tovább a szeméthalmaz. Ez azonban nem volna igaz. Tavaly is szemét, kosz vett körül bennünket és félő, hogy az idén sem lesz másképp. Mi vagyunk azok, akiket ezért felelőssé lehet tenni. így akarunk mi Európához csatlakozni? Ezért nekünk, itt lakóknak is tenni kellene valamit! Legalább annyit, hogy mindenki söprögessen a saját háza táján! VASSNÉ S. VALÉRIA, SZOLNOK Köszönöm! Hálával gondolok arra a szolnoki mentőorvosra, aki ez év január 20-án, hét és 7 óra 30 perc között gyors és lelkiismeretes ellátásban részesített, s ezzel életemet és születendő gyermekem életét is megmentette. Akinek köszönhetem, hogy most kezemben tarthatom gyönyörű kislányomat, számomra ismeretlen maradt. Csak annyit tudok róla, hogy ötvenöt év körüli, magas, kopaszodó, őszülő és körszakállas - de rendkívüli ember. ZSEMLYÉNÉ T. ANDREA ÉS KISLÁNYA SZOLNOK Ébredjünk fel a Csipkerózsika-álomból! Három gyerek, három szoba, négy kerék - ígérte Orbán Viktor miniszterelnök a magyar családoknak. Kiszámolták - olvasom az Uj Néplap Vasárnap Reggel február 13-ai számában hogy a kormányfő álma épp egy miniszterelnöki fizetésből váltható valóra. Ahhoz ugyanis, hogy egy háromgyermekes család háromszobás lakáshoz jusson, az induló két-három millió forinton túl fel kell vennie 7-10 millió forint hitelt. Ennek - legalább huszonöt éven át tartó — törlesztőrészlete a legkedvezőbb kamatok mellett is havi 50-60 ezer forint. Kell minimum félmillió forint ahhoz, hogy egy autót a család hitelre megvásároljon. Ennek részleteit három éven keresztül legkevesebb 40 ezer forintjával törleszteni kell. A kocsi üzemeltetésére 15-20 ezer kell havonta. A lakás rezsije átlagosan 45 ezer, a család étkezése, ruházkodása és egyebek fejenként huszonöt- ezer. Mindehhez a két szülőnek legalább nettó 270 ezret kell keresnie, ami bruttó félmillió, körülbelül annyi, mint az álmodozó miniszterelnök bére. Ilyen csak a mesében van, de nem a mai magyar valóságban. Sok százezer fiatal a szóban forgó összeg tizedrészét sem keresi meg havonta. De vegyük elsőként azokat a munkanélkülieket, állástalanokat, akik kikerülve a gimnáziumból, az egyetemről, a szakiskolából, a mai napig is állás nélkül vannak, és sokuknak távlatban sincs esélyük munkahelyre. Nekik reménytelen a helyzetük, csak a szülők gondoskodásában bízhatnak (ha van nekik miből), de ha akadna is valamilyen munka, azért csak a minimálbért fizetik. Sokan, nagyon sokan vannak ilyenek. Ők azok, akik még csak nem is álmodhatnak lakásról, kocsiról, családról, gyerekekről. De az a fiatal sem álmodozhat lakásépítésről, akinek van munkahelye, mint az én fiamnak is, aki nyolc évi munkaviszony után nettó 20 ezret visz haza. Felesége 30-35 ezret keres, de milyen áron! Ezért a pénzért napi 16-18 órákat dolgozik heteken át, szabadnap nélkül. De van más példa is a rokonságomból. Keresztlányom huszonötezret keres, a férje szintén, nekik már van két gyermekük. El lehet képzelni, hogyan tudnak megélni négyen 50 ezer forintból. Az általam említett — és szerény véleményem szerint magyar átlagnak tekinthető - családi bevételek a cikkben említett tételek egyikét, ha fedeznék. És másra már nem is maradna. „Sajna, a magyar családfők átlagos bruttó bére 85-98 ezer forint, a három gyerek mellett munkát találó anyáké pedig 65-85 ezer” — írja a cikk. „Sajna”, az említett átlag nagyon-nagyon messze van a realitástól, mert a legtöbben ennek a felét sem viszik haza. Meglehet persze, hogy aki a fővárosban él vagy a Dunántúlon, annak lényegesen tartalmasabb a pénztárcája, mint a miénk itt, az Alföldön. Csakhogy errefelé is sokan élnek, s nekik is ugyanannyiba kerül a kenyér, a tej, a fűtés, a világítás, a közlekedés, a gyerekek taníttatása, mint azoknak, akik a mi jövedelmünk többszörösét keresik. Egyszer arról is tanulságos lenne statisztikát készíteni, mennyiből élünk errefelé, és arról is, hogy miből az a rengeteg munkanélküli, akik az alföldi régióban évek óta nem találnak munkát. Nem akarok nosztalgiázni a hatvanas-hetvenesek évekről, de nem tudom elvonatkoztatni magamat azoktól az időktől, amikor a párommal elkezdtük a közös életet: 1971-ben, amikor hozzáfogtunk az építkezéshez, az én fizetésem ezernyolcszáz forint volt, a férjemé kétezer-ötszáz. Kölcsönnel ugyan (2 és 6 százalékos volt akkor), de mindent meg tudtunk apránként venni, amire szükségünk volt, és olykor nyaraltunk is. Lehetett tervezni, kalkulálni, volt jövőképünk. A mai fiatalok családalapítási esélyei elkeserí- tőek. Ha nincs szülő, aki segíteni tud, keservesen meg kell küzdeniük az élettel, elérhetetlenek az emberhez méltó körülmények. ___________________________________________K- l.-NÉ, MEZŐTÚR V IDÁM HANGULATÚ farsangi mulatságot rendezett a szolnoki Szapári úti óvoda az elmúlt hét végén. A csoportok egyenként tartottak jelmezes bemutatót, majd váltóversenyeken viaskodtak a gyerekek, a szülők és az óvónénik. A felvétel a Maci csoport célba dobásáról készült. (beküldött fotói Keresem a becsületes megtalálókat Február 18-án, pénteken 17 óra 15 perckor a szolnoki Széchenyi körúti Zöld ABC-nél lévő bankautomatából kislányom pénzt szeretett volna kivenni a bankkártyánkkal. Mivel első alkalommal bíztuk meg a feladattal, nem sikerült zökkenő- mentesen végrehajtania a tranzakciót, a mögötte várakozó ifjú pár volt a segítségére. Tapasztalat híján kislányom idegesen és türelmetlenül várta, hogy az automata kiadja a pénzt, de az sajnos akkor éppen valami oknál fogva lassabban működhetett, mert a pénz rövid várakozás után sem érkezett meg. Gyermekem azt gondolta, valamit mégsem csinálhatott jól, ezért eljött onnan és hazaindult. Sajnos azonban a tranzakció sikeres volt, mert a pénzt kiadta a gép. Erről rövid idő múltán meggyőződtünk, amikor férjem próbaképpen egy kisebb összeget lekért a számláról. Az automata kiadta a kislányom által betáplált 25 ezer forintot, és kiadta az arról szóló igazolást is, amit a közelben meg is találtunk. Úgy gondoljuk, hogy a segítséget nyújtó ifjú pár talán megtalálta a huszonötezer forintunkat, de már nem tudtak kislányomnak szólni, s bennünket sem tudnak erről értesíteni. Jó szándékukban bízva várom jelentkezésüket a 221- 239-es telefonszámunkon, hiszen nagyon nagy szükségünk van a pénzünkre. Albérletben élünk a Széchenyi-lakótelepen, hét fős családunk van, ikerpár kisbabáink most hat hónaposak. A férjem leszázalékolt nyugdíjas, én gyeden vagyok. Nehéz napokat élünk át, amióta megtörtént az eset, hiszen igen kevés pénzből élünk. Reménykedem, hogy ha az ifjú pár (akik feltehetően házasok voltak) olvassa az újságot, vagy ismerőseik felhívják figyelmüket kétségbeesett soraimra, jelentkeznek. Bízunk bennük! BEKE LÁNGI MÁRIA, ______________________ SZOLNOK Á ll Zagyvarékason az európai színvonalú gyár A beszűkült piacra hivatkozással bezárta kapuit a zagyvaré- kasi baromfi-feldolgozó. Pedig a tizennyolc hónapja üzembe állított, európai minőséget is produkálni képes gépsoron készült termékeknek kétséget kizáróan lehetett volna piacot találni. Érthetetlen, hogy miért éppen a több mint kétmilliárd forintból modernizált, korszerű üzem bezárása mellett döntött a cégvezetés, amikor kevésbé modern egységei is vannak az ország más táján; ha pedig mindenáron itt akarta megszüntetni a gyártást, miért nem adta el a üzemet? A piac beszűkülése egy szükségszerű folyamat eredménye, de véleményem szerint nem csak objektív, hanem szubjekív okok is közrejátszottak abban, hogy a rékasi termékek raktáron maradtak. Fel kell tehát tenni a kérdést: vajon mindenki hibátlanul és hatékonyan dolgozott-e, és csak szerencsétlen véletlenek sorozata, hogy ide jutott a gyár? Sem én, sem az állástalanná vált több száz dolgozó nem akarta elhagyni a munkahelyét. Ezen a környéken nincs más munkalehetőség a megélhetésre. Rékason, Szászberken, Újszászon, Alsószentgyörgyön és még sok más településen, ahonnan idejártak az emberek, ugrásszerűen megnő a munkanélküliség. Valójában azonban az elbocsátott létszámnál jóval többen lesznek állástalanok: mert sajnos nem csak azok kerültek ki a foglalkoztatottak köréből, akik a gyártósor mellett álltak, hanem az élőbaromfit szállító gépkocsivezetők, a munkásokat fuvarozó autóbusz-vezetők, az üzemi takarítók, az állatorvosi ellenőrző állomáson dolgozók — akik nem tartoztak a gyár dolgozó közé. Helybéliként is, és mint aki hosszú éveken át kötődött az üzemhez, azt akarom, hogy ez a gyár minél előbb ismét termeljen, és munkát adjon több száz embernek. PÁKÁI BÉLA, ZAGYVARÉKAS Olvasóink leveleiből válogatunk. A kiválasztott írásokat - a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával - feldolgozzuk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin A KIRÁLY emlékére Sohasem voltam royalista. Nem tolongtam a Vásárcsarnokban, amikor Diána hercegnő vásárolt nálunk, attól sem hatódtam meg, amikor a sokadik Habsburg baroness kimondta a boldogító igent a Bazilikában a tömeg nagy gyönyörűségére. De igazi KIRÁLLYAL találkozni mégis csak más: az már valami! Tizenegyedike volt, február. A szomorú kötelesség a Kiskörei-tározóba szólított bennünket; életet kutatni a pusztulás romjain. Ott, ahol néhány héttel korábban még Európa egyik leggazdagabb halas vizét tudtuk, most az élet nyomait kerestük. Napokon át a vergődő, szenvedő halakkal, majd a tetemeket összegyűjtő „temetőjáratokkal" találkoztunk a vízen. A munkatársak, barátok, ismeretlen ismerősök, mind-mind reménykedve kérdezték: van-e túlélő? Mennyire sérült az élővilág? Lesz-e még élő Tiszánk? Lehet-e pótolni a veszteségeket? Azon a hűvös reggelen a kollégák - kiki a maga szakterületén - vízmintát vett, analizált, plankton szűrt, a bevonatot, az üledéket vizsgálta, hogy mi történt, mi maradt és mi pusztult el? Mi, a halas csapat, a partszegélyt vallattuk. Kedves szerszámunk, a kece, szomorúan, szinte szégyenkezve merült el az apró hullámokban. És még szomorí- tóbban bukkant fel néhány száz méterrel odébb: hajlíthatatlanná merevedett haltetemek, néhány szétnyílt kagyló mutatta: bevégeztetett, a cianid nem tett különbséget „nemes”és „közhal” között. Kíméletlenül és kegyetlenül végzett a fenékhez kötődő fajokkal ugyanúgy, mint a parti zónában, vagy éppen a vízközt élőkkel. Jól tudja mindenki, hogy a halnemzetség „hercegei”, a süllők, már a csata elején elpusztultak, hiábavalóan jelezték különleges érzékenységükkel: baj van a vízzel, tragédia következik. A következő roham már vitte a köznépet is, megszámlálhatatlanul: keszeg, máma, apró kiisz és száz csatát és orvhalászt túlélő hatalmas busák adták meg magukat az ismeretlen támadónak. A kecses rablólovagok, a csukák is hiába húzódtak biztosnak hitt vámkba, a part széli nádasokba, gyékényesekbe. És ekkor megláttuk a KIRÁLYT. Élt. Mégsem való, hogy egy KIRÁLY úgy végezze sorsát, mint a rangban alatta lévők! Nagyon öreg volt. Kétméteres, és bár az ütközet rettenetesen megviselte, vagy hatvan kilós. Méltóságteljesen hömpölyö- dött be csónakunkba, ahol az audienciát tartotta. Néhány hívatlan ingyenélő udvaronc - három-négy halpióca - kísérte csupán, de ezek legalább élők voltak, jelezve, hogy a KIRÁLY közelében a halál is kénytelen kissé alább adni. Apró, megtört szemei, alig mozgó kopoltyúfedői árulkodtak a gigászi küzdelemről, amit a számára kikerülhetetlen és mégis teljesen ismeretlen méreggel vívott. Merthogy apja meséi is csak a fenti világról, az óriás varsákról, a hálókról, a horgon kínált egész libákról szóltak. Ezt a mostani veszedelmet a halbirodalom leg- bölcsebb tudósai sem ismerték, nem is hallottak a kikerülhetetlen, kíméletlen gyilkos fegyverről. Arról ugyan már szóltak halregék és mondák, hogy „odafent”, abban a világban, holmi aranyért-ezüs- tért nem csak magukat, egymást, de a környezetüket is pusztítják az emberek, ám bíztak abban, hogy őket nem bántják. Mert legutóbb is, lám, apja fiatalsága idején a gátak közé szűkített halországot igencsak kibővítették. Igaz, valami duzzasztót építettek rá, de okos, ravasz halnak ez nem lehetett akadály, a lustáknak és az öregeknek pedig liftet meg hallépcsőt is építettek bele. Amikor átvette apjától a birodalmat, a Tisza e táján bizony nagyot gazdagodott az ország: a kis gátak közé szorított folyóból hatalmas tározó, tó lett. Micsoda országjárások voltak ezután! Dőzsölt a halnép! Terített iszap rogyásig. Jól éltek, magot, húst ettek. Volt itt kukac, szúnyoglárva, kagyló, csiga, minden, mi halszem- szájnak ingere. Ősszel mindenki visszahúzódott a régi folyómederbe, morotvák- ba téli álmot aludni, tavasszal új életre indulni. Idén is így indult. De jött a februári nagy HALÁL. A KIRÁLY végig állta a kilátástalan küzdelmet. Minden alattvalóját elsiratta addigra, mire velünk találkozott. Vigasztaltuk, próbáltunk lelket önteni belé: ne adja föl! De Ő csak mosolygott halványan, fáradtan, betegesen... Mellúszójának lassú mozgásával jelezte, számára befejeződött a „kihallgatás”, szeretne visszatérni otthonába. Ketten szuszakodtuk hatalmas testét vissza a vízbe, miután megsimogattuk, s kéretlen tanácsadóit, a halpiócákat levakartuk róla. Csobbanásával együtt haltak el utolsó szavai: Emberek! Segítsetek új világot teremteni! Egyedül nem megy...!” _____________________________KOVÁCS PÁL, SZOLNOK
