Új Néplap, 2000. február (11. évfolyam, 26-50. szám)

2000-02-17 / 40. szám

4. OLDAL

A SZERKESZTŐS ÉG POSTÁJÁBÓL

2000. Február 17., csütörtök Hl

Hiába dolgoztunk, pénzünk nincs

Bizonyára sokan olvasták a Mérges paprikások címmel megjelent újságcikket, amely a Mezőhéki Táncsics Tsz és a vele szerződésben álló gazdálkodók között kialakult helyzettel foglalkozott. Lehet, hogy sokan csak legyintettek, hogy már megint egy fizetésképtelenné vált vállalkozás... akik viszont átéltek hasonlót, megértik elkeseredettségünket. Tapasztalatunkat megosztva, óvatosságra intünk mindenkit, és azt tanácsoljuk, jól gondolják meg, mikor, kinek, hogyan dolgoznak, mert könnyen úgy járhatnak, mint mi.

Még 1998-ban - de az azt megelőző években is - kézi és gépi szedésű fűszerpaprikára és zöldségtermesztésre kötöttünk szerződést a téesszel, hogy kevéske jövedelmünket kiegészítsük. A szerződésben vállaltuk, hogy a területet tisztán tartjuk, a kézi szedésű paprikát betakarítjuk, és azt kizárólag a téesznek adjuk el. A szövetkezet a szerződésben rögzítette, hogy 1998. december 31-ig kifizeti a termés árát.

A termelők a szerződés minden pontját betartották. A téesz viszont eltért a szerződésben foglaltaktól; 1998 végéig ugyanis csak a kézi szedésű paprika árának egy részét fizette ki, a gépi paprikáért és a zöldségért eddig nem adott egy fillért sem. Tavaly többször módosították, tologatták a fizetési határidőket, hitegettek bennünket. Kis reménysugár ébredt, amikor a megyei lapnak a felszámolóbizíos egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy karácsonyig megkapjuk a járandóságunkat. De ez sem lett igaz, mert fizettek ugyan, de a pénzünknek csak egy töredékét kaptuk meg. Azóta is várunk, s jó néhány kérdésre keressük a választ; múlt év december 16-án például új elszámolási lapot kaptunk, amiből kitűnik, hogy a kézi szedésű paprikáért (amit egyszer már le is számláztak) senkinek sem jár az eredeti összeg, csak annak 60 százaléka, az is három részletben. A gépi szedésű termésért

majd egyszer egy Rajtunk már CSak gűCfe“oEsé‘ a jólsterl segíthet?

zottságfog fizetni

(hogy miképpen kerültünk név szerint oda, nem tudjuk, mert mi csak a mezőhéki téesszel írtunk alá szerződést). A már említett új elszámolási lapon egy igen jelentős tétel szerepelt letiltásként, amit le is vontak tőlünk. A magyarázatot nem ismerjük. Azt sem tudja senki, hogy az átvett zöldségért mennyi pénz járna, mert arról elszámolás nem érkezett. Megértettük, hogy nehéz helyzetbe került a szövetkezet. Úgy gondoljuk, ezt türelmünkkel is bizonyítottuk. De az is érthető, hogy minden termelő szeretné végre megkapni azt, amiért megdolgozott. A közüzemi szolgáltatók ugyanis nem olyan elnézőek, mint mi vagyunk, s a boltos sem ad hitelbe kenyeret. Hová forduljunk? A jogi út sem biztat eredménnyel. Lehet, hogy rajtunk már csak a jó Isten segíthet?

A FÖLDMŰVELŐK EGY CSOPORTJA

ARANYLAKODALOM. Hangulatos családi összejövetel színhelye volt a közelmúltban Kavasánszki János és felesége szolnoki otthona. A házaspár aranylakodalma alkalmából a gyermekek és unokák jó kívánságokkal és ajándékokkal köszöntötték az ünnepeiteket. _______________________fotö=b. j.

H

atékony segítség cukorbetegeknek

Mindegy, minek nevezzük

Jól kifundálták!

A közelmúltban megjelent Botrányos telefontarifák című írásban arról olvashattunk, hogy a monopolhelyzettel való visszaélés miatt versenyhivatali eljárást kezdeményez a Matáv ellen az Országos Fogyasztóvédelmi Egyesület. Az OFE szerint a február elsejétől választható — alacsony jövedelműeknek ajánlott — tarifacsomag épp a legszegényebbeknek a leghátrányosabb.

Ez a hír annyiban mindenképpen megnyugtató, hogy valaki legalább megpróbál - a mai viszonyok között csaknem teljességgel lehetetlennek tűnő beavatkozással — a kispénzű emberek érdekében szólni, mert felháborító a Matáv majd’ 50 százalékos alapdíjemelése.

A kispénzű emberek eddig azzal tudtak spórolni, hogy keveset telefonáltak, netán kérték, hogy a készülékük csak hívások fogadására legyen alkalmas. Ez az egyre szélesebb réteget érintő megoldás természetszerűleg egyáltalán nem volt jó üzlet a Matávnak, ezért meg kellett találnia a megoldást. Most aztán megvan! Minden előfizetőtől havi biztos bevétel; 750 forint. Persze megpróbálnak bennünket meggyőzni arról, hogy telefonáljunk sokat, mert 700 forint felett megtérül az emelés, hiszen a beszélgetések díját 11 százalékkal csökkentették.

De ne legyünk igazságtalanok! Ne felejtsük el, hogy egyfajta humanitás mégis csak van a Matávban: mert ha valaki vállalja, hogy havonta bruttó 250 forintnál többet nem telefonál, az kimarad a rablás e törvényes formájából. A szociálisnak mondott csomag csak arra jó, hogy folytonos fenyegetettségben érezzük magunkat, hiszen ha túllépjük az összeghatárt, háromszoros díjjal büntetnek bennünket. Köztudott, hogy a Matáv az egyik legnagyobb nyereséget tudhatja magáénak a magyar gazdaságban, nem fenyegeti csőd. Tisztességes akkor lett volna az idei „árrendezés”, ha a beszélgetések díja változik. Csakhogy akkor kevesebb lett volna a profit. A szociális csomagon felüli „fogyasztás” miatt kilátásba helyezett szankció alapjaiban rengeti meg a kispénzű ember megélhetési biztonságát. Ebbéli félelmükben sokan legszívesebben lemondanák az előfizetést, ugyanis ha nem szolgálhatja azt, amiért van, akkor minek?

Lehet, hogy a piac törvényeinek megfelel a változás, miszerint első a haszon, de talán a hazai átlag jövedelmi viszonyokra, a magyar átlag előfizető paramétereire is lehetne vetni olykorolykor egy pillantást....

MOLNÁR M., SZOLNOK

Hemoglobin Alc-vizsgálatra várta a cukorbetegek klubjának legutóbbi összejövetelén a betegeket a Bayer Hungária Kft. A rendkívül hasznos vizsgálat olyan mérési eredményekkel szolgált, amelyekből az előző két-három hónap átlagos vércukorszintjére is lehetett következtetni, így mindenki tájékozódhatott helyes vagy helytelen diétája következményeiről. Dr. Sándor Erika, a

cég képviselője beszélt a Glucobay nevű gyógyszerről is, amely veszélyes mellékhatások nélkül jelentősen csökkenti a vércukor- szintet. Örömmel hallottuk, hogy a rendkívül magas ára miatt eddig számunkra elérhetetlen gyógyszer jelentős támogatást kap, és ma már mindenkinek elérhető. Szólt a cukorbetegek számára igen fontos rostdús diétáról is. Mindezeken túl vendégünk igen

bőséges uzsonnakínálattal lepte meg a klubtagokat. Az elhangzottak megértését dr. Czakó László főorvos kérdésekkel és a téma bővebb kifejtésével is segítette.

Közösségünkben a betegek rendszeresen kapnak információt a folyamatos ismeretszerzéshez, gyógyítóink pedig mindent megtesznek, hogy jobb minőségű életet élhessünk.

A KLUBVEZETŐ

A kormányváltást megelőzően az állami finanszírozású levelező képzés költségeire az intézmények normatívát kaptak, illetve a hallgatók tandíjat fizettek.

Az intézmények félévenként közel hatvanezer forintból gazdálkodtak hallgatónként. Ez a helyzet 1998 első félévében megváltozott: a tandíj megszűnt, de az állam kompenzációt fizetett a kieső tandíjbevételek után.

Ez év január elsejétől az állam megvonta a kompenzációt (igaz, a normatívát valamivel megemelte), húszezer forint jár egy hallgató után. Ez a pénz nem elég az oktatási feladatok ellátására, ezért költség-hozzájárulást kénytelen kérni a felsőfokú intézmény. „A kormány hazudott” - szögezhetjük le mindenekelőtt -, hogy idézzem Orbán Viktort az 1990. október 29-i beszédéből. Ez év január elsejétől elméletileg újra nem ingyenes az első diploma sem. A levelező tagozatos

Besétáltunk,

Múlt év tavaszán egy jó ismerősöm - csak úgy mellékesen - megjegyezte, hogy olyan helyen dolgozik másodállásban, ahol 60- 80 ezret is megkeres, de valószínűleg ez engem nem érdekelne.

Na, több se kellett! Záporoztak a kérdéseim, ami elől ügyesen kitért, és sürgős dolgaira hivatkozva eltűnt. A feleségemnek nyomban beszámoltam a találkozásunkról. Ő is felbuzdult, hiszen fiatal házasok vagyunk, gyes, pici gyerek, albérlet, egy fizetés, spórolás. Minden álmunk egy lakás volt. A remény lázba hozott minket, s alig vártuk, hogy ismerősömmel ismét találkozzam. Már-már feladtam, amikor újra összefutottunk, s annyit ígért, talán egy cégbemutatóra el tud vinni minket, de ez pénzbe kerül. Eljött a nap, egy közeli megyeszékhely elegáns helyén több órán át hallgattuk az előadást. Rá kellett jönnöm, hogy egy pilótajátékba csöppentünk. De hiába volt a nagy felismerés, az utolsók között mégis aláírtuk a szerződést. Besétáltunk a csapdába, mint béka a kígyó szájába. Hogy miért?

Mert az ígéret szerint évi ötmillió lesz a hozam a befektetendő 360 ezerrel szemben. A munka egyszerűnek tűnt: barátunkhallgatóktól (egyes szakokon bizonyíthatóan) ugyanis költségtérítést lesz kénytelen kérni az intézmény, mert nem elég az állami támogatás. Mindegy, hogy tandíjnak vagy költség-hozzájárulásnak titulálják, a pénzt a családnak elő kell teremteni. Nem tudni, mi késztette a kormányt, illetve a minisztériumot erre a politikailag és szakmailag megdöbbentő döntésre. Annál is inkább értetlenség övezi, mert köztudott, hogy sok első diplomára készülő azért jár levező tagozatra, mert számára a nappali oktatás költségterhei megfizethetetlenek.

Mindezek ismeretében botorság felidézni a Fidesz 1998-as választási ígéretét, miszerint a kampány egyik döntő alapelemét képezte az első diploma ingyenessége.

A bevezetőben idézett mondat 1990-es keltezésű. Vajon lesz-e 2000-ben valaki, aki e vakmerő kijelentést forradalmárok bátorságával mondja szemébe a jelenkori kormányfőnek?

____________________________INtV Ég CÍM)

m

int béka...

hoz hasonlóan, fondorlatos módon, belépőket kell beszervezni, ugyanis ezek pénzéből kapjuk a jutalékot.

A 360 ezret összekapartuk, s a siker sem maradt el. Rövid időn belül három belépőm is lett. Örültünk, hogy jól megy az üzlet. (Mint később kiderült, három kuncsaftomból kettő • minden pénzét elvesztette, mert nem tudott újakat hozni). Örömünk azonban nem tartott sokáig.

Látva mások kétségbeesését, leálltam az üzlettel. A dolog any- nyira megviselt bennünket, hogy feleségemmel már a válást fontolgattuk.

Máig nem jöttünk ki a gödörből, pedig nekem a fele pénzem visszajött. Adósságunk nincs, de pénzünk sem.

Sokan azonban teljes anyagi csődbe kerültek. Házasságok mennek tönkre, barátságok szakadnak szét, mert mindenki úgy menti a helyzetét, úgy próbálja visszaszerezni összekuporgatott vagy kölcsönkért forintjait, ahogy tudja.

A nagyszerű üzlet ma is virágzik és szedi áldozatait két-három havonta megújuló gárdával.

Vajon meddig lehet még ezt következmények nélkül csinálni?

{NÉV ÉS CÍM)

Olvasóink leveleiből válogatunk. A kiválasztott írásokat — a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával - feldolgozzuk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk.

Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin

Perspektíva állástalan lányoknak?

Csőd csőd hátán

Közel vagyok a harminchoz. A végzettségem szerint óvónő lennék, de soha nem dolgoztam gyerekek között, s gyakorlat nélkül ilyen korban már nem tudok elhelyezkedni. Szerettem sportolni, jól is ment, előkelő helyezéseket értem el, egy baleset miatt azonban abba kellett hagynom. De egy darabig a közelében maradtam, mert egykori sportegyesületem munkát adott egy időre. Akkoriban egy autóversenyző volt a barátom, így megpróbálkoztam a versenyezéssel én is. Jól ment, én vezettem, ő navigált, de szakítottunk, mert még túl fiatal voltam ahhoz, hogy középszerű baráti köréhez temessem el magam. Hazajöttem a szüléimhez, bízva abban, hogy itthon lesz munkám. De nem találtam. Sem a diplomámnak megfelelőt, sem mást. Igen hamar rá kellett jönnöm,

hogy az értelmiségi itthon nem kell, nincs számára hely.

Hogy valami értelmeset csináljak, beiratkoztam egy főiskola levelező tagozatára. De a pénzem mind fogyott, s nem tudtam mást kitalálni, mint hogy visszamenjek Pestre, állást keresni. Az első helyen egy hónap után kiderült, hogy feketén alkalmaznak. Otthagytam, meg a fizetésem felét is. Akkor már olyan szegény voltam, hogy tollat és füzetet is kölcsön kellett kémem. Egy ismerősöm váratlanul jól jövedelmezőnek mondott munkát ajánlott. Tudta, hogy bolondulok az autókért, és azt is, hogy tudok idegen nyelvet. A megszervezett találkozón öten vártunk a „főnökre”. Egy mikrobusszal érkezett, és máris továbbindultunk. Az elsötétített rakodótérben kaptunk helyet. Hosszú utat tehettünk meg, majd

egy garázsnál megálltunk. Engem kivéve mindenki ismerte egymást. Kitöltettek velem egy tesztet. Életem legapróbb részleteiről is kikérdeztek. Az én feladatom az, hogy autót vezessek — közölték. Soha ne kérdezzek, csak tegyem azt, amit mondanak. A cél a határ, indulás onnan, ahonnan kijelölik. Megállni nem lehet sehol. Ha igazoltatás lenne, akkor is menjek tovább, a többi az ő dolguk.

Sokáig győzködtek, de kemény elhatározással nem vállaltam a feladatot. Valahogy elengedtek, ma sem tudom, hogyan sikerült ilyen simán eljönnöm, de nagyon féltem. Egy hétig nem mertem a szüléimhez hazamenni, s amikor végre megjelentem, azzal fogadtak, hogy keresett a rendőrség. De én tudtam, hogy nem a rendőrség volt. Egy darabig itthon maradtam. De hiába kerestem munkát, sehol nem fogadtak. S mert pénzem változatlanul nem volt, újra visszamentem Pestre. Egy barátnőm fogadott be, gondoskodott rólam. Már két hónapja laktunk együtt, amikor megtudtam, miből él. És most már én is. Azóta kifizettem az adósságaimat, és a főiskolán is haladok.

Anyagi gondom nincs. Erkölcsileg azonban mélyen megvisel ez az állapot. Vajon ki lehet-e ebből szállni egyáltalán? Nem így képzeltem az életem. Szerettem volna becsületes értelmiségiként dolgozni, itthon, de nem adatott meg. Az ősi mesterséggel tízszer annyim van, mint ha a tudásommal keresném a kenyerem. De ez nem tölt el örömmel. A „rabszolgák” országa lettünk. Kiszolgáltatottak, megalázónak.

___ M., AKI KÉNYSZERPÁLYÁN ÉL

C

sődöt jelentett a Solami, bezárt a zagyvarékasi baromfi-feldolgozó, bajok vannak a tejfelvásárlással, eladtuk a martfűi sörgyárat, a cipőgyár egy részét, a növényolajgyárat és lehetne sorolni tovább. Az egyik legnagyobb mezőgazdasági megye alól kiprivatizálták a feldolgozóüzemeket. Jobb esetben csak más megyei vagy fővárosi székhelyű lett a cég, de ha a termeléssel baj van, az üzemmé degradálódott korábbi vállalatot zárják be, számolják fel. Ha a mezőgazdaságot érintő termelési kapacitások ellehetetlenüléséhez összeszámolnánk, hány üzem, hivatal, honvédségi alakulat szűnt meg, települt el Szolnokról, mindjárt érthető megyénk elmaradottsága (plusz a 4- es sztráda kilátástalansága).

Hús, húskészítmény, tej, tejtermék, baromfiipari termék áramlik be a megyébe igen tekintélyes mennyiségben Pest, Csongrád, Zala, Vas, Hajdú megyéből.

Bár az említett ágazatokban vannak kapacitásfeleslegek, mégis jól fejlődött néhány megye, s a korszerű termékkínálat tönkretette a helyben fejlődni nem tudó, szerencsétlenül privatizált üzemeket.

Sajnálatos, hogy nem volt vállalkozó, nem tudott letelepíteni az említett gazdasági ágazatban egy korszerű üzemet a megyében senki. Talán még nem késő, hogy valaki összegezze és a három (hús, tej, baromfi) szakmában „felajánlja” a megye felvevő- képességét, kedvet kapva új, korszerűbb termelőkapacitások létrehozására.

Ajánlom figyelmükbe a lehetőséget az önkormányzatoknak, a kamaráknak és vállalkozóknak.

___________________________P. GY., SZOLNOK