Új Néplap, 2000. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-22 / 18. szám

2000. Január 22., szombat 5. OLDAL MEGYEI TŰKOR Nézőpont Miért kérünk kölcsön? Azon tűnődöm, miért is veszek fel én hitelt, amikor Surányi György jegybankelnök is tűrhe­tetlenül drágának nevezte a bankok által nyúj­tott lakossági hiteleket. (A számból vette ki a szót!) Az elnök hiányolta a lakosság korrekt tá­jékoztatását is. Másrészről viszont megkaptuk mi, a lakosság egy másik szakembertől, hogy képtelenek megérteni, miért veszünk fel ilyen áron kölcsönt. Tényleg, miért is? Mondjuk azért, mert nincs más választás. Még sosem hallottam, hogy valaki azért ment volna hitelt kérni, mert karitatív lelkületéből adódóan támogatni szeretné a pénzin­tézetet. Sokkal inkább azért, mert elromlott a tévé, és nincs any- nyi készpénze, hogy újat vehetne, bútort kell vásárolni vagy la­kást, netán autót. Esetleg hirtelen betegség, haláleset stb. miatt olyan pénzzavarba kerül egy család, amelyet csak szemé­lyi kölcsönnel tud áthidalni. i Persze, mondhatná az ember, hogy juszt se veszek föl ekkora kamattal hitelt. Nem én! Aztán szépen elballag az egyik bankba meg a másikba, és rájön, hogy a kamatlábak között nincs sok különbség. Fél százalék, egy-két százalék esetleg. Vá­laszthatok: százezer forintos kölcsönre 126 ezret, vagy 127 ezret (plusz kezelési költség) fizetek vissza. És akkor nem beszéltem a nagyobb összegekről, például autóvásárlási kölcsönökről. Ha az illető kiszámolja, hogy a kocsi eredeti árához képest mennyit is törleszt, égnek áll a haja. Félő azonban, hogy ha mindezt előre tudja, akkor is belemegy, mivel nincs más választása. így még a lakosság jelenleginél korrektebb tájékoztatása sem hozhat igazi megoldást, és választási lehetőséget. Legfeljebb az, ha a kamatlá­bak végre zuhanni kezdenének, és megállapodnának az infláció fölötti tü£tességes magasságban. A kamatlábak között nincs sok különbség l/pXuXt°U <\ — Vasutas-tolerancia Fizetést jellemzően csak abban az esetben le­het növelni, ha az adott vállalkozás teherbíró képessége ezt megengedi. Ahhoz viszont, hogy a hatékonyság, a versenyképesség ne ro­moljon, a bérek sem szaladhatnak el. Magya­rul csak azt lehet kifizetni, amit megtermeltek. Úgy vélem, éppen ezt felejtik el a vasutasok. Sőt, mindazt a te­temes veszteséget, amit évről évre „megtermelnek”, az államnak — azaz minden adófizetőnek — kell pótolni. Az pedig csak hab a tortán, hogy minden sztrájk növeli a veszteséget, amit ismét csak a mi zsebünkből vesznek ki. Társadalmi tolerancia. Gyaníthatóan ez hiányzik a vasutas ér­dekvédelmi vezetőkből. A MÁV most 8,5 százalékot ajánlott. Ez valamivel meghaladja a tervezett-számított infláció mértékét. Mi történne, ha egyszer egy évben kimaradna a munkastop, és eset­leg körülnéznének Magyar- Remi«, mihamarabb országon a masiniszták, vál­... tókezelők, jegykezelők. Mert megszületik nem csak a MÁv-dolgozók­a kompromisszum nak nehéz a helyzete. Sztráj­kolni elvileg mindenkinek van joga. De lehetősége annál kevésbé. A legtöbb dolgozót ugyanis a sztrájkszervezkedés első kósza híre hallatán úgy kipen­derítenék, hogy a lába sem éri a földet. Képzeljük el, hogy a feb­ruár 1-re meghirdetett sztrájk elhúzódik. Mi történik akkor, ha egy vállalat gazdaságilag megroppan, netán csődbe megy, mert nem tudta időre szállítani a megrendeléseket, a vevők pedig emi­att cserben hagyják. Megvédik-e a vasutas-szakszervezetek azo­kat, akiknek a munkahelyük a sztrájk okán szűnik meg? Mekko­ra összeget utalnának át számukra a sztrájkalapból? Csak remélni lehet, hogy a tolerancia megfelelő hangsúlyt kap a szakszervezet és a vasúttársaság közötti tárgyalásokon, és még mielőtt igazán komoly nemzetgazdasági károk keletkeznek, megszületik a kompromisszum. A legelső legény Tiszagyendán Eötvös Mihály haját 95 tél meszelte hófehérre, hiszen 1905. május 8- án született Pusztagyendán. Azóta is ott él hites nejével, az 1911-ben született, abádszalóki Szebenyi Juliannával együtt, akivel 1936-ban es­küdtek örök hűséget. Ha összeadom, ketten együtt már százötven- kilenc esztendőt töl­töttek ebben az apró, hatalmas porták övez­te faluban, amit mos­tanság Tiszagyen- dának neveznek. Mihály bácsi leveszi a ka­lapját, hátrasimítja nem létező tincseit, és huncu­tul közli:- Első osztályú legény vagyok a faluban! Nincs előttem senki, mindenki utánam jön, Aztán nem is bánt senki - és egy kere­ket nevet. Pedig nem volt könnyű életük, mert szegénynek szület­tek. Egy lakodalomban, Abádsza- lókon ismerte meg Mihály bácsi Julikát, és nem sokáig udvarolga- tott neki. Drága volt akkor is az idő, nem lehetett tétovázni.- Kedves uram, ha nem lett volna jó, el sem veszem. Egy te­kintetből megszerettük egymást, pedig nem ma történt... Hát netfi. Öt gyerekük szüle­tett: az egyik kicsi, a másik pici, de a tölfbi se nagy. Hajnalban kel­tek, lapszámba jártak, és mire Tiszagyenda legelső „legénye”, Eötvös Mihály májusban 95 éves lesz, de Juli mama, a párja is csak néhány esztendővel marad el tőle FOTÓ: CSABAI ISTVÁN felkelt a nap: rizsát arattak. Köz­ben az forgott a fejükben: jaj, Iste­nem, csak ne legyen velük baj. Nem lett, felnőttek mindahányan, kiröpültek a régi líceumbokros udvarból, amelyiket azóta drótke­rítés véd a világtól. Arattak, géphez jártak, mikor hová szólította őket a munka dan­dárja. Ma a gyerekek Abádszaló- kon találtak otthont, egy él közü­lük Gyendán, és már nyolc uno­kával, sőt dédunokával is dicse­kedhetnek. Juli néni a pirkadattal kelt: mi­re a nap bekukkantott az ablakon, már jókora területet bekapált a 370 négyszögöles kertben. Ab­ban, ahová a gyomok is elvétve és remegve telepedtek meg, mert a gazdasszony akár évente ötször, hatszor is irtotta őket. Pár éve nehezebbek a minden­napjaik. Egész nap a konyhában tanyáznak, a sparheltben a fa ro­pog, és az éjszakát is itt töltik. Legalábbis amíg nagy a hideg, mert a szobában a víz is befagy. Mihály bácsi kis sámlin ül a kályha előtt, hol jobbra dől, hol balra. Ha felriad, rak a tűzre. Juli mamáé az asztal, előtte a szék, ő rá­dől az asztalra, de hát ilyen helyzetben hosszú­ak az éjszakák. Pedig így töltik őket, amíg jön a ta­vasz. A meleg, hogy a szo­ba is elviselhető legyen. Hétköznap hordják ne­kik az ebédet, hét végén a 89 éves mama főz. Oreg- lebbencset, öregtarho­nyát, mikor mit. Szeren­csére Mihály bácsinak olyan az étvágya, akár az igás lónak. Csak az a frá­nya erő meglenne, mert lassan az lesz hűtlen hoz­zájuk. A boltba a mama jár, jönnek a gyerekek is, az unokák is, nem azzal van a baj. Inkább a tova- szállt évekkel, hogy egyre gyámoltalanabbak. Addig volt jó, amíg dolgozni bír­tak, repült az idő. Ma akár a csigabiga, lassan halad. Juli mama azt kívánja, ha leteszik az örökös tanyára, a kapát csúsztassák szépen mellé. Mert kapálni, gyomot irtani mindennél jobban szeretett. Mihály bácsi eh­hez csak annyit fűz, mint az egy­szeri idős ember, amikor arról fag­gatták, mit hoz a jövő. „Mire kitelelünk, lehet, el is székiünk” - és mosolyog hozzá egy sort, mint aki erről a világról már mindent tud, és mindent megélt, amit egyáltalán érdemes megélni... D. SZABÓ MIKLÓS Jó társ a zimankóban! Még hegy mennyire jó a fúj- ja-hordja időben, hiszen nem válogatós, megeszik minden ház körüli, szántó­földi vacakot, amelyek nél­küle a szeméttelepre kerül­nének. Nincsen ez máskép­pen Tomajmonostorán öz­vegy Juhász Józsefnééknél sem, aki nem győzi áldani az eszét, hogy a kemenceki- dobásos időkben férjével együtt úgy határoztak: ma­radjon csak őkelme a szoba sarkában, még megszolgál­hatja a bizalmat — és való­ban ezt is teszi. Juhászné Mariskáék mostanság ketten laknak az édesanyjával. A mama tavaly Luca napján (de­cember 13.) töltötte a nyolcvan­hetet, és még újév után is jött- ment a lakásban. Akkor hirtelen leesett a lábáról, ennek lassan egy hete, és azóta fekszik. Pedig a ve­zetékes gáz is melegít az ablak alatt, de azért, hogy ne fázzon a mama, a kemence szintúgy teszi a dolgát. A háziasszony öt éve özvegy. Ki tudja, hány családtagját, rokonát gondozta, és most az édesanyja van soron. Reggel hat körül éb­red, megeteti, rendbe teszi a ma­mát, majd az udvar lakói követ­keznek. A hízó, amit azóta már valószínűleg elvittek, mert a má­sik itt fejezte be életét, hogy hur­ka, kolbász, sonka, oldalas alakjá­ban szolgálja a családot. És a lá­nyuk családját, aki férjével, 18 éves negyedikes lányukkal a fővá­rosban él. Szóval Mariska a kosz- tosok ellátása után hét körül fűte­ni kezd. Egy kéve ízék, azután egy zsák morzsolt csutka rögtön jobb kedvre deríti a kemencét. Ráadásul a meleget még délután is úgy tartja, hogy ingben bajos támaszkodni az olda­lához. így telnek a na­pok. Juhászné rend­szeresen eteti a ke­mencét, legalábbis ezekben a napokban, hetekben. Akad tele­fonjuk is, sűrűn hívja a pestieket, hogy megy a sorsuk, mert ott is beteg a veje. Itt pedig a mama gyen­gélkedik a meleg szo­bában, a meleg dunna alatt. Hála a mindent jó étvággyal elropog­tató kemencének és Mariskának, aki fűt. Gyaníthatóan még egy ideig, hiszen hó alatt didereg a világ, és ez alól nem kivétel Tomajmonostora kör­nyéke sem... D. SZ. M. A cirmosoknak jobb a dolguk, mint a gazdasszonynak, Ju­hászné Mariskának. Elvégre a fűtést ő végzi, a Cilik csak en­nek áldásos következményeit élvezik a kemence tetején. FOTÓ: CSABAI I. Étteremben enni jó, mert kényelmes. Lehet választani az étkek közül, s ha valami még­sem tetszik, reklamálni. Azzal ülni le egy asz­talhoz, akivel akarunk, és (majdnem) akkor, amikor akarunk. Rendszeresen étteremben enni: életstílus. Van, aki ezzel (is) kifejezi tár­sadalmi-politikai hovatartozását. Étteremben enni jó, mert nem kell mosogatni. Étteremben enni kényszerűség, mert nincs, aki főz. Étte­remben enni kifejezetten rossz, mert vadide­gen emberek lesik a tányérunkat, a kés-villa használatunkat, a családunkat vagy a partne­rünket... Egy nő, három férfi. - Az urak éhesek! - kiált oda a nő a pincérnek köszönés helyett, miközben szőrme­sapkáját lecibálja fejéről. — A szokásosat — teszi még hozzá. A pincér hamarosan átlátszó folyadékot hoz egy féldecis pohárban. A nő egyetlen gyakorlott moz­dulattal felhörpinti, s kér egy csülköt pékné módra. Amíg a férfiak az étlapot tanulmányozzák, holmi jog­hézagról, keresztbeszámlázásról, kft.-ről, bt.-ről csa­csog. Meg Béláról, aki mamlasz és élhetetlen. A férfi­ak lassan esznek, s úgy tesznek, mint akik figyelnek, és csak nagy néha szólalnak meg. Az ebéd végén egyi­kük fizetni akar. Az asszony durván ellöki pénztárcás kezét. - Uraim, az elején megmondtam, én vagyok a hunyó - azzal hangosan diktálja a pincérnek a kft. nevét, címét, melyre a számlát kéri. A társaságból egy őszülő szakállas férfi fel akarja segíteni finom gyapjú­kabátját. Elhárítja. Távozóban szinte kituszkolja maga Étteremben előtt a három férfit az ajtón. A pincér köszönését elfe­lejtik viszonozni. Kopaszodó úr érkezik finom öltönyben. Drága bőr aktatáskáját és formatervezett mobiltelefonját maga elé helyezi az asztalra. Kérés nélkül egy dzsúszt tesz elé a felszolgáló. - Ugye az éüappal várjak még? - kérdi a beavatottak cinkosságával. A férfi bólint. Min­den ajtónyílásra felkapja a fejét, gyakran tekintget az ablak felé és az órájára. Bő negyedóra után elfojtott hangon suttog valamit krómszínű mobiljába. Pár perc múlva megjelenik egy fiatal szőke nő. Élésiet. — Szi­vecském, hallottál már Beliről? A nő értetlenül bámul rá. - Tudod ő találta fel a telefont, én pedig megvet­tem neked, már csak használni kellene — korholja szelíden, miközben lesegíti fekete kabátját. Alatta a barna bőrű fiatal nő szűk fekete nadrágot, mélyen ki­vágott fekete pulóvert és csillogó arany ékszereket vi­sel teljes méltósággal. Felé fordulnak a tekintetek. Va­lóban szép és vonzó jelenség. Alakját meghazudtolva jó étvággyal végigeszi az étlapot, hozzáértően finom bort rendel, matricás műkörme koppan a poháron. Alig beszélnek. - Hívok neked egy taxit - mondja az ebéd végén a férfi, majd bátortalanul megkérdezi: - Estére találkozunk? - Jaj édes, tudod, hogy nyelv­órám lesz. Nagyon kifáraszt - nyafogja a nő. - Jó, ak­kor holnap délben várlak, de ne késs el megint - szól a kopaszodó úr, s kinyitja a hölgy előtt az étterem aj­taját. Egy darabig még ott álldogál, talán arra vár, hogy a taxiból visszaült neki. De nem teszi... Apa, anya, két gyerek. A csemeték hajba kapnak, ki hová üljön. A szülők hagyják, intézzék el egymás között. A kisebbik duzzog, anyja az ölébe veszi. Né­hány perc múlva a mosdóba kéredzkednek. Közben megcsörren az apa mobilja, párja szemrehányó pil­lantást vet rá. A férfi ideges, rágyújt. Hárman pfujoz- nak a füstre. Már mindenki rendelt, csak az apa této­vázik. A többiek a plafont bámulják. Míg az ételre vár­nak, a két gyerek unalmában asztal alatti rugdosásba kezd. Aztán a kisebbik valamit felvesz a földről. Az anyja elküldi kezet mosni. A nagyobb utána szalad. Mire visszaérnek, az asztalon az ennivaló. A kicsi a nagy helyére akar ülni, mert szerinte ott több uborka­saláta van a tányéron. Közben ismét csilingel a tele­fon. Az asszony látványosan félretolja a rántott gom­bát, mondván, elment az étvágya. A kisebbik csemete tányérjából közben kiugrik a hús, a villáját pedig a földre ejti. Újabb feddő anyai tekintet, tiszta villa a pincértől. A nagyobbacska közben kitalálja, nem is éhes. - Megmarad a drága étel - sopánkodik anyja. Az apa telefonja ismét hívást jelez. Az asszony felkap­ja: — Éppen eszünk — közli röviden. Férje felháboro­dik. A nő erre öltöztetni kezdi a gyerekeket. A kicsi fel­jajdul, túl erősen húzta fejére a sapkát. A nagyobb ki­neveti, a kicsi megrúgja, a nagy meghúzza a kicsi ha­ját, az meg bőg és árulkodik. Az anya kituszkolja gyer­mekeit az ajtón, nüközben azt sziszegi: - Tudjátok, mikor jövök veletek legközelebb étterembe. - Remé­lem sejtitek, mikor hozlak benneteket legközelebb ét­terembe — mondja az apa kicsit később, de elég han­gosan az étterem előtt, miután lebonyolított egy újabb beszélgetést a mobüján. Két negyven feletti hölgy múlatja az időt egy asztal­nál. Kicsit harsányak, feltűnőek. Nemcsak tizenéve­sekhez illő öltözékük, frizurájuk és sminkjük miatt, hanem valahogy túl jó a kedvük. Már a harmadik kör koktélt rendelik, talán ez is rásegít a műsorra. Férfiak­ról beszélnek és kolléganőkről. Például a kövér Kovácsnéról, a keresztbecsíkos kötött pulcsijában, Gulyásnéról, aki nem tudja, milyen gusztustalan a mi­niben, Töröknéről, aki évtizedek óta orránál fogva ve­zeti a férjét, meg a jelentéktelen Ilonkáról, aki jól me­nő vállalkozót fogott ki magának. A vörös hajú, kék körmű nő többször is felsóhajt: — Bárcsak nekem len­ne ilyen szerencsém, de sajnos se buta, se csúnya, se gyámolításra szoruló nem vagyok. Ezüst hajú, arany körmű barátnője szemezni próbál a szomszéd asztal­nál ülő férfival. Hiába. A férfi érzéketlen marad. Egy fi­atal fiú libben be az étterembe, tétován körülnéz, és a férfi asztalához megy. - Már nagyon vártalak. Éhes vagy? Gyere kicsim, egyél - szól áhítattal a fiúnak. Az zavartan leül. A nők magukra kapják tigrismintás gal­léros kabátkájukat, és sietősen távoznak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents