Új Néplap, 2000. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-13 / 10. szám

4. OLDAL SZERKESZTŐS ÉG POSTÁJÁB Ó L 2000. Január 13. Csütörtök Nemcsak híd épül A lap január 6-ai számában je­lent meg olvasótársam Épül egy híd című írása a tiszaugi átkelő alapkőletételének okán. Vélemé­nye elgondolkodtat. Igaz, ami igaz: a rendszervál­tás előtti ötven év nem olyan volt, mint az elmúlt tíz eszten­dő. Az utóbbi tíz év nagy változá­sokat hozott: több millió ember vegetál; ezzel szemben kinőtték a Rózsadombot, és beépültek a budai hegyek, s országszerte olyan paloták nőttek ki a földből sok-sok millióért, hogy a szánk is tátva marad. Na persze ennek is ára volt, nemcsak a múlt rend­szerben elért életszínvonalnak. Mindenekelőtt több százezer munkanélküli, és még ma is sok százezer ember retteg attól, hogy bármikor az utcára kerül­het, elveszítheti munkáját. Meg­találták a módját annak is, ho­gyan lehet lecsökkenteni évi öt­ezer forintra 350 ezer mozgás- sérült esetében a rendszerváltás előtt megállapított és az első parlamenti ciklusban még jogos évi 12 ezer forint utazási támo­gatást. Decemberben arról is ér­tesülhettünk, hogy a sorsunk in­tézésére kiválasztott honfitársa­ink illetményét rendezik: évi 6-8 milliót tehetnek zsebre, amihez kinek-kinek havonta jön még körülbelül 100-200 ezer költség- térítés... ___________IP. KANTA GYULA, BEREKFÜRDŐ A ki nem tud arabusul... Költő hazudj, csak rajt ne fogja­nak - jutott eszembe a bölcs in­telem az olvasói levelekből válo­gatott múlt heti összeállításban megjelent Épül egy híd című írásról. Az igazság kedvéért emlékez­tetni szeretnék arra, hogy csu­pán Szolnokon a háború után felépült a vasúti híd, átépítették a „százlábú” hidat, ideiglenes átkelő került a Tiszára - amit ké­sőbb felváltott a mai híd; a „gya- loghíd”-dal együtt három közúti híd épült a Zagyván s ugyancsak megépült a hídnak is beillő Ré- kasi- és Kolozsvári-felüljáró. A legutóbbi idők óta pedig a Szent István híd ível a Tiszán. Buda­pest hídjait is újjá kellett építeni, s ez volt jellemző az egész or­szágra. Sok mindent számon lehet kérni az utóbbi ötven év mu­lasztásaiból vagy helytelen in­tézkedéseiből - például a nehéz­ipar túlzott, az életszínvonalat visszavető fejlesztését, vagy a hitelállomány felduzzasztását -, de a hídépítés tekintetében le­gyünk óvatosak. És ha véleményemet mástól kölcsönzött intelemmel kezd­tem, azzal is fejezem be: Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul! ______________________SIMON BÉLA, SZOLNOK ( Ellen)vélemény a szajoli lejáróról A múlt heti összeállításban megjelent Négykézláb sem lehet könnyű című olvasói levél tárgyát szeretném más szemszögből megvilágítani, mert úgy vélem, sokan va­gyunk, akiknek nem azonos a véleményük a levélíróéval. A tavaly elkészült szajoli aluljáró a jövőben emberéleteket ment meg, mivel eddig sok gya­logos - köztük közeli ismerősöm is - vesztette életét a 4-es főúton átkelve. Az aluljáróba lépcsőn és rámpán egyaránt le lehet menni, kinek melyik a kényelmesebb. A rámpa megközelítőleg sem olyan meredek, mint egyik-másik hegyvidéki út, amin szintén emberek közlekednek télen-nyáron. Az aluljá­ró kijáratánál megvilágított gyalogos- és kerék­párút van a község központjáig, a biztonságo­sabb közlekedést szolgálva. A kereszteződés­ben folyamatos a gyalogosforgalom, az aluljá­rón bármikor át lehet menni, nem kell vára­kozni a lámpa zöld jelzésére, és a négysávos főút forgalmát sem akadályozzák a gyalogo­sok. A levélíró azt állítja: a tervezéskor nem gon­doltak az itt élőkre. Nekem más a vélemé­nyem. A négy sávon autóval biztonságosab­ban megközelíthető a község, a rendőrlám­pákkal lehetővé tették az autók veszély nélküli átjutását, hangszigetelő falakkal védik a kör­nyéket a zajtól, fásítással csökkentik a környe­zet terhelését. Ennél többet tenni képtelenség lenne. Sokkal inkább örülni kellene annak, hogy biztonságosan közlekedhetünk, mintsem kriti­zálni azt. Javaslom: nézzen szét a megye más településein, s bizonyosan rájön, nincs oka pa­naszra, s azt is észreveszi majd, hogy Szajol a lehetőségeihez képest szépen fejlődik. ____________________________________________HABÓK MIHÁLY, SZAJOL Emléklap - az év utolsó óráiban A Magyar Köztársaság kormá­nya a Szabad Magyarországért Emléklapot adományozta azon polgárai számára, akik 1945 és 1956 között a szabadság és füg­getlenség érdekében kifejtett te­vékenységükért három évnél több időt töltöttek különböző börtönökben. Azt kell mond­jam, sajnos én is kaptam meghí­vót, hogy az 1953. június 8-án felakasztott lelkész testvérbá­tyám nevére kiállított emlékla­pot átvegyem. Huszonötén vol­tunk jelen, ki egyedül, ki kísérő­vel, a legidősebb nyolcvankilenc évesen. A megye különböző te­lepüléseiről érkező meghívottak nem ismerték egymást. Kissé meglepett, hogy a ka­puban senki nem várt, nem fo­gadott minket. Talán azért - ke­restem a magyarázatot -, mert az év utolsó munkanapjának szinte utolsó óráiban voltunk. A meghívottak számára ismeret­len épületben az emberek vala­hogy mégis csak megtalálták az ünnepség helyszínét. A ceremónia pontosan kez­dődött. Megjelent egy szimpati­kus ember, Szabó József, a me­gyei közgyűlés alelnöke, aki me­leg szavakkal üdvözölte a ven­dégeket. Bársonyos modorával, ékes szókincsével visszavitt minket a negyven-ötven évvel ezelőtti évekbe. Megtörtént az emléklapok átadása kedves sza­vak kíséretében, baráti kézfo­gással, s az év utolsó óráira idő­zített, rövidke ünnepség ezzel véget is ért. Volt egy kis hiány­érzetünk, ennek ellenére jóle­sett és köszönjük, hogy negy­venöt év után kaptunk egy örök­becsű emléket Orbán Viktor mi­niszterelnök aláírásával, amit a túlélők az unokáiknak is bármi­kor megmutathatnak. __________ SÁNDOR JÁNOS, SZOLNOK A felvétel a jászkarajenöi általános iskola udvarán készült, ahol már a kis jég Is csúszkálásra csábítja a gyerekeket. Ne feledjük: egyelőre csu­pán a sekély vizek fagytak be biztonságosan! A folyókon és mély állóvizeken képződött jég csak hosszan tartó, kemény fagyok után válhat al- kalmassá a sportolásra,________________________________________________________________fotO.b.j. f / De jó is lenne, ha mindig így lenne! Egy csodaszép, igaz értékeket adó ünnep résztvevője voltam a szolnoki Hermán Ottó Általános Iskola meghívott vendégeként. Úgy éreztem, komoly hittel hit­tem, hogy a Megváltó sok száz gyermeket, szülőt, nevelőt gyűj­tött egybe végtelen markába, a szeretet udvarába, ide az iskola aulájába. S itt befogadott min­den emberi lelket, ki képes a jó­ságra. Öröm, szeretet ragyogott a gyermekek szemében, kik fe­gyelmezetten, együtt szerepelve nevelőikkel, együtt énekelve, együtt zenélve teremtettek templomi áhítatot a nagy kará­csonyfa körül. Senki nem mon­dott imát, mégis imádságos al­kalom volt ez, s bizony példaér­tékű. De jó is lenne, ha minden­hol így lenne! Jó lenne, ha mindig így len­ne, úgy, ahogyan Juhász Gyula megénekelte: „Legyünk hát job­bak,/ s higgyünk rendületlen,/ S ne csak így decemberben.” MARIK MIHÁLY NY. ÁLT. ISK. IGAZGATÓ RÁKÓCZIÚJFALU Egy tüneményes olimpikon 7 nyomában Öreg szívem örül nagyon. Az önkormányzat pályáza­tot írt ki Tiszaföldvár nagy fia, Papp Bertalan helybéli születésű olimpiai kardví­vóbajnok életrajzi adatai­nak felkutatására. Nos ezt a nagy és okos odafigyelést igénylő munkát pár hónap alatt elvégezte egy általá­nos iskolás diák, Kötél Ri- chárd. Jó nyomon indult el mindig, sokan segítették. Egy kis általános iskolás, egy volt kedves tanítványom kisfia fejébe vette, hogy megpályázza a hirdetményt. Jól tagolt ismer­tetést hozott össze kutatómun­kája nyomán.-Dicséretére válik a vázlat is és annak kitöltése gaz­dag anyaggal. Szinte „országjá­rást” csinált fényképező édesap­jával, hogy minél több forrást tudjon felkutatni. Éngem azzal a céllal keresett fel, hogy nincs-e valamilyen anyagom gazdag földvári-tisza­zugi archívumomban. Szívesen adtam oda, amit tudtam, hozzá­járulva ezzel Papp Bertalan ha­zafiasságát, a németellenes el­lenálló mozgalomban betöltött szerepét is méltató kutatás sike­réhez. A rengeteg helyről összegyűj­tött forrásanyagból felcsillan előttünk egy tüneményes olim­pikonnak, a „nők bálványá”-nak egyénisége. Micsoda szép férfi volt! Arcán a finnugor és a türk jegyek ötvöződtek, s génjei tet­ték lehetővé a feljutást az olim­piai csúcsra. S minderről az első tudósítást egy sportkedvelő, számítástechnikával bíbelődő kisgyerek adta a városnak! Pá­lyamunkáját kiemelkedőnek tartom, tekintettel korára és lel- kesültségére. Biztosan nem lesz alvó tiszaföldvári polgár, ha fel­növekszik. (A legutolsó tisza­földvári egy református kántor, majd dr. Gaál Lajos nagytisztele­tű úr volt, akik törődtek a város múltjával - de elfelejtették őket.) Jó lenne, ha nem lenne szűk­keblű ezzel a lelkes, találékony fiúval az önkormányzat, vagy netán a megyei önkormányzat is felfigyelne rá. Örülök, hogy egy tiszaföldvá­ri, tiszta tekintetű kisgyerek el­sőként jutott Papp Bertalan ma­gyar olimpikon életrajzi titkai­nak nyomába. Bár lenne váro­sunkban több ilyen szülő és in­telligens, kutatni szerető diák! DR. VARGA LAJOS, TISZAFÖLDVÁR GYÉMÁNTOKLEVELES GIMN. TANÁR Más útvonal kell a forgalomnak A közelmúltban közölt a lap egy olvasói véleményt a szolnoki Kossuth tér ter­vezett átalakításáról. Amellett, hogy egyetértek a szerzővel, megfogott a régi 4-es út téren áthaladó sza­kasza miatti aggodalma. A tér valóban kicsi, s ezen nem lehet ésszerűen változtatni. Ha továbbra is nagy forgalmú út szeli át, nem célszerű szűkíteni, mert ezzel az átmenő forgalom nem csökken, hanem dugók ke­letkeznek, ami lényegesen las­sítja a forgalmat, s ezáltal szeny- nyezi a környezetet. Úgy gondolom — bármennyi­re drasztikusnak tűnik is - le kellene zárni a teret az átmenő forgalom elől úgy, hogy más út­vonalat jelölnének ki fő közleke­dési útnak. Adódik megoldás­ként például, hogy a Szapáry útig jön a forgalom — mint ahogy eddig is —, s innen lehet­ne lezárni a teret (mint ahogyan rendezvények alkalmával teszik azt). A közlekedés a Szapáry út-Ady Endre úton át az egyirá- nyúsított Dózsa György úton ha­ladna fel a hídra, a hídról lejövő forgalom pedig az egyirányú Pó­lya Tibor utcán vissza az Ady Endre útra. Másik elterelés lehet még a Bajcsy-Zsilinszky út- Nagy Imre krt.-Mátyás király út-Szántókrt.-Szolnok Ispán krt — Pólya Tibor út — természe­tesen egy fő közlekedési úthoz illő elsőbbségekkel még akkor is, ha a Pólya Tibor utcát szélesí­teni kell, és a hídfeljárót át kell alakítani. Ebben az esetben le­hetne a belvárosban kerékpá­rozni is a meglévő út egy-egy sávjában. A Kossuth tér csak a forgalom elterelésével töltheti be funkció­ját. Az üzletek feltöltése a bekö­tőutak torkolatától akár kéziko­csival is megoldható. A térre nem, de a belvárosba minden célforgalom bejöhetne. Véleményem szerint így ki­alakulna városunkban is - más alföldi városhoz hasonlóan - egy polgári városközpont. . ________________________VINCÉÉ M., SZOLNOK Ol vasóink leveleiből válogatunk. A kiválasztott írásokat — a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásá­val — feldolgozzuk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin A Wiener Kunst Auktionen hu­szonnegyedik ünnepi árverését a közelmúltban tartották az újjáva­rázsolt bécsi Kinsky-palotában. Magyar művészek ugyan nem szerepeltek, de két rangos osztrák festő, Pettenkofen és Raffalt szol­noki témájú műveit is kínálták az előkiállításon. A kiadott kataló­gus ebből az alkalomból a követ­kezőket írja Pettenkofenről: „... több, mint a magyar Alföld precíz és nagyra becsült megörökítője, a Zagyva csücskében meghúzódó kisváros, Szolnok festői szögletei­nek, vásárainak és embereinek ügyes kezű piktora. Jelentős, cso­dálatra méltó és nagyszerű mes­ter, akinek életműve a korabeli európai piktúrával történő össze­hasonlítást bátran kiállja.” Fiatal osztrák festők a XIX. század kö­zepén indították el a szolnoki festésze­tet, amely a hazai képzőművészetben elsőként emelte művészi rangra az Al­föld és az itt élő emberek életének meg­örökítését. Szolnok a folyók és vizek vá­Bismarck is elragadtatással írt a szolnoki táj festőiségéről' rosa. Mindig is vonzotta a művészetek tehetséges képviselőit. Az európai és magyar képzőművészet legkiválóbbjait ihlette meg a Tisza-táj csendje, megra- gadóan telt, tiszta színei. Nem kisebb személyiség, mint Bismarck, a későbbi porosz vaskancellár, elragadtatással írt 1852-ben Szolnokról, és sajnálkozott, hogy nem tud rajzolni, nem tudja meg­örökíteni e festőién szép vidéket. A mű­vészek sem véletlenül kerültek a Tisza- parti városba. A finomkodó bécsi bie­dermeier és szentimentális stílust, az akadémikus kötöttségeket elhagyva - műtermeikből kiszabadulva -, festőáll­ványaikkal az Alföldre mentek. A kék ég, a tiszta levegő, a természetes fényvi­szonyok és a táj gazdag színvilága el­1 lenállhatatlan vonzerőt jelentett számukra. Szolnok művészeti központtá történő szer­veződése elsősorban Pettenkofennek kö­szönhető. Barátai és kollégái, az osztrák Raffalt, Müller, Jettel, a müncheni Lang és fele­sége, Tina Blau, a frankfurti Schreyer és von Veiden rendszere­sen utaztak hol Párizs­ba, hol Szolnokra. A művészettörténész Weixtgartner szerint „Szolnok volt az a hely, ahol August Pettenhofen: Szolnoki vásár (Szépművészeti Múzeum) Bécsben négyszáz-hatszázezer schillinges értéksávban kínálták a Szolnokon festett Pettenkofen- és Raffalt-festményeket Pettenkofen ötleteket keresett; ezzel szemben Pá­rizs arra tanította, hogy a szolnoki motívumokat min­dig friss szemmel lássa meg, és újszerűén dolgozza fel”. Egri Mária a Szolnoki Művésztelepről írt kitűnő könyvében jogosan jegyzi meg: „Ha csak azt tekintenénk az oszt­rák festők érdeméül, hogy felhívták az idegenben művészeti egzisztenciát, té­mát kereső magyar festők figyelmét az itthon kínálkozó fes­tői lehetőségekre, már akkor is nagyon sokat tettek a hazai művészetünkért.” Műveik ritkaságnak számítanak a műke- reskedelemben, nemcsak itthon, ha­nem külföldön is. Pettenkofen és Raffalt töretlen és megérdemelt nép­szerűségét, művészi kvalitását igazolja, hogy Bécsben 400- 600 ezer schillinges értéksávban kínálták a Szolnokon festett képeket. Nem kellene nekünk, szolnokiaknak is újra felfedezni ezt a várost az idegen- forgalom, a képzőművészet számára - és nem utolsósorban önmagunk boldo­gulására? ______________________DR. NEMES ANDRÁS, SZOLNOK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents