Új Néplap Vasárnap Reggel, 1999. január-december (2. évfolyam, 1-51. szám)

1999-11-28 / 48. szám

1999. november 28. ★ KÖZELRŐL ★ 5

Egy évig a világ legboldogabb házaspárjának tartotta magát Erzsébet és Zoltán. Aztán egy ködbe forduló téli este olyasmi történt, amit még ma, hat esztendővel a történtek után sem tudnak megemészteni. Kiderült ugyanis, hogy féltestvérek.

szer akartam öngyilkos lenni, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Egy alkalommal kötéllel a nyakamban álltam a széken, amikor belépett Erzsi. Gondolhatja, mit érzett. Szegénykém napokig meg sem tudott szólalni, csak sírt szüntelenül.

— Akkor önök most testvérek, vagy férj és feleség?

— Soha nem tudok úgy Erzsire nézni, mint a testvéremre. Szeretem, amennyire csak lehet, de sajnos kénytelenek vagyunk vállalni a plátói kapcsolatot. Ő ma is apósaként emlegeti apánkat. Tudja, amikor esténként a konyhában nézegetem a feleségem, akkor arra gondolok, én lehetnék a legszerencsésebb ember a világon, ehelyett naponta szembesülök a szomorú valósággal.

— Ki tud még arról, hogy önök testvérek?

— Látja, ez érdekes, de ön az egyetlen rajtunk kívül. Eddig titokban tartottuk, s azt gondolom, nem lesz ez másként ezután sem.

— Akkor miért mesélték el ezt pont egy újságírónak?

— Ha elmondjuk valakinek, akkor az hamar elterjed. Magunkban tartani viszont nem tudnánk örökre. Az újság segítségével elmondhatjuk mindenkinek, de mégis ismeretlenek maradhatunk.

— Nem félnek attól, hogy lelepleződnek?

— Miért félnénk? Semmilyen írásos bizonyíték sincs erre. Tudom, a testvérem nem lehetne a feleségeiéi, de ha törvényileg semmisnek is nyilvánítanák a házasságunkat, mi akkor is együtt élnénk. Kicsit tudathasadásos állapotot okoz ez nekünk, törvénytisztelő embereknek, de azt hiszem, ezzel már megbirkóztunk.

— Hogyan tovább?

— Erzsi szeret előre tekinteni. Szerinte most megtaláltuk azt az életet, ami csak a miénk, talán újra megtaláljuk egymást is. Egy biztos, valamelyest helyrebillent a lelkünk egyensúlya, s ha házasként nem, de testvérekként boldogok leszünk. Azt pedig, hogy lesz-e normális párkapcsolatunk valaha, nem tudom megmondani.

E

zzel felálltak, csendben elköszöntek, és kéz a kézben elballagtak. Zoltán udvariasan kinyitotta Erzsi előtt a kocsiajtót, rámo- solygott és szájon csókolta. Mint ahogy az férj és feleség között szokás.

Pókász Endre

életbené$ meg ellenére sens

N

agyon nehéz volt őket rávenni, hogy meséljék el életük történetét, fáj nekik minden kimondott és elhallgatott szó. Még ma is házasok, holott azt a törvény nem engedné. Ezért is költöztek a Dunántúlról Jász-Nagykun-Szolnok megyébe, mert itt nem ismeri őket senki, nem kérdezősködnek, na meg azok a nemrégiben még boldog, ma már szörnyűséges évek is távolibbnak tűnnek. A vak véletlen áldozatai, vagy közös apjuké? Erre keresik a választ, de nem találják.

Szolnokon egy semleges helyszínen találkoztunk. Egy gyönyörű nő és egy sármos férfi várt rám, ruhájukról ítélve láthatóan nem kell aggódniuk a napi betevő miatt. Eleinte félve nézegették, hoztam-e fotóst. Nem a leleplezéstől tartottak, inkább a meghurcoltatástól, attól, hogy a média „segítségével” egy életre tönkreteszik valamelyest rendeződött sorsukat, ezért is nem vállalták arcukat. A beszélgetésre kijelölt cukrászdában rajtunk kívül senki sem volt, így nem kellett suttogni, ők mégis halkan beszéltek.

Látva pillanatnyi zavaromat, Erzsébet magától fogott bele filmvászonra illő történetükbe.

— Gondolom, most nem jut eszébe semmilyen kérdés. Megértem, fura

lehet most önnek — nyugtatott. — Talán ott kezdeném, hogy én állami gondozásban nevelkedtem, anyámat csak néhányszor láttam. Egyszer nem jött többet, hatéves voltam, amikor megtudtam, elvitte a rák. Tisztességben nőttem fel, tizennyolc éves koromban kikerültem az intézetből, úgy éreztem, enyém az élet. Feleségül is mentem gyorsan egy jóval idősebb férfihoz, ám amikor kiderült, hogy soha nem lehet gyerekem, elvált tőlem. Én elkeseredésemben egyetemre mentem, amit persze nem bántam meg.

Zoltán éppen megitta a kávéját, s váratlanul átvette a szót. Párja, vagy inkább féltestvére lesütötte a szemét, hallgatta a férjét.

— A diplomaosztón ismerkedtünk meg, viharos szerelem után kötöttünk házasságot. Én is elváltam korábban, és annyira jólesett, hogy találtam valakit, aki ennyire egy velem. Hat éve karácsony táján apámnál voltunk, amikor Erzsi mesélni kezdett az anyjáról.

Erzsi ekkor fölnézett, Zoli karjára tette a kezét és közbeszólt.

— Ezt hadd mondjam el inkább én, jó? Tudja, neki nagyon nehéz erről beszélni — magyarázta. — Szóval anyám születésem után rögtön állami gondozásba adott, mert apám nem vállalta, hogy felnevel, ugyanis egy másik asszonnyal már az esküvőt tervezték. Ez az asszony (Zoli édesanyja) ugyanis szintén terhes lett. így minden összejött apámnak, nem merte vállalni leendő felesége előtt a félrelépését, de félt a két gyerektől is. Adott anyunak tízezer forintot azzal, hogy vetesse el a gyereket. Akkoriban az egy kisebb vagyon volt! Ám ő elköltötte a pénzt, úrinőként élt pár hónapot, aztán megszült. Visszatérve a

karácsonyi esethez, volt egy fényképem anyuról, azt megmutattam apósomnak, aki először rosszul lett a felismeréstől, majd zokogva mesélte el, ki is ő valójában. Ekkor derült ki, hogy féltestvérek vagyunk, apánk közös.

Az ezt követő napokról, hetekről tiszta emléke egyiküknek sincs. Csak rohantak egyik helyről a másikra, nem találtak nyugalmat sehol. Apjuk belebetegedett a szomorú felismerésbe, s fél évvel később meghalt.

— Emlékszem, napokig hozzá sem tudtam érni Erzsihez — mesélte Zoltán. — Nem tudom miért, de őt hibáztattam mindenért, pedig egyikünk sem tehet semmiről.

— Az meg sem fordult a fejükben, hogy elváljanak?

— Tudom, törvénytelen ez az egész így. De annyira szerettük egymást, hogy nem tudtunk volna külön élni. Apám halála pedig még inkább összerázott minket. Olyanok vagyunk, mint az asztal és a lába, kü- lön-külön csak egy-egy fadarab mindkettő, együtt viszont egészek.

— Mi történt apjuk halála után?

— Mivel anyám kiskoromban meghalt, nem maradt élő rokonunk, elköltöztünk. Erzsi keresett új lakóhelyet, azt hiszem, jól döntöttünk. A spórolt pénzünkön lakást vettünk, majd vállalkozásba fogtam, ami mára biztos hátteret ad.

— Mi kell ahhoz, hogy tízmillió ember közül éppen önöket sodorja egymás mellé az élet?

— Azt hiszem, a sors helyre tette, amit korábban elvett, hiszen két testvért újra összehozott. Azt, hogy egymásba szerettünk, nem érezzük büntetésnek, inkább áldásnak. Azon gyakran elgondolkodom, ha nem tudjuk meg, kik vagyunk valójában, akkor mi is lenne. De ez teória, semmi más.

— És mi van a házasélettel? Létezik még egyáltalán?

— Igen is meg nem is — válaszolt rövid gondolkodás után Erzsi. — Amíg nem tudtuk, hogy testvérek voltunk, csodálatos órákat töltöttünk az ágyban, gyakran jelentettünk beteget egy-egy szerelmes együttlétért. Azóta minden más. Hat éve nem értünk egymáshoz, de nem azért, mert nem kívántuk volna, az agyunk, a tudat, hogy rosszat teszünk, megakadályozta az élvezetet.

— De önök szép emberek, nem lenne gondjuk a másik nemnél...

— Ez nem ilyen egyszerű. Úgy négy éve nyitott házasságban élünk. Volt is mindkettőnknek pár kalandja, de valahogy nem stimmelt semmi. Én például azért szakítottam egyikükkel, mert nem tudtam volna megmagyarázni, kivel is élek valójában.

— A gyerekek nem hiányoznak?

— Nagyon. Egy nőnek nem lehet megmagyarázni, hogy nem lehet anya. Én ezt már régóta tudom, de nem tehetek ellene semmit. Talán a sors hozta úgy, hogy Zoli is terméketlen.

— Meddig lehet így élni?

— Sokáig, ugyanakkor semeddig — szólt közbe Zoltán. — Én legalább tízMlt mond a családi Jog?

A testvérek között létrejött házasság érvénytelen, ám ennek kimondása a bíróság feladata. Az ügy szempontjából az nem játszik szerepet, hogy az érintettek édestestvérek vagy féltestvérek, a szabály mindkét esetben ugyanaz. Azt a családjog egyik szakértőjétől, dr. Nánásiné dr. Szabó Rózától, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság tanácselnökétől tudtuk meg, hogy a házasság érvénytelenítése érdekében a házastársakon kívül indíthat pert az ügyész, illetőleg bárki más, akinek ehhez jogi érdeke fűződik, például az örökösök. A házasság érvénytelenítését követően egyébként továbbra is fennáll a volt házastárs névviselési joga, a bírói döntés nem érinti a vagyoni kapcsolatot, és ha van a gyermek, akkor az apasági vélelmet sem. A bírónő azt is elmondta, több évtizedes" praxisa alatt nem hogy ilyen tartalmú esetben nem kellett ítélkeznie, de egyáltalán nem találkozott a házasság érvénytelenítése érdekében - például a házasságkötés valamilyen alaki hibája okán — indított perrel.

Ha viszont senki sem kéri az érvénytelenítési eljárást és a gyermektelen pár továbbra sem kíván változtatni a helyzetén, akkor nem érhetik jogkövetkezmények. Természetesen az más helyzetet teremt, ha a testvérek között létezik szexuális kapcsolat, ezzel a kérdéssel azonban már a büntetőjog foglalkozik. Ezt a fajta kapcsolatot mint vétséget „vérfertőzés” elnevezéssel definiálja és rendeli büntetni — két évig terjedő szabadságvesztéssel — a Büntető törvénykönyv. -hFéltestvérházassá

FOTÓNK ILLUSZTRÁCIÓ