Új Néplap Vasárnap Reggel, 1999. január-december (2. évfolyam, 1-51. szám)

1999-11-28 / 48. szám

1999. november 28. ★ KÖZELRŐL ★ 3 évet dolgozott Pozsonyban. Mivel Marcella rajzolni, festeni is szeretett, nyaranta Zebegénybe járt át az alko­tótáborba. Ott kezdődött j kapcsolatuk, majd szerel- I műk Blaskó Sándorral, M aki ugyan Vácott mk í született, de abo- ai [sv.j nyinak vallja ma­li# gát, Abonyban  | ■BT' nőtt fel. Egy m I MBit../ szó mint R&v H száz; ek- JB s hajós Szabadkától Szajolig tartott eddig Előd Antal „pályafu­tása”. Sajnos a futás szó szerint értendő, minthogy há­romévesen, 1947-ben már menekülnie kellett Szabad­káról. Édesapja azt mondta: magyarok vagyunk és nem akarunk Jugoszláviában élni. Összepakolt hát fe­leségével, és gyermekeivel, köztük Antallal áttelepült Budapestre. Aztán Előd Antalnak volt még egy „futá­sa”: nem is olyan régen naiv fővárosiként még azt hit­te, Tiszabőn élheti le hátralevő éveit. Csakhogy tervét mások meghiúsították. Mivel konfliktuskerülő ember, egy idő után úgy látta, jobb, ha feleségével elköltözik a faluból... löd Antal hetedikként született abba a szabadkai csa­ládba, ahol végül tizenketten voltak testvérek. A férfi édes­anyja nagyon jó kézügyességű volt, de még inkább anyai nagy­apja, Kopinovics Mihály; ő ké­szítette például az Országház gipszrozettáit. Antal pont az öröklött kézügyesség miatt asz­talosnak tanult. Később megis­merte a hajóépítés csínját-bín- ját is, ebből élt 5 évig (és még maradva a kézügyességnél: hobbija a festészet). Leghosz- szabb ideig egy szövőgyárban dolgozott, ami a rendszervál­tással a padlóra került. 1971- ben nősült meg. Gyermekük nem született, nem születhe­tett. Feleségével imádtak vízi túrázni, a Dunán hajózni. Végül is ott volt hozzá saját készítésű hajójuk... Aztán a Duna — ahogy Antal fogalmazott — vízi M7-sé vált, nagyon elszennyeződött, meg a munkahelyük is megszűnt, úgy döntöttek, lemennek Tiszabő- re. Naiv fővárosiként akkor, 1987-ben azt hitték, örökre ott maradnak. Tévedtek. A házaspár mindig is vágyott egy közvetlen vízparti telekre, ahol csak vízre teszik a hajót, és máris mehetnek túrázni. Vettek hát egy házat Bőn, és gyönyörű­en rendbe hozták. Biogazdál­kodtak, kertészkedtek, továbbá Antal csodálatos kézügyességé­ből éltek, hiszen olyan élethű bogarakat, állatokat farag fából, hogy azok szinte megszólal­nak. Emellett belevágtak a falu­si turizmusba, megmutatni a városiaknak a természet szép­ségét. 1998-ig tartottak ki Tisza­bőn, tovább már nem bírták a körülményeket. A sok lúd disz­nót győz elve érvényesült ese­tükben is, és kénytelenek vol­tak beadni a kulcsot, mert már az életük forgott veszélyben. Antalt egyszer például az utcán akarták megkéselni. No, szé­gyen a futás, de hasznos (pedig Antal nem ijedős fajta, hiszen birkózott, és most is nagyon jó erőben van), és meg sem álltak Szajolig, házukat Tiszabőn hát­rahagyva. Kevéske vagyonuk­kal újrakezdték, mert hisz itt is olyan épületet vettek (kölcsö­nökből), ahol a falusi turizmus keretén belül szálláshelyet tud­nak adni a pihenést, a vizet, a túrázást kedvelőknek. Elvégre ha anyagiakban nem is, de ha­jóban bővelkednek: nyolc vár „bevetésre” készen a garázs­ban... Tóth András November 21., vasárnap: Vé­get ért a XIX. szolnoki országos néptáncfesztivál. • Jászbe­rényben a Szent Kamill Szere­tetszolgálat 150 adag gulyás­levest osztott szét a rászorulók között. November 22., hétfő: Egész­ségügyi fórumot tartottak a megyeszékhelyen az alapellátás privatizációjáról. • Halálos közlekedési baleset történt a 4-es számú főút szajoli szakaszán. .November 23., kedd: Új üzemet avattak a BHG volt karcagi gyáregységé­nek egykori elektronikai részlegében. • A Tanuló Tájékoztató Tanácsadó Szolgálat diákképzésének zárókonferenciáját rendezték meg Szolnokon. November 24., szerda: CsászárJudit, a KHVM miniszteri biztosa átadta a szolnoki MÁV-kórházban nyílt Mamma klinikát. • Az Országos Környezet- védelmi Főfelügyelőség is elutasította a Kengyelre tervezett veszélyeshul- ladék-megsemmisítő megépítését. November 25., csütörtök: Kunszentmártonban olyan nyomdaüzemet avattak, amelyben megváltozott munkaképességűeket foglalkoztatnak. November26., péntek: A III. őszi művészeti hetek programjában táncház­zal egybekötött népzenei estet tartottak Szolnokon. November 27., szombat Harmincéves jubileumi ünnepségét tartotta Jászberényben a Lehel Táncklub. Megszűnik a Szomszédok! — tette közzé a sokak számára érthetetlen hírt a sajtó. Több mint egy évtizede rendszeres vendégeink már a gazdagrétiek. Mégis, a Magyar Televízió a magas nézettséget produkáló, az évek során népszerű­ségéből mit sem vesztő, saját gyártású produkcióját csak december végéig finanszírozza. Hogy mi lesz azután? Egy­előre még nem lehet tudni. A panellakások két meghatáro­zó lakóját, Vágási Ferencet és fe­leségét, civil nevükön Nemcsák Károlyt és Ivancsics Ilonát látta vendégül a héten a jászberényi Déryné Művelődési Központ. A népszerű Pódium sorozat kere­tében a városba látogatott szín­művészeket közös műsorukról és a nekik országos ismertséget hozó családregény sorsáról kér­deztük. — Műsorunk címe: Papucs — mondta a művésznő — Az egy­órás zenés előadás miről is szól­hatna, mint a házasság szépsé­geiről... A kamaraszínpadi elő­adás elemeit természetesen úgy állítottuk össze, hogy abban a nekünk legjobban tetsző dalok, prózák szerepeljenek.- Gyakran felkere­sik a vidéki művelődési háza­kat? — Nem — kapcsolódott a be­szélgetésbe Nemcsák Károly —, mivel művelődési házaink nin­csenek túl jó anyagi helyzetben. Gondolom, jól fontolóra kell venni, hogy mikor mire adnak ki pénzt. Bár nem hiszem, hogy mi túl drágák volnánk, de a szá­mos rendezvény mellett nem valószínű, hogy sok pénze ma­rad ezeknek az intézmények­nek. — Mennyire könnyíti vagy nehezíti meg munkájukat, hogy az ország a Vágási házaspárként ismerte meg önöket? — Sokan hiszik azt, hogy a valóságban is férj és feleség vagyunk — mondta Nemcsák Károly - pedig nem vagyunk azok. Ez az ismert­ség bizonyos szem­pontból helyzeti előnyt jelent egy-egy fellépés alkalmával, hi­szen már tudják, kik vagyunk. Azt érzékel­jük, hogy az emberek szeretnek bennünket egyszerre látni a színpa­don. Ugyanakkor most egy kicsit nehéz helyzetben is vagyunk, mert nem tud­juk, hogy a jövőnk hogyan alakul. Pályafutá- s u n k során Szomszédok ide, Szomszédok oda, a helyzeti előny mellett is meg kell küzdenünk a minden­napjainkért, a szerepekért. — Hogyan érintette önöket, hogy az MTV vezetése bejelen­tette: csak december végéig fi­nanszírozza a sorozat forgatá­sát? — Tudomásom szerint egyelőre hivatalosan még nem hangzott el, hogy vége a sorozatnak — felelte a mű­vésznő —, de nem is foglal­kozunk ezzel. — Igazából persze foglalko­zunk vele — tette hozzá Nem­csák Károly —, de úgy informá­lódtunk, hogy folyamatban van­nak a tárgyalások a sorozat megmentésére. — Mi történik akkor, ha még­sem sikerül mindez? — Akkor nagyon szép volt az a 13 év, amit a sorozatban eltöl­töttünk... Banka Csaba A legmeghökkentőbb regény- és történet­író maga az élet. Hogy mást ne említsünk, Blaskó Marcella másfél évtizeddel ezelőtt — amikor szlovákul tanult minden tantár­gyat — még álmában sem gyanította, hogy később magyarul írja szerelmes leveleit. És mivel a szülei ebben keveset segíthet­tek, hiszen az édesapja, aki magyar volt, már meghalt, így az apai nagyapja segéd­kezett abban, mikor milyen kifejezést, szót használjon, ha szíve választottjának akar írásban üzenni. Marcella Vágsellyén született, a mostani Szlová­kiában. Édesapja magyar volt, akit korán elve­szített. Apai nagyszülei is magyarok. Édesanyja családjában cseh kötődések is adódnak, az anyuka szlováknak vallotta magát, otthon is így beszéltek, de mivel Vágsellyén sok a magyar, ezen a nyelven sem tudták eladni. Általános is­koláit, a gimnáziumot helyben szlovák nyelven végezte, majd a pozsonyi Műszaki Egyetem épí­tészeti karán építészmérnöki diplo­mát szerzett. Ezt követően két VASARNAP REGGEL Unnepváróban Dsida Jenő írja egyik versében: „Ma szívem is van, / Meg-megdobban a kabátom alatt, / és csilingeli ezer Idcsi csengő: / Karácsony köze­leg! / Karácsony közeleg!” Valóban közeleg. Elég a gyorsan fogyó naptárlapokra pillantani, egy reggelen a dérlepte háztetőkre nézni, mel­lünkön fázósan összefogni a nagykabátot, far­kasszemet nézni a karácsonyi füzérekkel, véget nem érő listákkal boltokat járni... Az eszünkkel máris tudjuk, hogy közeleg a karácsony. És a szívünkkel? Van egyáltalán minek megdobban­ni a kabát alatt? Mert ugye azért nem lehet olyan hideg tél és olyan vékonyka a kabát, hogy valahol mélyen ne rezdüljön meg legalább egyetlen kicsi csengő. Először csak halványan, alig észrevehetően motoz a mellkasunkban va­lami, aztán ezer kristálytiszta hangú kicsi csen­gő járja át a bensőnket. Ezért kell, hogy marad­jon időnk készülődni, mert pontosan ettől szép a karácsony: a mindent betöltő várakozástól. Várjuk a Megváltó születését, a fényt, az ünne­pet. S miközben várjuk, talán gyermekkorunk karácsonyaira emlékezünk. Az egyféle szalon­cukorra, ami a fogunk közé ragadt, de így is fi­nom volt, az első alvós babára, a villanyvasút- ra, a nagymama mákos bejglijének illatára. Az kor jött jól a magyar nagyapa, aki megtanította a levélírásra. Jól tehette a dolgát az idős úr, mert beteljesedett a kapcsolat: összeházasodtak, és Marcella a nyüzsgő Duna menti nagyvárost fel­cserélte egy csodaszép abonyi tanyával. Süt, főz, háziasszonykodik, kézművesszakkört ve­zet kicsiknek. Időközben gyarapodott a család, és megszületett édesapja szeme fénye, anyuci gyöngye, a kis szöszi Kata. Sőt már négyéves: szlovákul, magyarul egyformán beszél és óvo­dába is jár. Afféle félnaposba a városba: anyuci hordja-viszi kerékpárral. Marcella, ha hívják, tolmácsol, hiszen szlo­vákból perfekt. Azután cikkeket, méhész szak­cikkeket fordít csehről magyarra, és vezeti a háztartást. Szlovák ételeket főz, bár a párja sze­rint ezek úgy hasonlítanak a magyar ételekre, mint egyik tojás a másikra. Évente egyszer-két- szer hazalátogat ősei földjére, ahol született, fel­cseperedett. Egyébként csodálatosan érzi ma­gát, mindig tanyán szeretett volna élni. Olyan helyen, ahol nyaranta a madarak ébresztik, és ha kiáll az ajtóba, látja az égen a Tejutat. Tele­víziójuk nincs, este beszélgetnek, me­sél a kis Katának, olvasnak és hallgatják ilyentájt a fa duru- zsolását a kályhában. Mert azt elfelejtettük mondani, hogy az egész tanyát két, jó étvá­gyú kandallóval fűtik. Ezek mohóságára jellemző, hogy nem válogatósak a fákban, csak száraz legyen, mert ab­ba könnyebben beleharap­nak a lángnyelvek. D. Szabó Miklós Blaskó Marcella Pozsonyt cserélte fel egy Abony mel­letti tanyával. Mellette min­denük, a négyéves lányuk, Katherína. fotócs.i. első csalódásunkra is, mert kiderült, hogy a ka­rácsonyfát a szüléink dí­szítik. Arra az első szent­estére, amit már nem a szülőkkel töltöttünk, mert időközben mi is anyává, apává váltunk, s a fa alatt csillogó szemmel bámulta a csodát egy aprócska em­ber. Emlékezünk a cudar telekre. A kályha barátságos duruzsolására, a sült tök illatára, a kártyacsatákra. De jó is volt a párás ablakra rajzolni... És ugye nem feledjük azokat sem, akik már nincsenek velünk! Egy ér­des, mégis puha kéz simítását... Velük teljes a karácsony. Miközben emlékezünk, azon kap­juk magunkat, egyre türelmetlenebbül vágyjuk beszívni a fenyő illatát. Körülülni a ropogós ab­rosszal megterített asztalt. Sokan. Mindnyájan együtt. Mert mikor máskor, ha nem a szeretet ünnepén? Akarjuk az örömet. A másik örömét, a mások örömét. Várjuk hát tiszta szívvel, újra, jóra nyitottan! Higgyünk a gyermekeinkben, önmagunkban és a társunkban! Akarjunk hinni a világban és merjünk hinni az embereknek! Minderre csak szeretettel a szívünkben vagyunk képesek... Járvás Zsuzsa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents