Új Néplap Vasárnap Reggel, 1999. január-december (2. évfolyam, 1-51. szám)

1999-10-31 / 44. szám

1999. október 31. ★ KÖZELRŐL ★ 3 spanyolul szólal meg, arra úgy néznek a helyiek, mint egy va- rangyos békára. Mivel lerítt ró­lunk, hogy idegenek vagyunk, fuvar még csak kilátásban sem volt egy jó ideig. Az autósok tábláinkat látva még a fejüket is elfordították. Nem tehet­tünk mást, szüléinktől kér­tünk egy kis pluszpénzt ott­honról, amihez bankkártyával könnyedén hozzájutottunk, majd átbuszoztunk az ország nagy részén. Később stopol­tunk is, de pechünkre egy szélhámossal akadtunk össze. Egy látszatra becsületes turis­ta volt az illető, személyautó­val és meglehetősen hihető sztorival. Azt mondta: feltör­ték a kocsiját, és kilopták belő­le minden értékét. Állítása szerint hazafelé tartott, és ígérte, ha Barcelónáig kifizet­jük neki az autópályadíjakat, akkor akár egész Franciaor­szágon átvisz bennünket. Közben pedig Barcelónában majd megadja a tartozást, mi­vel ott rokonai élnek. Bedől­tünk neki, ő pedig apránként elszedte a maradék pénzün­ket. Barcelónában persze ki­derült, rokon egy szál se. Ez volt az utolsó csepp a pohár­ban, így aztán rövidesen — ha nem is túl barátságosan — bú­csút mondtunk alkalmi „jóte­vőnknek”. Spanyolországot magunk mögött hagyva vi­szont már gyerekjáték volt a hazatérés. Bugány János Egy szolnoki főiskolás, Mucsá­nyi Gábor idén nyáron „debü­tált” stoposként, ám mindjárt a sűrűjébe vetette magát. Baráta­ival ugyanis elhatározta, kiruc­cannak az észak-afrikai Marok­kóba - alig több mint három és fél ezer kilométer távolságba az otthonuktól. De a többit me­sélje el ő.- Az indulás napjának el­döntésén kívül aránylag kevés szervezés előzte meg az uta- ' zást. Amíg bele nem vágtunk, nem is gondoltam rá, mire vál­lalkozom. így védekeztem egy esetleges, utolsó pillanatban jövő pánik ellen. Összesen het­venezer forinttal, némi nyelvis­merettel és egy jól megtömött hátizsákkal voltam felvértezve. Először Hollandiába tartot­tunk, ahol ismerőseink élnek. Bennem csak a határon tudato­sult, mibe is csöppentem. Két, kétfős csoportra váltunk szét, ám előzőleg a másik csapatbé­li barátommal kötöttem egy fo­gadást, hogy ki ér előbb a szél­malmok földjére. Mi voltunk a szerencsésebbek. Csupán hu­szonhárom óra kellett e táv megtételéhez. Ott időztünk egy hetet, majd folytattuk utunkat Belgium, Franciaország, Spanyolország és végül Marokkó felé. Vi­szonylag simán haladtunk, a később még oly sok kellemet­lenség színhelyeként emléke­zetes Spanyolországon is sze­rencsésen átjutottunk, többek között egy svájci pszichológus segítségével. Az illető rendkí­vül barátságosnak bizonyult, a fuvar mellett vacsorára és éj­szakára is vendégül látott ben­nünket, azóta is tart az isme­retség. Végül a Gibraltári-szo- roson komppal keltünk át. Itt persze mi is olyan utasok vol­tunk, mint bárki más: körülbe­lül kétezer forintnak megfelelő árú jegyet vettünk, és cserébe a hajóval 2-3 óra alatt úti célunk végéhez értünk, ahol tíz felejt­hetetlen nap várt ránk. Európai szemnek kápráztató az a világ, csak a „kultúrsokk” - amely az első napon elborított bennün­ket — nagyon erős volt. Vi­szonylag kevés pénzből a Sza­hara széléig bebarangoltuk a különös, idegen, mégis ven­dégszerető országot. Aztán elérkezett a búcsú napja, s amikor felkereked­tünk, még nem tudtuk, hogy Spanyolhonban ötnapos kény­szerpihenőt erőltet ránk az élet. Mondhatom, nem túl kedvesek az ottaniak. Aki nem Autóstoposok: legyenek fiatalok vagy Idősebbek, figyel­met keltenek a forgalmas utak mentén. Megítélésükben a félelem keveredik a csodálattal. A stoposokat misztikum lengi körül. Az utazás e szokatlan módját választók a meg­ismerés nem hétköznapi formáját keresik. A fél várost tanította írónké nénit — Czétényi Lászlónét — minden­ki Ismeri Újszászon. A nyolcvanöt esztendős, gyémántdiplomás tanárnő több generációt tanított a településen, mielőtt — végül Igaz­gatóként — nyugdíjba vonult. Immár nyolca­dik éve lakik a helyi szociális otthonban, ahol Jobbára egykori tanítványai, no meg már az ő gyerekeik viselik gondját. Irénke néni Erdélyből származik, Marótlakon szü­letett 1915-ben. A háború utáni zavaros idők­ben azonban a család kénytelen volt át­települni Biharba, édesapja ugyanis nem akart felesküdni a román kormányra. Meglehetősen mostoha körülmények között éltek a magyarországi kiste­lepülésen, Püspökladány mellett, főként a mező- gazdasági munkák bizto­sították megélhetésüket. Ám édesanyja úgy látta, nem való a lánya pa­rasztasszonynak, in­kább tanulnia kellene. Máig sem tudni, ho­gyan, de elintézte, hogy októberben beiratkoz­hasson a polgári iskolába. Igaz, az asztalt meg a szé­ket úgy kellett magukkal vinniük, s a terem sarkában állították fel, de legalább tanul­hatott. Hasonló rejtély, hogy a polgári négy éve után miként kerül­hetett az egyszerű lány az egyik előke­lő pesti nevelőintézetbe, a Csalogány utcai tanítóképzőbe. Életének egyik legboldogabb kor­szaka volt ez: a módosabb lányok fenntartások nélkül elfogadták, s kisebbségi érzésektől mente­sen élhetett közöttük. Egyetlen fájdalma az volt, hogy a zenei tanulmányokban alaposan elmaradt tőlük. Míg a többiek négykezest játszottak a zon­gorán, ő épphogy csak megtalálta a hangokat. Zongoratanárnője azonban szárnyai alá vette, gya­korlatilag ő állta a külön korrepetálás költségeit. Az iskola elvégzése után tanítónőként nem tu­dott elhelyezkedni, így másfél évig társalkodónő volt egy idős hölgy mellett. Végül hazakerült falu­jába, de hamarosan jött a háború, s ő újra Pestre menekült. Ebben a zűrzavaros időben tanított is­kolában és óvodában egyaránt. Előfordult, hogy temetnie kellett, vagy éppen istentiszteleten harmóniumozott. A világháború után az­tán az ő élete is lecsendesedett. Férj­hez ment 1946-ban, és Újszászra költöztek. Harmincegy évig ta­nított, és úgy érzi, boldog em­ber, mert azt tehette, amit szeretett. A gyerekek okta­tását, nevelését egyfajta szolgálatnak tekintette, a magyar nyelv ápolását pedig hazafiúi köteles­ségnek érzi. Az utolsó öt évet igazgatóként töltöt­te, pedig sokkal jobban szeretett tanítani. így nem meglepő, hogy még nyugdíjba vonulása után is visszajárt helyettesíteni. Miután férje meghalt, s ő egyedül maradt, a fia hiába tiltakozott, az idősek otthonát választotta lakhelyül. Mostaná­ban naphosszat olvas vagy éppen keresztrejtvényt fejt, és nagyon örül, ha meglátogatják az unokák, vagy az egykori tanítványok osztálytalálkozóra hívják. Ottjártunkkor éppen a másnapi nyugdíjas­találkozóra készült, melyen a Szegény asszony könyvét adta elő. Szerencsénkre mi is hallhattunk tőle részleteket. szilvási Lelki < válságban a zenész (Folytatás az 1. oldalról)- A szakma hogyan viszonyult hozzád ebben az időszakban? — Azok, akiket a barátaimnak tekintek, mellettem álltak végig. Persze akadtak olyanok, akik velem szemben kedvesek vol­tak, biztatólag veregették a vál- lam, aztán mikor hátat fordítot­tam, akkor egészen másként vi­selkedtek. De ezekkel az embe­rekkel nem foglalkozom, az ő véleményük nem érde_ kel.- Őszintén szól­va, azt gondoltam, hogy a bal­eset után hosszú időre el fogsz tűnni a nyilvánosság elől, visz- szavonulsz az eljárás befejezésé­ig. Ehhez képest talán életed leg­érettebb lemezével rukkoltál elő. — Miért kellett volna eltűn­nöm? Egy festő, ha valami törté­nik vele, akkor kifesti magából a bánatát, a költő verset ír, a ze­nész pedig dalt. Én ebből merí­tettem erőt, a munkától kaptam vissza az energiámat. Számom­ra ez a menekülés. — A Késő című dalod erről a gondterhes időszakról szól? — Amikor kijött a kislemez, akkor sokan azt mondták: „Na, írt a rendőrnek egy dalt!” Ezt egészen másként kell felfogni. Ez a dal mindenkinek arról szól, amiről akarja. Természetesen nekem is jelent valamit, de hogy mit, az hadd legyen az én ma­gánügyem. Mindenki találja ki, mit jelent szerinte. Egy bizo­nyos, nekem nagyon sokat segí­tett ez a nóta abban, hogy rend­be jöjjek, hogy talpra álljak — Zeneileg mindenképpen visszatértél. Emberileg sikerült- e rendezni magadban a dolgo­kat? — Nem mondom, hogy vége a dolognak. Nem egyszerű ezt kiheverni, még akkor sem, ha már eltelt tíz hónap. Engem mindenhol figyelnek, hogy lát- szik-e rajtam valami, ami sze­rintem azért fölösleges, mert azt hiszem, ezt magamban kell lerendeznem. Éppen emiatt, ha látnak valahol nevetni, az még nem jelenti azt, hogy vége, mert nem látnak akkor, amikor tényleg magam alatt vagyok. Egy biztos, nagyon nehéz fel­adat ezt megoldani. Pókász E. Október 24., vasárnap: Jász­ig berényben „Jászok a pályán” elnevezéssel teniszmérkőzést rendeztek jászsági politiku­sok és a gazdasági élet meg­határozó személyiségei rész­vételével. Október 25., hétfő: Tanmű­helyt avattak Karcagon, a Varró István Szakiskola és Szakközépiskolában. • Szolnokon átadták az új helyre költözött Nap­sugár Gyermekházat. • Kunszentmártonban az önkormányzati kép­viselőkből álló fegyelmi tanács elbocsátotta állásából a város jegy­zőjét. Október 26., kedd: Top 100-Európa felé címmel a régiónkban mű­ködő vezető cégek az euroatlanti integrációról tartottak eszmecserét. Október 27., szerda: A forradalom emléknapját tartották Csépán. • Abádszalókon a Tisza-tó értékeinek megőrzéséről és védelméről öko lógiai konferenciát rendeztek. Október 28., csütörtök: Az ország legidősebb polgárát - a 109. szü­letésnapját ünneplő özvegy Szűcs Imrénét - köszöntötték Tiszate- nyőn. • A vöröskereszt több mint kétmillió forintos adománnyal se­gítette az árvízkárosult Tószeget. 0któber29., péntek: Életmódfesztivált rendeznek Szolnokon novem­berben -jelentették be sajtótájékoztatón a szervezők. 0któber30., szombat Szent Márton-napok kezdődtek Kunszentmár­tonban. • Abádszalókon II. világháborús emlékművet avattak. Ezüstös kártyatrukk Mezőtúron már majd’ mindenki ismeri Herbály András bű­vészt, fegyvergyűjtőt és újságárust, de most országosan Is megtanulhatták a nevét. Egy fővárosi megmérettetésről ugyanis második, illetve harmadik hellyel tért haza. A nevezetes vetélkedést, mely a XII. Corodini Bűvész Kupa nevet viselte, Budapesten rendezték meg. Nemzetközi rangot kölcsö­nöz ezeknek a versenyeknek, hogy rendszeresen érkeznek vendégek Csehországból, illetve a volt Jugoszlávia területéről. Herbály András (vagy ahogy Mezőtúron ismerik, „Hofi”) több éve rendszeresen részt vesz effé­le seregszemléken, hogy meg­mutassa, egy kisvárosban is le­het nagy mágus valaki. Lassan húsz éve foglalkozik már a va rázslatokkal. Kártyatrük- kökkel kezdte, majd foko­zatosan alakította ki saját stílusát, amelyet a piro­technika és a szúró-vágó fegyverek jellemeznek. De nem szakadt el a „gyöke­rektől” sem, hiszen ezüst­érmes helyezését a legutób­bi versenyen a mikromágia kategóriában egy négy kár tyatrükköt tartalmazó műso­rért kapta. A harmadik díjat pedig egy kínai pokon nyugvó, tűzzel és „vassal” látványossá tett produkciója ér­demelte ki. S ha valaki azt hinné, néhány nap alatt meg lehet ta­nulni egy trükköt, az bizony té­ved. András elmondta, sokszor hónapok telnek el, mire a gondo­lat mutatvány formájában a kö­zönség elé kerül. Mint minden bűvész, „Hofi” is arra törekszik, hogy minél válto­zatosabb, sokrétűbb legyen az előadása, ezért nemrégiben a szabadulótrükköket is elkezdte beépíteni a csodák so­rába. S hogy a gye­rekek se maradja­nak élmény nél­kül, részükre kü­lön számot hozott G. G. VASÁRNAP REGGEL „Takarékoskodnak” Október 31-e a takarékossági világnap. (No meg persze a reformációt is e napon ünnepel­jük.) Őszintén szólva mindig is furcsállottam, hogy miért pont egy hónap utolsó napját vá­lasztották arra, hogy emlékeztessék az embe- ! reket: takarékoskodni márpedig illendő lenne. Hó végére ugyanis a legtöbb családban már el­fogyott a fizetés, a járandóság. Vagy ha nem, hát „kicentizve” vár a sorára, arra pedig gon­dolni se nagyon mernek, hogy félretegyenek belőle. Hiszen amint kézhez kapja a dolgozó ; az — eleve már igen keményen megadóztatott I — pénzét, máris tucatjával sorakoznak a számlák: a fűtési díj, a vízdíj, az áramdíj, a te­lefonszámla, a közös költség, a különféle rész­letek (OTP, lakás, autó és a többi) havi díja, a tévé-előfizetés, a kábelszolgáltatás, a különfé­le biztosítások havi összege és így tovább. Az­tán jönnek az autóköltségek (benzinpénz, kö­telező biztosítás, súlyadó) vagy éppen a tö- ! megközlekedésre kiadott összegek, a család - élelmezésének költségei (ez aztán viszi a pénzt rendesen, pedig a többség egyáltalán nem költ luxusra), a gyerek(ek) ruházkodása, I óvodai, iskolai, felsőoktatási kiadásai, az egészségünk vagy éppen betegségünk (gyógy­szerek, kórházi költségek) ára, a vállalkozók helyettünk pénzügyi kötelezettségei, és akkor hol van még egy-egy kirándulás, mo­zi, színház vagy étterem, esetleg könyv- vagy le­mezvásárlás — és még ki tudja, mi mindent nem soroltam fel így kapásból, ami csak viszi és vi­szi a pénzt, hogy aztán takarékoskodásra már nem is marad, vagy csak alig-alig. Pedig na­gyon kellene, hogy maradjon, hiszen az biz­tonságot ad, a jövőnket alapozza meg, és a gyerekeinknek is jó lenne valamit nyújtani, amikor kirepülnek a családi fészekből. De a legtöbb helyen ez egyáltalán nem vagy csak nagy nehézségek, lemondások árán oldható meg. Kevés az a pénzünk, amit megforgatha­tunk a bankokban, a takarékszövetkezetek­ben. Mert hó végére lenullázódunk, sőt olykor mínuszba megyünk át, és még jó, ha nem kell zaciba vagy antikváriumba vinni valamilyen értékünket. Ilyenkor pedig az ember már zak­latott, ha a takarékosságot emlegetik neki, hi­szen hónapról hónapra él, és már nagyon vár­ja az újabb fizetést — hogy aztán kezdődjön minden elölről. Ördögi (pénz) kör, kiszállni pedig alig lehet belőle. Baranyi György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents