Új Néplap Vasárnap Reggel, 1999. január-december (2. évfolyam, 1-51. szám)

1999-10-10 / 41. szám

1999. október 10. ★ KÖZELRŐL ★ 5 Közelgő szolnoki orgonakoncertje előkészí­tése okán a megyeszékhelyen járt Varnus Xavér, a torzonborz fantáziájú, hihetetlen szabadságvágyú, cinikus álmodozó. Akire a zseni bélyegét ugyanúgy rásütötték már, mint a kóklerét. Aki egyaránt megtapasztal­ta a lót borzalmas mélységeit és szédítő ma­gasságait. Aki sajnálja, hogy korunkban már „nem gyártják a gavallér úriembereket”, s akinek háromszor kellett kivándorolnia az országból a „középszerű hülyék” miatt. Két és fél órát áldozott lapunkra idejéből Var­nus Xavér. Többet sem sajnált volna, csak nem akartunk visszaélni vendégszereteté­vel. Döntsék el Önök, közelebb kerültünk-e a Xavér-jelenség magyarázatához __ A szabadban beszélgetünk. Süt a nap, és sápadt levelet kerget a könnyű szél. Xavér ezt valahogy így jellemzi: aranyló méz csorog alá. Aztán Petro- niust idézi: „...lehullajtja haját a platán”. Az ősz az egyik kedves évszaka. A Tisza-part Olaszországot idézi fel benne. Szőke tincsein szánkázik a nap­fény. Szépnek tűnik tőle. — Nekem amúgy nem tetszenek a szőke férfiak— mondom. — Nekem sem — válaszolja. Ennyiben maradunk. A fiatal művész a koncertjeire kamionnal érke­zik, ugyanis saját orgonáját hozza millió részre szétszedve. Egész délután a helyszínen szereli négy embere. Ez az a hangszer, amit Zemplényi Györgytől kapott. Futólag ismerte a zseniális csa­lót, hisz Budapesten, a Múzeum kávéházban gyakran vacsoráztak ugyanabban az időben. Zemplényi már haldoklott, mikor hívatta Xavért. Egy szál alsónadrágban feküdt az ágyán, hasán műtéti hegek hemzsegtek. Rákos daganatok emlé­kei. — Vidd, a tiéd — szólt, s erőtlenül a terasz fe­lé mutatott, ahol sok-sok papírdoboz tornyosult. Varnus Xavér rögtön kiszúrta az egyikből kikandi­káló orgonapedált, és — életében talán először — halk zavarféle suhant át rajta, aztán valamit csen­desen motyogott. Máig sem érti, miért e nagyvo­nalú ajándék, hisz személyesen soha semmivel nem szolgált rá. Aztán eszébe jutott, hogy video­felvételen látta Zemplényit Izraelben rabbiként prédikálni, s megengedett magának egy kamaszos mosolyt. Varnus Xavér átlagembernek tartja magát egy átlagos országban, az átlagostól meglehetősen el­térő magánvéleménnyel. Egy átlagpolgár viszont valószínűleg csak e mondat legutolsó kitételével A szabadelvű orgonaművész Varnus Xavér a Zemplényitől kapott hangszerről, nemi vonzódásairól és a „trópusi” gyereknevelésről ért egyet, miközben csodálja vagy szidja, de kö­zömbösen nem megy el mellette. Ettől függetlenül köszöni, jól érzi magát. Mert szabad. Mindig is az volt, és mindig is az lesz. Ugyanakkor mindent megkapott a sorstól, mert kevésre vágyott. Ha tár- gyiasítani lehet, úgy hívják: lakás, sok könyv, kis kert, egy jó autó, hetente két-há- rom nyitott nap otthoná­ban a francia *V\AtV csak a kert hi ányzik... Varnus Xavér három feleségen van túl. Eddig? Vagy örökké? Ki tudja. Házasságai­ból két fia született, ma már 14 és 12 esz­tendősek. Egyikük kiskorában nagyon- bőgős volt. Egyszer há­rom napig ő vigyázott rá. Már egy órahosszája zengett tőle a ház, ami kor egy hirtelen ötlettől vezérelve pelenkára vet kőztette a fiúcskát, és 38 fo­kos hőmérsékletet csinált. A gyermek a trópusi állapotok közepette rendkívül jól érezte magát. Jókat ivott és szundított. A mama ér­kezése előtt egy órával pedig ismét 22 fokot varázsolt, fiát felöltöztette, az pedig újból rá­zendített. Mire hitvese átlépte a küszöböt, a gyerek ugyanúgy ordított, mint mindig.. Három feleség megtapasztalása után (közben?) mégis úgy érzi, a két nem gondolatai, látásmódja, céljai merőben eltérnek egymástól, s örö­kös harcra vannak kárhoztatva. „Talán ez volt az az alapvető ok, amely saját nememhez vonzott” — írja egyik könyvében. Meg azt, hogy Montreálhoz köti élete legelső, azóta már barát­sággá szelídült fiúszerelme, mely ázóta is csodás misztikumként lebeg hétköznapjai fe­lett. Xavér persze nem hirdeti, hogy fér­fi férfival, nő nővel szerelmeskedjen, pusztán vállalja: másként gondolko­dik, és nyíltan kiáll a másként gon- dolkodók-cselekvők jogaiért. És cso­dálkozik, hogy egy pártnak sem ju­tott eszébe még az a másfél millió választópolgár, akiket legszelídeb­ben „mások­nak” zunk Neki viszont sokszor eszébe jut egy ránézésre középkorú értelmiségi házaspár beszélgetése az egyik jegyiroda előtt: — Már 2500 egy Xavér-jegy? Akkor csak egyet vegyél, szívem, majd te elmégy — így a férfi. Vagy a koncert felénél felváltjuk egy­mást — válaszolja a nő. Ez adta a legújabb jóté­konysági hangverseny és segítő alapítvány ötletét. A szimpla sikerre tud magyarázatot: az orgonát zenekarként kezeli, az. emberekkel rendkívül könnyen tud kommunikálni és mindig természe­tes. Arra a hihetetlen, tomboló sikerre, ami körül­öleli, átjárja, viszont még ő sem talál feleletet. — Nem kell mindenre magyarázatot keresni — mondja egy bölcs öregember nyugalmával, mi­közben átkísér a parkon. Belegázolok a szabályos kupacba összegereb­lyézett halott levelekbe. Milliárd szilánkká száll a száraz avar. Azt gondolom, követ. Nem teszi. Ta­lán majd legközelebb . . . Járvás Zsuzsa Különleges trófeával térhetett haza nemrégiben Mesterszállás­ról egy osztrák vendégvadász. A Mester Vadásztársaság terüle­tén ugyanis kuriózumszámba menő, úgynevezett parókás őzba­kot sikerült elejtenie. A történetről a társaság elnöke, Molnár Mihály számolt be lapunk­nak. — Tavasszal sikertelenül próbál­koztunk néhány őzbak kilövetésé­vel, ezért a késő nyári párzási idő­szak lehetőségét szerettük volna ki­használni a kiszemelt állatok pus­kavégre kerítésére. Mindez nem is közös szenvedélyünk kiélése miatt volt fontos, hanem — mivel alig há­rom esztendeje alakult a vadásztár­saság — anyagi helyzetünk megerő­sítése szempontjából. Hiszen az köztudott, hogy egy-egy szép vagy különleges trófeát viselő vad kilövé­séért a tehetősebb külföldi vadá­szok hasonlóan szép összegeket hajlandók áldozni. Ezek vadászata tehát szinte kizárólag az ő privilégi­umuk, mi — legalábbis idehaza — nem engedhetjük meg magunknak ezt az élvezetet. Szerencsére a nyár végi vadász­szezon ezúttal sikeresnek bizo­nyult, hiszen összesen 12 őzbakot lövettünk ki, köztük ezüst- és aranyérmes aganccsal ékesítetteket is. A legértékesebbek 5-6 ezer né­met márkát is hoztak a konyhára. Ezek között volt az az úgynevezett parókás bak is, amely meglehető­sen nagy ritkaságnak számít. Paró­kának egyébként vadászberkekben az agancsot borító hám- és szőrré­teget hívják, amelyet ezeknél az ál­latoknál egy kóros jelenség: hormo­nális elváltozás okozza. Efféle kuri­ózum őzbak felbukkanása az or­szág egész területén szenzáció- számba megy. A megyében ebben az esztendőben — úgy tudom — Karcag környékén lőttek egyet, de vannak olyan évek, amikor a térség egyetlen vadásztársasága sem büszkélkedhet parókás bak elejté­sével. Ez azért is van így, mert ezek a - bizonyos szempontból beteg — állatok előbb-utóbb belepusztulnak hormonháztartásuk rakoncátlanko­dásába. Éppen ezért elmondhatjuk, szerencsések voltunk. Ezt a bakot ugyanis csak most lehetett meglő­ni, mert jövőre már valószínűleg nem találtunk volna rá. —bugány— Rengetegen vágyakoznak világszerte a korlátlan lehetőségek hazájá­ba, az Amerikai Egyesült Államokba. Mit nem adnának egy ott élő csa­ládtagért, tehetős rokonért, a zöld kártyáért, amely egyben munka- vállalói lehetőség is. Igaz, történetünk szereplőinek, az eredetileg besenyszögi Boros Istvánnak meg a feleségének, a Jászladányban született Zana Erzsébetnek erre már aligha van szüksége, lévén nyug­díjasok. De hát az egyetlen gyermekük, a fiuk harmincöt éve kinn él: ott a felesége, a négy unoka. Az idősödő szülők 1972 óta többször ki­látogattak hozzájuk, és végül tavaly nyáron döntöttek: örökre kiköl­töznek. Az örökből pontosan tizenhárom hónap lett. Hogy miért, írá­sunkban erre keressük a válaszokat. Pista bácsi: — Az elmúlt évben határoztunk, jó lenne ismét teljes, szép, nagy család­ban élni. A fiunkkal, menyünkkel, unokákkal. Mindent — házat, bútoro­kat — eladtunk, és 1998. július 20-án átrepültük az óceánt. Nagyon vártak bennünket Kentucky állam Louisville nevű városában. Ez egy óriási telepü­lés, millió körüli lakossal. Erzsiké néni: — Készre érkeztünk, a fiunk ingat­lanok adásával, vásárlásával foglalko­zik, és egy házat építtetett nekünk. Ugyanarra a portára, ahol 24 éves fiú­unokánk lakik. Egy hold kert tartozott hozzá, hátul temérdek fával, bokorral, ahová olykor még az őzek is belátogat­tak legelni, elöl nyírott gyeppel. A fér­jem szeme felcsillant, mert amióta nyugdíjas fodrász, még jobban szere­ti a kertészkedést. Pista bácsi: — Kis idő teltével igazi szentségtö­rést követtem el azzal, hogy a nyírott pázsit­ról vagy 200 négy­éi szögölt felszántot- jk, tam, és abból ve­teményest ala­kítottam ki. Az ilyesmi arrafelé nem divat, ott a parkgondozás az igazi. De hát én ma­gyar vagyok, ezért vetettem, ültettem répát, retket, zöldséget, paradicsomot, dinnyét, uborkát, hagymát. Csodála­tos arrafelé az időjárás, termett is hat­vanhét sárgadinnyém. Érdekesek ezek a kintiek, hiába kínáltam őket, inkább a szupermarketből vásároltak. Erzsiké néni: — Szerettek, befogadtak volna ben­nünket, de hát nem értettük a nyelvet. Főleg nekem hiányzott a különböző emberekkel a beszélgetés, hiszen ko­rábban Szolnokon én is a fodrászat­ban dolgoztam mint pénztáros. Rá­adásul szeretek sétálni, de ott járda nincs. Mindenki rohan valahová ko­csival. Pedig jók az emberek, ezt bizo­nyítja az is, amikor egy üzletben vélet­lenül ott felejtettem a pénztárcámat, és később érte mentünk, hiánytalanul megvolt a pénz. Sőt örültek, hogy meglett a tulajdonos. Mindezek elle­nére hiányzott a mi kis házunk, egyre jobban sóvárogtam utána. Fogyni kezdtem, ideges voltam ebben a szu­perkényelmes, rohanó világban, ame­lyik nyelvéből ráadásul keveset értet­tem. A férjem jobban érezte magát, ott volt a ken, de a magyar szó neki is hi­ányzott. Látta rajtunk a fiunk, szo­morúak vagyunk, és leültünk be­szélgetni. Beváltottuk neki: gaz­dagság ide, kényelem oda, mi ha­zavágyunk Szolnokra. Oda, ahol 1956 óta lakunk, ahol jó szomszéda­ink voltak. A fiunk ezt az óhajt szomorúan tudomá­sul vette, mi pedig két-három nap gon­dolkodási időt kértünk. Pista bácsi: — Végleges volt a döntés, megérke­zésünk után pontosan 13 hónap múl­va, 1999. augusztus 21-éri visszajöt­tünk Szolnokra, ahol a Baross utcában vettünk, vett a fiunk lakást,, bár ez a sok emelet már nem nekünk való. Lej­jebb szeretnénk költözni, a földszint­re. Oda, ahová egy kiskert is tartozik, akár az előző lakásunkhoz. Hiszen unatkozom, hiányzik a mozgás, a ka­pálás, úgy éreztem, az angol nyelvet sose sajátítom el úgy, hogy minden gondolatomat kifejezhessem. Ennek ellenére hangsúlyozom, semmi rosz- szat nem mondhatok az ottani embe­rekre. Erzsiké néni: — A fiunk szomorúan ment vissza, és valahogy a mi szívünk is sajog. Ha­zát, otthont találtunk, járda is van, be­szélgetni lehet a szomszédokkal, a Jó­létben ahová járok. Másképp kel fel a nap, virrad a reggel, fúj a szél. Ugyan­akkor a családot újra elveszítettük, hi­szen a fiatalok kinn élnek. Rájöttünk: mind a kettőt nem nyerhetjük meg. Éppen ezért várjuk, nagyon várjuk őket mindig, mint ahogyan idős embe­rek azokat várják, akik a szívünkhöz legközelebb állnak ... D. SZ. M. Egy esztendő elég volt Amerikából

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents