Új Néplap Vasárnap Reggel, 1999. január-december (2. évfolyam, 1-51. szám)
1999-10-03 / 40. szám
1999. október 2. ★ KÖZELRŐL ★ 5 nek felszolgálja a kávét. Mert azt is ő csinálja... Ë dit (37 éves) pedagógus. Nem is tudja, hogyan tűrik meg ezen a tt pályán, mert sokat hiányzik. Vagy a gyerekei betegek, vagy ő. És keveset keres, pedig nagyon kellene neki a pénz. Férje — a jól menő vállalkozó — ugyanis egyre fu- karabban bánik a kosztpénzzel, s egyre dühösebb, akár festetésre kellene, akár a gyereknek sportcipőre, meleg dzsekire. Edit persze nagy lakásban él, szép bútorok között és jó kocsival jár. Ápolt, divatosan öltözik, ahogy a férje imázsához illik. Általában irigylik, és sehogy sem értik, miért vállal helyettesítést, meg ad különórákat. Mire kell neki a pénz, ha a férjének van jócskán. És Edit nem mondja el, hogy férje naponta felemlegeti: az az úr a házban, aki a pénzt keresi, s ha nem pofázik vissza, ehet az asztalánál, olvashat a villanyánál. Ha pedig nem tetszik, fel is út, le is út. Az asszony persze menne. Régóta és minél messzebbre. Csak hát van két iskolás gyereke, akikért felelősséggel tartozik. Marad és tűr, és nemcsak hatalomvágytól hajtott férje agresszióit, hanem az igazgató és a kolléganői epés megjegyzéseit is. Mert mégsem mondhatja el mindenkinek: az aranykalitka nagyon tud fájni... Lejegyezte : Járvás Zsuzsa (A szereplők keresztnevét kérésükre megváltoztattuk.) Lakshmi Puri, India nagykövet asszonya járt a napokban Szolnokon. Alig néhány hónapja él hazánkban, de mint mondja, rögtön beleszeretett Magyarországba.- Huszonöt éve dolgozom diplomataként, ez idő alatt teljesítettem szolgálatot többek között Svájcban, Srí Lankán, Japánban, de egyetlen országban sem éreztem azonban magam olyan jól, mint itt. Sosem jártam korábban Magyarországon, így minden az újdonság varázsával hat. Imádom ezt az országot, s főként az itteni embereket. Ennyi ked vességet, segítőkészséget sehol máshol nem tapasztaltam még. Bár másként élek, másként öltözködöm, egyetlen pillanatig sem éreztem idegennek magam. Annak ellenére, hogy több ezer kilométernyi távolság van a két ország között, úgy érzem, van bennünk valami hasonló, valami láthatatlan kötelék amely össze köt minket. Rá adásul gyönyörű környezetben lakom, a nagyköveti rezidencia egyszerűen csodálatos. — Családja is elkísérte az új állomáshelyre?- Ez az egyetlen negatívum. Huszonöt év után először vagyok kénytelen távol élni a férjemtől, aki szintén diplomáciai szolgálatot teljesít Londonban. Nagyobbik gyermekem már 23 éves, ő New Yorkban bankár, 11 éves kislányom viszont velem jött Budapestre.- Érezte-e valaha, hogy mivel nő, másként bánnak önnel a diplomáciai életben? — Szerencsére sohasem éreztették ezt velem. Eredetileg orvosnak készültem, de a körülményeim arra kényszerítettek, hogy diplomata legyek. Ha már így alakult, szeretném a lehető legjobbat kihozni ebből. A diplomácia bármelyik területét szeretem, és különösen élvezem, hogy új embereket, új országokat, új kultúrákat ismerhetek meg.- Az elmúlt fél évben végzett munkájából mire a legbüszkébb?- Talán az a legfontosabb, hogy sikerült fellendíteni a gazdasági kapcsolatokat. Ez az alapja ugyanis az összes többi területnek, hiszen a tudományok, a művészetek nem létezhetnek biztos gazdasági háttér nélkül. — Nagykövetként tanulja-e a magyar nyelvet? — Ez talán a legnagyobb hibám. Napról napra halogatom az első leckét, a magyar ugyanis rendkívül nehéz nyelv. Bezzeg a kislányom már egészen jól beszél, s természetesen állandóan noszogat engem is. SZS il Sokan érzik magukat manapság gúzsba kötve. Nem szárnyalni akarnak. Dehogyis, a szabadságnak már az illúzióját is rég elfeledték. Kit a főnök szorongat, kit a határidő. Megint mást a szegénység, s van, akit meg az egész sanyarú világ. És van, aki sír, panaszkodik, részvétet ébreszt, mert kedvét, szárnyát szegték, hitét vették. Megint más csendben tűr. Úgysem hinne neki senki, hisz megvan mindene. Csak hát a kalitka akkor is kalitka marad, ha éppenséggel aranyból van... A nagykövet asszony kollégánk, Csabai István társaságában, akinek Indiát bemutató fotókiállítását nyitotta meg Szolnokon gnes (42 éves) érettsé- y \ givel és jó szakmával Vrendelkezik, csak éppen húsz éve nem dolgozik. Azóta, hogy férjhez ment. Jó partit csinált, ára a szépsége és a szabadsága. Amit hajdanán kényeztetésnek vélt, később súlyos teherré vált. Mindkettőjüknek. Csakhogy az asszony hamar megszokta a luxuséletet: a drága ruhákat, ékszereket, bútorokat, jó autókat, külföldi utakat, s esze ágában sincs lemondani minderről. Már nem tudná elképzelni, hogy ne járjon házhoz a fodrász, kozmetikus, pedikűrös, manikűrös. De azt sem, hogy a porszívó vagy a mosatlan edény letörje a műkörmét. Ágnest házassága első hét évében mindennel elhalmozta a párja, és mutogatta, mint egy páratlan műtárgyat. A második hét évet a gyerek és a külvilág kedvéért húzta le. Akkor már szabadulni akart. A harmadik hét éve bizonyítással telt. Azzal, hogy mindennek a fele az övé, s még mindig szép és kívánatos. De Ágnes teher lett a férjének. Szabadulna is tőle a férfi, hisz van hamvasabb nő, akit kényeztet, ám az asszony erősen kapaszkodik a kalitka rácsaiba, csak annyira engedi el néha, hogy kisimítsa szőke haját egy-egy pofon vagy jól irányzott rúgás után... ' éter (45 éves) mérnök, felesége jogi egyetemet végzett. Hamar kiderült, az asszony pályája szélsebesen ível felfelé. Gyerek „véletlenül” lett, s a sikeres jogásznő nagyon vigyázott rá, hogy több véletlen se fordulhasson elő az életében. A kisfiúval Péter maradt odahaza. Előbb csak gyesen, aztán ápolni, ha beteg, meg a tanulásban segíteni. Magától értetődő, hogy a teljes házimunkát is elvégezte a bevásárlással együtt. Vállalt volna szívesen további gyermekgondozást, de felesége hajthatatlan maradt. Pár éve — mióta fia középiskolás — dolgozgat néha. Azt, amit más leginkább hobbiszinten művel. Tudja, a szakmájához már nem térhet vissza, sokat felejtett. Pétert belülről szégyen, tehetetlenség és keserűség marcangolja. Egyre többször. Közben arra vár, egyszer megkérdezi tőle a felesége, tényleg olyan boldog, amilyennek látszik. Mert Péter mindig mosolyog. A partikon, a sítúrán és az egzotikus nyaralásokon. S akkor is, amikor a vendégeikAkár csak Robin Hood, a saját nyílvesszőjét is telibe találja Marton Tibor. A szolnoki fiatalember azonban nem íjjal, hanem kézzel jutatja célba a kis nyilakat. Dartso- zlk, s nem is akárhogy, hiszen reméli, jövőre az angliai világbajnokságon is bizonyíthatja tudását. A darts hallatán kiskocsmák mélyén, a flippergépek és a pénznyerő automaták mellett elhelyezett elektronikus céltábla jut a legtöbb embernek az eszébe. Aki hideg sör1™ tyolgatása közben, amolyan unaloműzőként teszi pró bára magát, annak talán eszébe sem hogy mindeb versenyeket, sí világbajnokságot is rendeznek. Marton Tibor is először csak azért ragadott nyilat, hogy elüsse az időt. Két és fél évvel ezelőtt aztán látott egy hirdetést, amelyben a kereskedelmi és gazdasági főiskola épületében rendezett versenyre hívták a darts híveit. Benevezett, bár akkor még nyila sem volt. Azokat az erőpróba előtt egy órával vásárolta meg. Nem mondhatni, hogy tu dományos alapon választott, hiszen csak egyetlen szempont vezérel te: ne legyen túl drága. Ezek után ő maga is meglepődött, hogy a versenyen első partiban éppen alulmaradt, a ^ m á s o - Jmß ’dikban 9? oedie az A dartsnak két ága alakult ki. A soft, amikor műanyag hegyű nyilakkal műanyag borítású céltáblára dobnak, és a still, amikor préselt fűtáblát fémhegyú vesszőkkel veszik célba. A szabályok — mindkét esetben — pontosan meghatározzák még azt is, hány grammos nyílvesszővel versenyezhetnek a játékosok. A céltáblán körben egytől húszig sorakoznak a számok, méghozzá úgy, hogy minden nagyobb értéket két kisebb fog közre. Ezek az értékek azonban megduplázhatók, triplázhatók, ha a nyíl a vékony külső, illetve belső szegélyben talál célba. A tábla közepe 25, míg a legbelső kör, a buli 50 pontot ér. A játék általában 501 pontról indul. A találatokat ebből vonják le. Az győz, aki hamarabb eléri a nullát. A partit azonban csak a duplába talált dobással lehet befejezni. Ezt a világklasszisok a lehető legkevesebb, kilenc dobással érik lív- el. eközben Martfűre, a megye legjobb dartsosai közé járt versenyezni. A munkának meg is lett a gyümölcse, hiszen előbb csak helyezéseket ért el majd már megyei versenyeket is nyert. Sőt országos versenye ken már játszmát nyert. Mindez arra ösztönözte, hogy komolyan foglalkozzon a játékkal. Nap mint nap órákon át dobálta a nyilakat a céltáblára. Volt úgy, hogy estére már fájt a keze, de másnap újra kezdte a gyakorlást. Minds e m lőtt szégyent, hiszen a pro-:: fik hazai ranglistáján is előkelő helyre ke rült. Nemrégen pedig egy országos viadalon, ahol a legjobb hazai dartsosok is rajthoz álltak, amatőrként a legjobb 16 közé került. — Az egyes pályán játszottak a nagymenők — emlékszik vissza Marton Tibor. A történteket óriási kivetítőn nézhette a közönség. Miután legyőztem az egyik neves versenyzőt, engem is erre a pályára szó lítottak. Az országos ranglista 13. helyezettjével játszott, és nyert. A másnapi döntőn azonban nem tudott elindulni. Hazafelé jövet ugyanis megsérült a keze. Marton Tibor azonban nem csak versenyez (gyakorlásképpen szinte minden viadalon elindul), de klubot is szervez. Barátaival a sportág népszerűsítésére létrehozták a szolnoki Darts Egyesületet. Most nagy tervet forgatnak a fejükben, jövőre részt szeretnének venni az angliai világbajnokságon. Ehhez nem is kell mást tenniük, mint megnyerni egy országos versenysorozatot. Számukra ez az egyetlen lehetőség, hiszen az útiköltséget és a nevezési díjat aligha tudnák előteremteni. Bár a versenyek itthon ; is és külföldön is pénz- N díjasak, megélni ebből még a világklasszisok jf sem tudnak. Egy-egy hazai viadalon a győzelemért járó forintok jobbára csak a költségeket fedezik. így aki erre a játékra adja a fejét, az csak sportot űz a dartsból. Teleki József val
