Új Néplap Vasárnap Reggel, 1999. január-december (2. évfolyam, 1-51. szám)

1999-09-12 / 37. szám

19Sà. szeptember 12. ★ KÖZELRŐL ★ 3 A barátság tábora A csendes főutcán csak néhány ke­rékpáros kanyarog. A napfény erőtle­nül hull alá a magasból. A Tlsza-par- ton már az ősz színezi a lombokat, a füvet harmat áztatja. Két hétig — im­már ötödik alkalommal — erdélyi kép­zőművészeknek ad szállást és ihletet Kőtelek. Sajnos egyiküket útközben érte utol édesapja halálhíre, így ő azonnal visszafordult. De tizenegyen maradtak. Hogy maradandót alkossa­nak. Egy kőtelki származású jogászt néhány éve Romániában járva elvarázsolt a makfalvi képzőművészeti alkotótábor hangulata. El­határozta, ő is szervez hasonlót. A követke­ző esztendőben már tíz erdélyi művész habzsolta — szavaikkal élve — a Tisza-par- ti hangulatot. Azóta várják a szeptem­bert, hogy ismét jöhessenek. Azt mond­ják, ez már nem tábor, több attól. Úgy / hívják: barátság. Az itt töltött idő alatt több tucat mű születik, ame­lyekből helyben kiállítás nyílik majd. A művelődési ház folyosóján keményen koppannak lép­teink. A nagytermet beár­nyékolják a kinti fák lombjai, | csak a neonlámpa sercegése hal­latszik. Egy asztal fölé ősz hajú férfi hajlik. Kezében ecset. Megza­varjuk Kedei Zoltánt, a rangidős festőművészt, aki pedig a csendet szereti, a magányos alkotást. Most — alkalmazkodva a körülményekhez — vízzel hígítható festékkel dolgo zik. Az olajfesték otthon várja ma­rosvásárhelyi galériájában, ahol naponta többen megfordulnak, mint a helyi múzeumban. A hét venéves mester az abszolút gon­dolatot, érzést igyekszik képi sí­kon megjeleníteni, a földi és a spirituális világot összekötve. Állandóan visszatérő motívu­mai: a madár, a nő és a kereszt. Műveit Ja pántól Kanadáig szerte a világban ismerik. Megrendelésre soha nem készít semmit, nem kommerszizálja a művészetet. Ezt megfogalmazva fázósan összehúzza ma­gán kardigánját. Ki tudja, mire gondol... A merről a maró szag terjeng, ott talál­juk meg Sándor János fafaragót. Dió­fa deszkákra és esztergált, gőzölt bükkfa „tányérokra” varázsol a valóság­ból táplálkozó csodálatos mesevilágot. Pávát, élet­fát, csodaszarvast. És készít címert, emlék­művet. Mint mondja, ! a nemesi címereknek mostanában igen nagy a keletje. Egyre többen rendelnek fara­gott elmert (ha már ku­tyabőr nincs), hogy az­tán lakásukban a fő helyen díszelegjen. Sándor János so­Ahol az életnelTnincs értéke ✓ latot. Miután „megálmodja” következő művét, kezébe veszi a vésőt meg a bunkót (egy fa kéziszerszámot, mellyel a vésőt üti), és alkotni kezd. A különféle méretű vésőket behunyt szemmel is megtalálja, a fa pedig engedelmesen forgácsolódik ke­ze alatt. Jó a munkáira nézni, életigenlést, örö­möt sugároznak. A barátságos fafaragó nem is tagadja, művei a szeretetről szólnak, mert az a legfontosabb a világon. Talán ezért fogadták Franciaországban is ugyan­olyan nagy szeretettel, mint itt, a Tisza-par- ti kisközségben... A Tisza-parti fák rejtőzködő árnya alatt egy feldöntött széken ücsörög Fekete Zsolt festőművész. Balján — a földön - félliteres ásványvizes palack, jobbján egy pohárban zöldes lé, szanaszét festékestubusok. Akvarellképet készít a templomról. Ezt egyetlen évben sem mu­lasztja el, immár ötödjére. Elsősorban a semmihez sem hasonlítható táj, a Tisza­az alföldi csend miatt tér vissza újra és újra. Szeret itt lenni, ott­hon érzi magát, hozzá­tartozik az életéhez. Ezt a hangulatot igyekszik meg­örökíteni ecsetvonásaival a pa­píron. Először azt mondja, semmi sem vál­tozik, aztán megállapítja, öt év alatt na­gyobbak lettek a fák, ő meg öregebb és rosszkedvűbb. Közben delet harangoznak. Fekete, Zsolt kissé felemelkedik a székről, s a templom felé fordulva megemeli Sur- da-kalapját. Aztán mentegetőzni kezd, gyorsan szárad a festék. Meg­értjük... Elköszönünk, de sokáig cseng még a fülünkben a harang egyre halkuló hangja. És a szavak a barátságról, Erdélyről, a ma­gyar kultúra, nyelv, művészet bölcsőjéről, a magyar ember drámai küzdelméről. Mert hisz az viszi tovább az életet... J.Zs. Kambodzsa, Angola. Távoli, egzotikus országok, mégsem tartoznak a közkedvelt turistacélpontok közé. Mindkettőt polgárháború sújtotta az elmúlt években. Az épületeket szétlőtték, az utakat, hidakat felrobbantották, az egyéb­ként is kezdetleges infrastruktúrát tönkretették. Vass György rendőr alezredes ENSZ-megfigyelőként járt ezek­ben az országokban. Kambodzsába 1992 májusá­ban utazott ki. A világszerve­zet megbízásából közel huszonkétezren vigyáztak a közrendre és a választások tisztaságára. Tizennégy hónapig élt a tá­voli országban, főként a viet­nami határ vidékén. A megle­hetősen elmaradott térségben a legnagyobb gondot talán a tisztaság, pontosabban annak hiánya okozta. A vizet még mosdásra is csak úgy hasz­nálták, ha előbb Neomagnol tablettával fertőtlenítették, a legyek, csótányok és egyéb rovarok állandóan hemzseg­tek körülöttük, disznókkal és más háziállatokkal bármikor találkozhattak az utcán. Az európai ember számára taszí­tó körülmények és a szegény­ség ellenére azonban — úgy tűnt számára — az ottani em­berek boldogok. Mindenki mosolyog, s az alezredes reg­gelente gyakran ébredt arra, hogy az utcán igyekvő lányok dalolnak. Megkapó az ázsiai piac sokszínűsége. A színek, illa­tok, ízek kavalkádjában a leg­újabb elektronikai eszközök­től a legkülönfélébb déligyü­mölcsökig minden kapható. Angolában — ahol 1995 ele­jétől két évet és kilenc hóna­pot töltött — már jóval szeré­nyebb a kínálat. A felrobban­tott hidak, miatt alig néhány kilométeres körben lehetett szabadon mo­zogni, ezért a mezőgazdasági termelés is alaposan vissza­esett. Az ENSZ- megfigyelők szerepe itt főként a tűzszünet betartatása volt, s bizony gyakran kellett veszélyes helyzetekben helytállniuk. A megfigyelők fegyvertelenek, ám Vass György szerint nemegyszer éppen ez mentet­te meg az életüket. Arrafelé — s ez Kambo­dzsára is éppúgy igaz - nincs értéke az emberi életnek. Tár­saival együtt állandó félelem­ben éltek, de viszonylag gyor­san hozzászoktak a fokozott stresszhez. Hiszen mindenfe­lől veszély leselkedett rájuk: a kígyóktól, skorpióktól, bakté­riumoktól és vírusoktól vagy éppen a géppisztoly csövétől egyaránt tartaniuk kellett. Es­te pedig, amikor végre elcsen­desült minden, könyörtelenül rájuk tört a honvágy. Főként Angolában, ahol teljesen el­szigetelten éltek. Szeret­teiket, az otthoni baráto­kat, no és persze civili­zált körülményeket olyankor hiányolták leginkább. Amikor végre hazatér­tek, újabb gonddal szembe­sültek: vissza kellett zökken­niük a régi kerékvágásba. A családon belül, a munkahe­lyen és az élet számtalan egyéb területén újra meg kel­lett találniuk a helyüket. Vass György mindezek el­lenére szívesen visszamenne, főként Kambodzsába. Persze jóval rövidebb időre, és csu­pán kíváncsiságból. Azért, hogy lássa, mennyit fejlődött az elmúlt néhány év során az ország, jobban élnek-e az em­berek, mennyit ért a munká­ja. Hiszen egy kevéssel ő is hozzájárult ahhoz, hogy az ország elindult a fejlődés út­ján . szilvási T . S zeptember 5. vasárnap: Vitéz nagybányai Horthy Miklós újra­temetésének hatodik évfordu­lójára emlékeztek Kenderesen. • A GATE Mezőtúri Mezőgazda- sági Főiskolai Karán ünnepé­lyes tanévnyitót tartottak. Szeptember 6. hétfő: Elbúcsúz­tatták az Ukrán Rendkívüli Hely­zetek Minisztériumának azt a 16 fős műszaki kárelhárító egységét, amely augusztus 23. és szeptember 5. között épületbontási munkálatokat vég­zett megyénkben. • Romanapot rendeztek Jászapátin. • A Jászberényi Tanítóképző Főiskolán a 82. tanévet nyitották meg. Szeptember 7. kedd: Rendőrök megyei szintű karos forgalomirányító ver­senyét rendezték meg Szolnokon. • A megyei munkaügyi központ kiren­deltsége állásbörzét tartott Kunhegyesen. Szeptember 8. szerda: Ünnepélyesen átadták a százmillió forintos költ­séggel megvalósított répaátvételi központot a szolnoki cukorgyárban. • Térségi oktatási fórumra várta az érdeklődőket Kunhegyes. • Szolnokon a Gépipari, Közlekedési Szakközép- és Szakképző Iskola Baross Gábor Tagintézményének tanműhelyében hárommilliót érő számítógép-vezérlé- sű, ultrahangos mérőberendezést adtak át. Szeptember 9. csütörtök: Véget ért a szociális földprogramok első - két­napos - országos konferenciája Szolnokon. • Gránátokat találtak Szolno­kon az Eötvös téren, egy bombáta helyszínen felrobbantottak. • Vasutas nyugdíjasklubok kelet-magyarországi találkozóját rendezték meg Szolno­kon a Vasutas Csomóponti Művelődési Központban. Szeptember 10. péntek: Kunszentmártonban ünnepélyes keretek között átadták az 1200 adagos önkormányzati konyhát. • A hagyományos or­szágos katonazenekari találkozónak adott otthont Szolnok. Szeptember 11. szombat Nyílt közgyűlést tartott a Szolnok városi polgár­őr-egyesület. • Romanapot rendeztek Jászkiséren. Szükség van még ránk? „Fölöslegesnek érzem magam és a családomat. Úgy érezzük, hogy nincs ránk szükség. Soha nem gondoltam, hogy a városomban, Szolnokon, családban élve, nem egyedül küszködve az élettel, egy­szer ezt fogom érezni. Ez az érzés nem belülről fa­kad, a külvilág sulykolja állan­dóan belénk. A negyvenes, ötvenes korosz­tály, ahová a párommal tarto­zunk, örülhet, hogy van egyálta­lán munkahelye, és ezt minden héten a tudomásunkra hozzák. Ha olyan dolog ellen tiltakozunk, ami nem tartozik a munkakö­rünkhöz, rögtön megkapjuk: nem kötelező itt dolgozni, el is le­het menni. Egyetemista gyermekünk is gyakran hallja 4,57-es átlaga el­lenére, ha nehézségei akadnak, hogy nem kötelező egyetemet vé­gezni! A következő családtagunk a város kiemelten jó helyezést elért középiskolájában tanul. Ha 4,6- 4,8-as átlaga mellett közepes vagy rosszabb osztályzatot kap, mindjárt hallhatja: nem kötelező itt leérettségizni! Nem beszélve az általános is­kolákról. Ott is nagy csata folyik a négyes, ötös tanulókért, mint­ha a közepesek nem is kellené­nek már sehová. A nyugdíjasok­ról ne is beszéljünk, mert ők egye­nesen fölöslegesek! Zavar ez a sok „nem kötelező,, el lehet menni" kijelentés! Mert akkor nem kötelező megszületni sem, vagy legalábbis nem érde­mes. Kérdezem éh, ebben a társada­lomban az átlagos emberek már nem is kellenek? Nincs szükség aktív dolgozókra, egyetemisták­ra, középiskolásokra, diplomá­sokra — de hát akkor kikre van? Tisztességtelen eszközökkel fel­kapaszkodott milliárdosokra? Csalókra? Vagy csak az üzletem­berekre? A vezetőkre? No meg a politikusokra? Hogyan lehet itt ma érvénye­sülni? Egy biztos: tisztességes munkával és tanulással nem, mert sem az egyiknek, sem a má­siknak nincs becsülete. Ez is hozzájárul, hogy egyre inkább fölöslegesnek érezzük itt magunkat. Nem elég, hogy nehéz az éle­tünk, még nap mint nap az or­runk alá dörgölik, hogy nem kö­telező itt lenni, el is lehet menni. De hát hová menjünk ebből az or­szágból?" Lejegyezte: Paulina Éva VASÁRNAP REGGEL A rendőr és a Kinder-tojás Mindenekelőtt elmondom, sem rokonom, sem ismerősöm, sem boldog ősöm nincs a rendőrök között. Védeni sem akarom őket, csak már nagyon unom, hogy folyton a botlá­saiktól, botrányaiktól, bűnügyeiktől hangos a sajtó. Persze tudom, rájuk szigorúbb szabá­lyok vonatkoznak, mint az átlagpolgárra. S ha egy rendőr maga is megszegi a törvényt, ho­gyan követelheti másoktól annak megtartását? Az sem mentség, hogy szép számmal bot- lanak-bűnöznek üzletemberek és háziasz- szonyok, bankárok, jogászok, sportolók is. Nem nekem tisztem eldönteni azt, mi az oka a néhány éve tapasztalható hihetetlen mérté­kű morális romlásnak. De úgy tűnik, mintha a vétkező rendőrökről aránytalanul többet hallanánk, mint más „közönséges bűnözők­ről.” A napokban olvastam a feltételezett ti­zenegyezer rendőrségi korrupciós ügyről. De vajon hány százaléka lehet ez korrumpálódó (vagy már egészen korrupt?) kis országunk „ügyeinek”? Elmesélek most két igaz történetet. A ke­resztlányom játék babája - amivel aludni szo­kott — édesapja kocsijában maradt, aki már ja­vában hazafelé tartott. Szerencsére időben észrevettem, s utána eredtem. Alig egy kilo­méter múlva „lemeszel­tek” a rendőrök. Kértem, engedjenek tovább, visz- szafelé megállók és fele­lek bűneimért. Mert per­sze iratok sem voltak ná­lam, de ezt akkor még csak én tudtam. Néhány tíz kilométer üldözés után sikertelenül meg­fordultam, s lejelentkeztem az egyenruhások­nál. Azok meg csodálkozásukban, hogy tény­leg visszamentem, csak szóbeli figyelmezte­tésben részesítettek. Más alkalommal tilosban parkoltam. Mire odaértem a családommal, a rendőr már az au­tónk mellett állt. Persze nem tagadtunk — hát­térben a megszeppent gyerekekkel. A bünte­tés a következő volt: azonnal bemenni a leg­közelebbi boltba, a gyerekeknek valamit ven­ni és bemutatni. Mikor a rend őre a két Kinder- tojást meglátta, szétdörzsölt egy halvány mo­solyt a bajusza alatt. Persze mi azóta többször is megálltunk már tilos helyen. De ott egyet­len egyszer sem. Mert szégyellnénk. Ugye Önökkel is esett már meg hasonló tör­ténet? Ha igen, ne felejtsék el azt sem... Járvás Zsuzsa

Next

/
Thumbnails
Contents