Új Néplap Vasárnap Reggel, 1999. január-december (2. évfolyam, 1-51. szám)

1999-05-16 / 20. szám

Valamikor róges-rég hallottam egy történetet. A fiú szerelmét nem vi­szonozta a lány, hanem minduntalan kikosarazta. A legény megelégel­te a dolgot, s egyszer jól megszorongatta a leányka hófehér nyakát. „Szeretsz-e már?”— vallatta. Az meg Ijedtében bólogatott. Akkor jót ne­vettem, talán el sem hittem. S lám, az élet most megismétli a történe­tet. Igaz, más szereplőkkel, de az alaphelyzet ugyanaz: szeretetet erő­szakkal kicsikarni. Parancsra A kislány - nevezzük R. Évikének — sokáig visszautasította pajtásai barát- kozását, családja ugyanis tökéletes tá­maszt jelentett neki. Édesanyja min­dennap elkísérte az iskolába őt és a kis- öccsét, tanítás után pedig a kapuban várt rájuk, még felső tagozatos koruk­ban is. Az anyuka csak a kedvenc éte­lét főzte, tévézhetett, ameddig csak akart, megkapott minden játékot, ami­re vágyott, s úgy általában minden óha­ja teljesült. Évikét az osztálytársai eleinte még hívták szünetekben játszani, de mi­vel sosem tartott velük, egy idő után elfogadták és tiszteletben tartották, hogy leginkább önmagával érti meg magát. A gyerekből mára serdülő lányka lett, s úgy döntött, nem akar többé magányos lenni. Ehhez segítséget kért és kapott az édesanyjától, aki rögvest felkereste az osztályfőnököt, mond­ván: Évikével nem barátkozik senki. Az ofő ( rövidítés diáknyelven) ezután reggeltől estig csak Évikét akarta meg­szerettetni a társaival, estétől reggelig meg újabb módszereken törte a fejét. Hiába, mert ezek a megátalkodott ser­dülők sehogy sem akartak parancs­szóra szeretni. Az anyuka pontosan hét nap múlva felháborodottan kérdőre vonta a peda­gógust, miért nem fogadták még min­dig be Évikét a többiek, majd igazgatói segítséghez folyamodott. Ettől kezdve heteken keresztül Évike körül forgott a világ. Volt szituációs játék — belekép­zelték magukat egy üldözött helyzeté­be -, majd ugyanerről fogalmazást ír­tak, és voltak véget nem érő, őszinte beszélgetések, könyörgések meg dor­gálások. De az osztály csak nem ölelte keblére Évikét. így hát a lányka otthon verésről, tapogatásról, erőszakról kez­dett mesélni. A helyzet úgy elmérgesedett, hogy az anyuka telefonon felhívta lánya osz­tálytársait, s választás elé állította őket: Évike vagy az osztályfőnök. Szegény összezavart gyerekek nem tudtak kín­jukban mit hebegni. Ezzel párhuzamosan meglátogatta Évike tanárait és elpanaszolta, hogy az osztályfőnök bizony egy szadista állat, mert hagyja Évikét szenvedni és nem barátkoztatja össze az osztállyal. Mindezt sűrűn ismételgette nyilvános helyeken az osztályfőnök, az igazgató és az iskola nevének gyakori felemlíté­sével. S mivel ezek után még mindig nem barátkozott az osztály Évikével, a 1999. május 16. Hetedik oldal család feljelentéseket fogalmazott és foganatosított az osztályfőnök ellen. Majd fogta Évikét, s átíratta egy másik iskolába. Lehet, hogy a kislány problémája — átmenetileg — megoldódott. Sikerült viszont lejáratni egy pedagógust, aki már ezerszer bizonyított ezen a pá­lyán, aki szakköröket vezet, pályázato­kat körmöl, s olyan programokat szer­vez az osztályának, melyek életre szó­ló élményül szolgálnak. Sikerült lejá­ratni egy kiemelkedő iskolát, ahová minden évben sokszoros a túljelentke­zés. És egy olyan osztályt, ahol a többi gyerek se nem jobb, se nem rosszabb Évikénél. Csupán annyi a különbség köztük: Évike és szülei még azt hiszik, lehet parancsra szeretni, a többi har­minc viszont már tudja, hogy nem le­het... Járvás Zsuzsa A meghatározhatat­lan korú emberpár dél­utánonként tántorog be törzshelyére. Ruhá­jukból áporodof szag árad, belő lük meg szesz szag. Mindennap jaiknak pontos Al ko­hol Van, akinek pótszer, másnak csodaszer. Mert gondot űz, feldob és elvarázsol. Le­het inni mértékkel és anélkül, hogy elveszítsük józan értékítéletül* két. Lehet egyedül poharazgatni, társasággal, elbújva és nyíltan fel vállalva. Meg rituálisan visszatérve mindig ugyanoda, ugyanabban az időben, ugyanazért az italért. A törzsasztalok vendégeiként... A bácsi már nyitás előtt az ajtó­ban toporog. A kocsmárost jó ismerősként üdvözli. Az öreg feslett, koszos ruhájában a megszokott helyére ül. Kérés nélkül az asztalára kerül a fröccs. Ha kiürül a pohár, auto­matikusan kicserélik egy telire. Hat éve jár ide mindennap. Először még egyenes derékkal I jött, vasalt ingben, öltönyben, I frissen borotválkozva, szemé- ■j ben nagy-nagy szomorúság- I gal. Inkább üldögélt magányo- I san, mint ivott. Nem szólt so- ! ha senkihez. Aztán néhány I hónap alatt meggörnyedt, el- ! hanyagolná vált, s mind több I időt töltött a kocsmában. Ma I már záróráig ücsörög kedvenc helyén. Savószín szemében r semmiféle érzelem nem tük- ! röződik. Néha fennhangon I motyog valamit a feleségéről, ! akit életében nem becsült meg I eléggé, és még mindig nem I beszél senkivel... koreográfiája van. Házimun­kaként reggeltől otthon már alapoznak abból, ami előző estéről maradt. Aztán délután folytatják az ivóban. Ha a pos­tás nemrég vitt pénzt, vagy se­gélyt kaptak a gyerekeik után a polgármesteri hivatalból, ak­kor dőzsölnek. Máskor csak szerényebben iszogatnak, de nap nem múlik el anélkül, hogy be ne térnének. A kocs­ma közönsége jobbára kitér előlük, mert agresszívak, mocskos szájúak. Egy véreres szemű férfi halkan, de annál nagyobb megvetéssel odasúg­ja: szégyentelenek, a gyereke­ik elől mindent elisznak... Elegáns nő aranyakkal, erőltetett jókedvvel. A vastag púderréteg sem takarja már el mély ráncait. Mindig valakivel jön, és mindig eljátssza, hogy csak egy kis csevegésre ugrot­tak be. Két felest rendel, de egy óvatlan pillanatban, kicse­réli épp ügyeletes „barát­nője” teli poharát a már ál­tala kiürítettél. Aztán még egy kört rendel a másik nő, s még egyszer lezajlik ugyanez. A harmadik fe­les után cigaretta remeg lakkozott körmei közt. A negyedik után elnyomja a rúzsfoltos csikket. Hanyagul odaszól a pulthoz: - írja a töb­bihez. Aztán távozik alkalmi „ivócimborá- jával”. Valahogy sok­kal magabiztosabban, mint mikor megérke­zett. A számlát a férj fizeti havonta. Egy köztiszteletben álló vezető... Az ötven körüli fér­fi mindennap öt és hat óra között jelenik meg. Akkor érkezik ugyanis haza munká­ból a lánya. Napköz­ben még csak el- szöszmötöl otthon az állatokkal, a kertben, és a házon is mindig akad javítani való. A feleségével való talál­kozást viszont kerüli, mert ő bizony az asz- szonytól harminc év házasságuk alatt még csak szitkot kapott élhetetlensége és túlzott jószívűsége miatt. Egy szem lánya volt mindene, a széltől is óvta, szolgálta, les­te minden kívánságát. Ám a lány elég könnyelmű életmó­dot választott. A szépségéből él, más pénzén szórakozik. A férfinak ez nagyon fáj. Szóvá teszi sokszor, próbálja jobb belátásra bírni. A lány olyan­kor mindig durván ietorkoli- ja, maradinak, primitívnek nevezi. Asszonya meg rá­kontráz. Ketten vívnak ellene. Nagy hanggal, haraggal. A férfi pedig elballag bút feled­ni, s haza se megy, amíg nem kattan a lakat a kocsma ajta­ján... Törzsasztalok vendégei. Jobbára elítéljük őket, s talán nem is ok nélkül. De a miértre kíváncsiak voltunk legalább egyetlenegyszer?! J. Zs. hoz, akinél néhány pillanat 1 múlva „kicserélődik” egy má- | sik, jóval kisebb címleteket § tartalmazó kötegre. A „külföl- | di” vásárló aztán persze sietve | távozik, és csak később derül J ki, hogy a kilenc márkás óra | valójában összesen nem egé­szen négyezer forintért kelt el. A napjainkban is „kaszáló” valutázók trükkje is hasonló. A feketeüzlet egy személygép­kocsiban zajlik: a vevő forint­jáért átadják a kért valutát va­lóban tartalmazó tasakot, majd egy segítő bekopogtat az | autó ablakán és útbaigazítás J ürügyén egy pillanatra elvon­ja a kedves vevő figyelmét. Ez az idő éppen elegendő arra, | hogy a zacskót kicserélj ék egy I másikra, amelyben ugyan 1 szintén pénz van, de már jóval j kisebb értékben. A közelmúlt talán legeiké- I pesztőbb esetében egy idős embert kerestek fel a — feltété- | lezhetően valamelyest előze- I tesen már tájékozódó — csa- | lók azzal, hogy a fia küldte fj őket. A „megbízás” szerint az öreg menjen el a bankba, ve­gyen fel 270 ezer forintot és I adja át az idegeneknek, akik majd építőanyagot vesznek 1 rajta. A szegény ember eleget is tett a kérésnek, az anyag | azonban soha sem érkezett meg a portára. H. Gy. A trükkös csalás, ahogyan a mások becsapására szako­sodott, különösen fineszes tettesek módszerét nevezik a zsaruk, soha sem hiányzott a bűnözés palettájáról. A különbség talán az adott korhoz igazodó, éppen aktuá­lis „körítésben” rejlik, a lényeg azonban mindig ugyan­az marad: cselesebbnél cselesebb, ám mégis hihető „mesék” segítségével alaposan kihasználni mások gya- nútlanságát, hiszékenységét, netán naivságát. Mert­hogy úgy tűnik, nincs lehetetlen feladat az eltökélt csa­lók számára. A megtörtént esetek egyébként azt is igazolják, hogy az efféle csalóknak a kellő rosszindula­ton túlmenően jó néhány más tulajdonsággal is rendelkezni­ük kell. Ott van például a törté­net, amit ki kell agyalniuk még mielőtt a színjátékhoz hozzá­látnának, mégpedig úgy, hogy az az adott szituációban hihe­tő legyen. Esetenként még „környezettanulmányt” is kell készíteniük a leendő áldozattal kapcsolatban annak érdeké­ben, hogy birtokukba jussanak azok az információk, amelyek­kel az alaptörténetet „fűszerez­ve” abszolút gyanútlanná válik a rászedni kívánt ember. Az sem árt, ha a csaló ismer né­hány egyszerűbb bűvészfo­gást. Mivel a trükkös csalások el­követői — több oknál fogva — általában nemigen akadnak „horogra”, ezért a módszer manapság is a bűnözés sike­res válfajának mondható. Szolnokon is zsinórban érkez­nek a feljelentések a kapitány­ságra, ahol bár a nyomozók igyekeznek a legtöbbet meg­tenni a siker érdekében, még­is az a vélemény, hogy a trük­kös csalás tipikusan az a fajta bűncselekmény, amelynél szinte kizárólag a megelőzés jelenthet hathatós megoldást. A minap történt konkrét eset kimondottan hétköznapi részletekből épült fel, a gyen­ge „láncszem” azonban, mint általában mindig, ezúttal is a pillanatnyi figyelmetlenséggel társuló túlzott bizalom volt. Semmi különös nincs ugyebár abban, hogy egy angolul be­szélő kuncsaft egyszerre - fel­tételezhetően ajándék gya­nánt — kilenc darab karórát vásárol a szaküzletben? Az el­adó nyilván örül a jó vevőnek, aki át is adja a portékákért já­ró 102 ezer forintot. Az átszá­molt pénzköteg azonban egy ürüggyel visszakerül a vevő­A hiszékenység vámszedői

Next

/
Thumbnails
Contents