Új Néplap Vasárnap Reggel, 1999. január-december (2. évfolyam, 1-51. szám)
1999-01-10 / 2. szám
Nem olvastam statisztikai kimutatást arról, vajon hány mázsa hal, pulyka, bejgli, virsli és hány hektoliter pezsgő jutott év végén az ünnepi asztalokra. Azt viszont a két szememmel láttam, ml került a szemétbe. Eredetileg kukavizitre indultam. Végül egészen más körvonalazódott helyette... Jómódúak lakóhelye verőfényes délutánon. Többen is gyűjtögetnek. Két hajléktalan férfi csakis visszaváltható üveget.- Évek óta ebből veszünk enni-innivalót. Higgye el, mindenre futja. Szálláshoz egy ajtó felfeszítésével jutottunk, de nem bántunk semmit, csak nem akarunk megfagyni. Nehogy sajnáljon! Nekünk jó, szabadok vagyunk! - nevet egyikük. Eufórikus kacagását sokáig hallom. Arrébb egy pár gyűjtöget. Kiskocsit tolnak maguk előtt.- Kiszedünk minden használhatót, aztán jön az úr a nagy autóval és megveszi, ami kell neki - így az asszony. - De ide nem jöhet ám akárki! Itt valóságos maffia Van, kérem - teszi hozzá a férfi majdnem fenyegetően. Nem hiszem. Néhány nap többször arra kerülök. Egyszer a felső kategóriás autóból felaranyozott úr száll ki. Valamit vesz, papírpénzt nyújt érte. Megszólítom, kinyitja a csomagtartó tetejét. Gobelin, porcelán, rézmozsár a halom tetején.- Meghalt a nagymama, a hozzátartozók a kukába dobták a „lomjait” - mondja, majd nevet. Ötezerért kínál egy porcelánt. Tudom, a fővárosi bolhapiacon legalább háromszorosa lenne, mégsem vásárolok. Belvárosi irodaház előtt világos nappal. Két harmincas, ápolatlan férfi turkál a szemét között. Whisky-(!), sör-, bor-, pezsgőmaradékot kortyolnak egymás után. Nem akarnak beszélgetni velem, de nézhetem őket.- Mi van, ha nem szesz van az üvegben?- próbálkozom. Felröhögnek. A sebhelyes egész közel jön hozzám. Erősen imbolyog, majdnem rámesik. - Akkor vége ennek a rohadt életnek. Érti?! - Értem, és jobbnak látom elbúcsúzni. Távolodóban még látom-hallom, a borostás zöld folyadékot talál. - Kivi - olvassa hangosan. - Mi az a kivi? - kérdezi a sebhelyes arcútól. Nem tudja. Utánam szól. - Azt nyugodtan megihatják - válaszolom. Két másodperc múlva hangos fújozás hallatszik. A flakon az úttesten landol, onnan egy jól irányzott rúgással a szemközti ház alapján. Nagyot reccsen, a zöld lé a hóra szivárog. Este tíz óra a négyemeletesek mögött. A férfi csakis sötétben dolgozik, az utcai lámpák fényénél, hogy ne csúfolják a gyerekeit. Botot vesz elő, kesztyűt húz, és megkezdi a kincsvadászatot. Főleg ruhaneműt, használati tárgyat keres. A gyerekek az iskolában esznek, anyja is főz mindennap, ezért csak kifogástalan állapotú élelmiszert visz haza. Az kerülhet az erős, csíkos szatyorba, ami átmegy az érzékszervek többszörös szűrőjén. Most sütemény, narancs, alma, krumpli. Kissé csalódott, majd hirtelen felkiált: - Ez pont jó lesz a kislányomnak! - Szürke overallt tart a kezében, olyan 8-10 éves gyerekre valót. Nézi, tapogatja. Látszatra teljesen jó. Siet vele haza, hátha ébren találja még a gyereket. Kora este a városközpont egyik üzlete mellett. A nyugdíjas néni zavartan tekinget jobbra-balra. Kis idő múlva egy bácsi valamit tesz a kétfülű műbőr táskájába. Bácsi el, néni tovább toporog. Nemsokára ismét jön az öreg újabb csomaggal. Ez többször megismétlődik. Aztán a bácsi elveszi párjától a barna táskát, és kézen fogva, apró, tipegő léptekkel elindulnak. - Miért? - kérdezem. - Vásárolni voltunk - mondja az anyó automatikusan, aztán elismeri, a kutyának, macskának a kukából szereznek ennivalót. - Meg magunknak is - teszi hozzá az apó halkan. - Ez nagyon jó környék ám! Nem hiszi el aranyos, mi-mindent kidobnak az emberek. Párja tekintete felcsillan, aztán elkomorodik. - Ha ezt nem csinálnánk, hó végére éhen halnánk. Mindketten negyven évet dolgoztunk, mégis éhezünk és fázunk. De még soha nem tartoztunk. - A nyár, az jó - sóhajt az öreg. - De legjobb odafent lenne már - mondja az anyó, és elered a könnye. Szolnok egyik legelegánsabb része déli harangszókor. A farmeröltönyös, fekete sísapkás, meghatározhatatlan korú férfi feltépi a konténer tetejét. Nem sokáig kutat. Tömi magába a kenyérdarabot, félig lerágott combot, a barna, erjedő banándarabot. Elemi éhsége megdöbbent. Nem tudok mit kérdezni... Emberek. Megélnek. Ki jól, ki csak tengődik. Emberek. Még élnek. Mások szemetéből... Járvás Ha ezt nem csinálnánk, hó végére éhen halnánk. Mindketten negyven évet dolgoztunk, mégis éhezünk és fázunk. De még soha nem tartoztunk. ‘: 1 Hetedik oldal Az áradás gyermekei Viktória és Renáta most nagyon jól érzi magát. Nap mint nap új dolgokkal Ismerkednek, soha nem látott vidékeken járnak, játszanak, kirándulnak. Alig néhány hete azonban bőven volt okuk a félelemre, családjukért, társaikért is rettegtek. A lányok Kárpátaljáról érkeztek egy negyvenfős csoporttal Szolnokra, két hetet töltenek el a Kodály Zoltán Általános Iskola ven- dégel- ! ként. Renáta és Viktória (ülnek) a Napsugár Gyermekház programjaival is megismerkedett Orgova Renáta ugyan Beregszászon jár iskolába, de a néhány kilométerrel távolabbi Kígyóson lakik. Falujuk egy kis folyócska, a Vérke partjára települt, amely a Tisza egyik mellékvizébe, a Borsába ömlik. A Tiszán lezúduló vízözön miatt azonban mindkét megáradt folyó „megfordult”, így a kígyósiak házai veszélybe kerültek. A máskor oly szelíd Vérke elmosta a veteményeskerteket, alámosta a vályogházakat. A folyóhoz közeli utcákat elöntötte a víz, de szerencsére Renátáék háza messzebb épült. Ők elsősorban tyúkfarmjukat féltették, hiszen a család fő megélhetési formája, kilencezer baromfi rekedt ott. Az árvíz első éjszakáját így rettegésben, de munkával töltötte Renáta, sőt kishúga is. Mindketten segítettek menteni az állatokat és a tojásokat. Akkoriban néhány napig szó sem lehetett róla, hogy iskolába menjen, bár valószínűleg a kényszerű szünetet akár dolgozatírással is szívesen felcserélte volna. Mostanra azért némiképp helyreállt a rend a faluban, bár jelenleg a kiszáradó vályogházakat kell félteni az összeomlástól. Késely Viktória beregszászi, így őt közvetlenül nem érintette az áradás. Nagyszülei azonban Mezőváriban élnek, házukat elöntötte a víz. Félig összeroskadt, csupán egyetlen lakható szobájuk maradt. Keresztanyjáék vették volna magukhoz őket, ám a nagypapa úgy döntött, ott marad, ahol egész életét leélte, nem hajlandó költözni. A sok segítségnek köszönhetően Váriba is visszatért a mindennapi élet, a Magyarországról érkezett csomagokkal átvészelték az első megpróbáltatásokat, azóta pedig az ukrán kormány is kiutalt segélyeket, kölcsönöket, amelyből futja a felújításra. Renáta, Viktória és társaik most néhány napig moziba, színházba, múzeumba járnak, kirándulnak, játszanak, ismerkednek a magyarországi gyerekek hétköznapjaival. Azt a néhány szörnyű napot azonban a legnagyobb jóakarat sem tudja kitörölni emlékezetükből... szilvási A nagy utazás Először még örülök is, hogy elhoz Szolnokra. így, autóval félórás az út, ha viszont busszal, vonattal kellene Jönnöm, két órába Is beletelhet, amíg visszajutok. Beülök hát a Jólmenő vállalkozó kocsijába, és még csak nem Is sejtem, mit zúdítok magamra ezzel. Elindulunk. Becsületesen ad a gázpedálnak, lakott területen megyünk vagy nyolcvannal. Megszólal a mobiltelefon. Persze kihangosító nincs, így egyik kézzel vezet, a másikkal a telefont tartja. Közben gyakorlottan szlalomozunk az országúton az autók között. Előzünk, akit csak lehet.- Halló! Mi az, aranyszívem? Hogyhogy nem megy? Borikám, csillagom, hát nem megmondtam már, hogy tűnjenek a francba azzal az áruval? Ki az az állat? Nem magának szóltam, csillagom, egy barom előzött meg éppen. Mennek ezek az úton, mint a vadak, kultúra, az semmi. Hogy megy a megrendelés? Mennyit küldjünk? Várjon csak, írom! Lebukna, hogy papírt keressen, mire pánikszerűen kinyitom a kesztyűtartót, és odaadok egy jegyzettömböt. Mielőtt a kormányt elengedve írni kezdene, felajánlom, hogy jegyzetelek én inkább.- Borika, aranycsillagom, most mondja, hány vagonnal küldjék! Figyeljen ide, kisszívem, ez így nulla. Beszélek a főnökével. Újabb telefon, újabb előzés.- Ez meg miért nem takarodik el előlünk? - dühöng. - Hát akinek ilyen járgánya van, az ássa el magát, ne merjen kijönni az országúira. Halló, Kiss úr! Tessék? Hogy nincs Kiss úr? Hát akkor ki a franc van? Miért nem mész már, te tetű? Bocsi, bocsi, nem oda szóltam, kisszívem. Akkor Nagy urat hívjam? Rendicsek. Újabb telefon Nagy úrnak, aki azt mondja, nem az ő asztala, és ad egy újabb telefonszámot.- Na akkor felhívjuk, de előtte megelőzzük ezt a járgányt. Ez a baromi kamion meg miért jön szembe? Na hál’ istennek! Mondtam én, hogy jó kocsim van nekem! Ez volt az utolsó telefon. Leteszi. Sóhajt. Egy világ terhét rakja le a válláról. Mosolyogva hozzám fordul.- Látja, milyen szörnyű ember vagyok? Egész úton telefonáltam, és még csak meg sem kérdeztem, hogy van. Tényleg: hogy van? Köszönöm, jól. Ugyanis megérkeztünk. - paulina Ugye, milyen sokszor halljuk vagy mondogatjuk e mondatot az óév utolsó pillanataiban? Önök nem? No és az Ismerőseik? A válaszok sokfélék lehetnek, mint ahogyan számtalan formában léteznek az újévi fogadalmak is. Mi ezúttal annak jártunk utána, hogy a megye néhány Ismert személyisége vajon milyen fogadalmat tett az új esztendőre - ha tett egyáltalán... Búsi Lajos, a megyei közgyűlés elnöke:- Nem vagyok babonás, sem fogadkozó típus. Számomra a következő év soha sem január elsején dől el. Ilyen módon - mint általában - idén sem kezdtem fogadalmakkal az évet. Ettől függetlenül vágyaim, elvárásaim persze voltak és vannak is. Ezek egyrészt természetesen a hivatásomra vonatkoznak, és arról szólnak, hogy szeretnék mások és a magam szemszögéből is minél eredményesebb, sikeresebb munkát végezni. Másrészt személyes jellegűek, amikor arra vágyom: milyen jó volna több időt töltenem a családommal. Mindezek teljesülése viszont többnyire nem szent elhatározások, hanem pillanatnyi döntések függvénye. Lakatos Józsefné, Tomajmonostora polgármestere:- Mielőtt a település vezetője lettem, messze földön nevezetes voltam arról, milyen jóízűeket tudtam nevetni. Gyermekeim még magnószalagon is őriznek egy „példányt” a kacagásomból. Az elmúlt évek sokszor nyomasztó terhei, felelőssége miatt viszont valahogy kiveszett belőlem ez a képesség. Ezért már a családom is sokat pirongatott, úgyhogy elhatároztam: idén megpróbálok többet nevetni! Schwajda Györgyöt, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatóját és a Nemzeti Színház építéséért felelős miniszteri biztost egy fárasztó nap estéjén értük utói, ezért nem csoda, ha félig tréfásan'így kezdte válaszát:- Megfogadtam, hogy nem adok interjút. Persze látom, hogy ez már az év első napjaiban is kivitelezhetetlen feladat. Egyébként én nem a Gergely-naptár szerint élek. Számomra a színházi évaddal kezdődik és zárul az esztendő. Nem vagyok fogadkozó alkat, de az évad végén mérleget vonok, és az új évad sem talál tervek nélkül. Emellett régi, de hasztalan elhatározásom, hogy leszokom a dohányzásról. Talán azért sem izgat ennek eredménytelensége, mert rendszeresen mozgok. Ha tehetem, akár egy-másfél órát és 10-15 kilométert is lefutok naponta. Orosz Gyuláné, Nagyiván polgármestere:- Megfogadtam, hogy idén nem teszek fogadalmat. Tavaly ugyanis elhatároztam, hogy leszokom a dohányzásról, de nem sikerült. Azóta úgy gondolom, amihez lesz akaraterőm, azt úgyis megvalósítom, és még újévi fogadalom sem kell hozzá! Dr. Magyar Levente, Jászberény polgár- mestere:- Én sem vagyok más, mint a többi ember, tehát szilveszterkor értékelek és mérleget vonok. A legutóbbi alkalommal ennek eredményeként szentül megígértem magamnak: többet fogok mozogni-sportolni. A gondolat soha nem állt távol tőlem, hiszen a szép emlékű diákévek alatt aktívan futballoztam, kosaraztam és kézilabdáztam. Később a tenisz következett, immár hobbiként, utóbb pedig az íróasztal. A „nagy visszatérés” szándéka tehát már él, csupán az aggaszt, hogy hasonló fogadalmaim mindig nagy lendülettel születtek és idővel rendszerint csendben elhalványultak. Azért bizakodó vagyok. Talán most nem így lesz... A szolnoki Lévai Istvánná (Klárika néni) neve sokak számára ismerősen cseng. Kinek innen, kinek onnan. Mindenesetre ő Orbán Viktor miniszterelnök anyósa.- Minden évben megfogadom, hogy pontosabb, lelkiismeretesebb leszek, de én már nemigen változom. így vagyok a dohányzással is. Húsz éve mindennap úgy veszem meg a cigarettát, hogy „ez a doboz az utolsó”. Máskülönben nem nagyon nyugtalanít, mi vár rám az új évben. Ugyanazt csinálom, mint eddig, és ugyanaz vagyok, mint azelőtt. Csupán az bánt egy kicsit, hogy már nincs akkora munkabírásom, mint pár évvel ezelőtt, de ebbe bele kell törődnie az embernek. Nekem és a férjemnek már nem is annyira az a lényeg, hogy a mi vágyaink teljesüljenek, hanem hogy a szeretteink számára egészségben és sikerekben gazdagon, boldogan teljen el az új esztendő. Bugány János
