Új Néplap Vasárnap Reggel, 1999. január-december (2. évfolyam, 1-51. szám)

1999-01-10 / 2. szám

Nem olvastam statisztikai kimuta­tást arról, vajon hány mázsa hal, pulyka, bejgli, virsli és hány hekto­liter pezsgő jutott év végén az ün­nepi asztalokra. Azt viszont a két szememmel láttam, ml került a sze­métbe. Eredetileg kukavizitre indul­tam. Végül egészen más körvonala­zódott helyette... Jómódúak lakóhelye verőfényes délutá­non. Többen is gyűjtögetnek. Két hajlék­talan férfi csakis vissza­váltható üveget.- Évek óta ebből veszünk enni-innivalót. Higgye el, mindenre futja. Szállás­hoz egy ajtó felfeszítésé­vel jutottunk, de nem bántunk semmit, csak nem akarunk megfagyni. Nehogy sajnáljon! Ne­künk jó, szabadok va­gyunk! - nevet egyikük. Eufórikus kaca­gását sokáig hallom. Arrébb egy pár gyűjtöget. Kiskocsit tolnak maguk előtt.- Kiszedünk minden használhatót, aztán jön az úr a nagy autóval és megveszi, ami kell neki - így az asszony. - De ide nem jö­het ám akárki! Itt valóságos maffia Van, kérem - teszi hozzá a férfi majdnem fe­nyegetően. Nem hiszem. Néhány nap többször arra kerülök. Egyszer a felső kategóriás autóból felaranyozott úr száll ki. Valamit vesz, papírpénzt nyújt érte. Megszólítom, kinyitja a csomagtartó te­tejét. Gobelin, porcelán, rézmozsár a ha­lom tetején.- Meghalt a nagymama, a hozzátartozók a kukába dobták a „lomjait” - mondja, majd nevet. Ötezerért kínál egy porce­lánt. Tudom, a fővárosi bolhapiacon leg­alább háromszorosa lenne, mégsem vá­sárolok. Belvárosi irodaház előtt világos nappal. Két harmincas, ápolatlan férfi turkál a szemét között. Whisky-(!), sör-, bor-, pezsgőmaradékot kortyolnak egymás után. Nem akarnak beszélgetni velem, de nézhetem őket.- Mi van, ha nem szesz van az üvegben?- próbálkozom. Felröhögnek. A sebhe­lyes egész közel jön hozzám. Erősen im­bolyog, majdnem rámesik. - Akkor vége ennek a rohadt életnek. Érti?! - Értem, és jobbnak látom elbúcsúzni. Távolodóban még látom-hallom, a borostás zöld folya­dékot talál. - Kivi - olvassa hangosan. - Mi az a kivi? - kérdezi a sebhelyes arcútól. Nem tudja. Utánam szól. - Azt nyugod­tan megihatják - válaszolom. Két másod­perc múlva hangos fújozás hallatszik. A flakon az úttesten landol, onnan egy jól irányzott rúgással a szemközti ház alap­ján. Nagyot reccsen, a zöld lé a hóra szi­várog. Este tíz óra a négyemeletesek mögött. A férfi csakis sötétben dolgozik, az ut­cai lámpák fényénél, hogy ne csúfolják a gyerekeit. Botot vesz elő, kesztyűt húz, és megkezdi a kincsvadászatot. Főleg ruhaneműt, használati tárgyat keres. A gyerekek az iskolában esz­nek, anyja is főz mindennap, ezért csak kifogástalan állapotú élelmiszert visz haza. Az kerülhet az erős, csíkos szatyorba, ami átmegy az érzék­szervek többszörös szűrőjén. Most sütemény, narancs, al­ma, krumpli. Kissé csalódott, majd hirtelen felkiált: - Ez pont jó lesz a kislányomnak! - Szürke overallt tart a kezében, olyan 8-10 éves gyerekre valót. Né­zi, tapogatja. Látszatra teljesen jó. Si­et vele haza, hátha ébren találja még a gyereket. Kora este a városközpont egyik üzlete mellett. A nyugdíjas néni zavartan tekin­get jobbra-balra. Kis idő múlva egy bácsi valamit tesz a kétfülű műbőr táskájába. Bácsi el, néni tovább toporog. Nemsoká­ra ismét jön az öreg újabb csomaggal. Ez többször megismétlődik. Aztán a bácsi elveszi párjától a barna táskát, és kézen fogva, apró, tipegő léptekkel elindulnak. - Miért? - kérdezem. - Vásárol­ni voltunk - mondja az anyó automatikusan, aztán elismeri, a kutyának, macskának a ku­kából szereznek ennivalót. - Meg magunknak is - teszi hoz­zá az apó halkan. - Ez nagyon jó környék ám! Nem hiszi el aranyos, mi-mindent kidobnak az emberek. Párja tekintete fel­csillan, aztán elkomorodik. - Ha ezt nem csinálnánk, hó végére éhen halnánk. Mindketten negyven évet dol­goztunk, mégis éhezünk és fázunk. De még soha nem tartoztunk. - A nyár, az jó - sóhajt az öreg. - De legjobb odafent len­ne már - mondja az anyó, és elered a könnye. Szolnok egyik legelegánsabb része déli harangszókor. A farmeröltönyös, fekete sísapkás, meghatározhatatlan korú férfi feltépi a konténer tetejét. Nem sokáig ku­tat. Tömi magába a kenyérdarabot, félig lerágott combot, a barna, erjedő banán­darabot. Elemi éhsége megdöbbent. Nem tudok mit kérdezni... Emberek. Megélnek. Ki jól, ki csak ten­gődik. Emberek. Még élnek. Mások sze­metéből... Járvás Ha ezt nem csinálnánk, hó végére éhen halnánk. Mindketten negyven évet dolgoztunk, mégis éhezünk és fázunk. De még soha nem tartoztunk. ‘: 1 Hetedik oldal Az áradás gyermekei Viktória és Renáta most nagyon jól érzi magát. Nap mint nap új dolgokkal Ismerkednek, soha nem látott vidékeken járnak, játszanak, kirándulnak. Alig néhány hete azonban bőven volt okuk a félelemre, családjukért, társaikért is ret­tegtek. A lányok Kárpátaljáról érkeztek egy negyvenfős csoporttal Szolnokra, két hetet töltenek el a Ko­dály Zoltán Ál­talános Is­kola ven- dégel- ! ként. Renáta és Viktória (ülnek) a Napsugár Gyermekház programjaival is megismerkedett Orgova Renáta ugyan Beregszászon jár iskolába, de a néhány kilo­méterrel távolabbi Kígyóson lakik. Falujuk egy kis folyócska, a Vér­ke partjára települt, amely a Tisza egyik mellékvizébe, a Borsába ömlik. A Tiszán lezúduló vízözön miatt azonban mindkét megáradt folyó „megfordult”, így a kígyósiak házai veszélybe kerültek. A máskor oly szelíd Vérke elmosta a veteményeskerteket, alámosta a vályogházakat. A folyóhoz közeli utcákat elöntötte a víz, de szeren­csére Renátáék háza messzebb épült. Ők elsősorban tyúkfarmjukat féltették, hiszen a család fő megélhetési formája, kilencezer barom­fi rekedt ott. Az árvíz első éjszakáját így rettegésben, de munkával töltötte Renáta, sőt kishúga is. Mindketten segítettek menteni az ál­latokat és a tojásokat. Akkoriban néhány napig szó sem lehetett ró­la, hogy iskolába menjen, bár valószínűleg a kényszerű szünetet akár dolgozatírással is szívesen felcserélte volna. Mostanra azért né­miképp helyreállt a rend a faluban, bár jelenleg a kiszáradó vályog­házakat kell félteni az összeomlástól. Késely Viktória beregszászi, így őt közvetlenül nem érintette az ára­dás. Nagyszülei azonban Mezőváriban élnek, házukat elöntötte a víz. Félig összeroskadt, csupán egyetlen lakható szobájuk maradt. Keresztanyjáék vették volna magukhoz őket, ám a nagypapa úgy döntött, ott marad, ahol egész életét leélte, nem hajlandó költözni. A sok segítségnek köszönhetően Váriba is visszatért a mindennapi élet, a Magyarországról érkezett csomagokkal átvészelték az első megpróbáltatásokat, azóta pedig az ukrán kormány is kiutalt segé­lyeket, kölcsönöket, amelyből futja a felújításra. Renáta, Viktória és társaik most néhány napig moziba, színház­ba, múzeumba járnak, kirándulnak, játszanak, ismerkednek a ma­gyarországi gyerekek hétköznapjaival. Azt a néhány szörnyű na­pot azonban a legnagyobb jóakarat sem tudja kitörölni emlékeze­tükből... szilvási A nagy utazás Először még örülök is, hogy elhoz Szolnokra. így, autóval félórás az út, ha viszont busszal, vonattal kellene Jön­nöm, két órába Is beletelhet, amíg visszajutok. Beülök hát a Jólmenő vállalkozó kocsijába, és még csak nem Is sejtem, mit zúdítok magamra ezzel. Elindulunk. Becsületesen ad a gázpedálnak, lakott területen me­gyünk vagy nyolcvannal. Megszólal a mobiltelefon. Persze kihangosító nincs, így egyik kézzel vezet, a másikkal a telefont tartja. Közben gyakorlottan szlalomozunk az országúton az autók között. Előzünk, akit csak lehet.- Halló! Mi az, aranyszívem? Hogyhogy nem megy? Borikám, csil­lagom, hát nem megmondtam már, hogy tűnjenek a francba az­zal az áruval? Ki az az állat? Nem magának szóltam, csillagom, egy barom előzött meg éppen. Mennek ezek az úton, mint a va­dak, kultúra, az semmi. Hogy megy a megrendelés? Mennyit küldjünk? Várjon csak, írom! Lebukna, hogy papírt keressen, mire pánikszerűen kinyitom a kesztyűtartót, és odaadok egy jegyzettömböt. Mielőtt a kormányt elengedve írni kezdene, felajánlom, hogy jegyzetelek én inkább.- Borika, aranycsillagom, most mondja, hány vagonnal küldjék! Figyeljen ide, kisszívem, ez így nulla. Beszélek a főnökével. Újabb telefon, újabb előzés.- Ez meg miért nem takarodik el előlünk? - dühöng. - Hát akinek ilyen járgánya van, az ássa el magát, ne merjen kijönni az ország­úira. Halló, Kiss úr! Tessék? Hogy nincs Kiss úr? Hát akkor ki a franc van? Miért nem mész már, te tetű? Bocsi, bocsi, nem oda szóltam, kisszívem. Akkor Nagy urat hívjam? Rendicsek. Újabb telefon Nagy úrnak, aki azt mondja, nem az ő asztala, és ad egy újabb telefonszámot.- Na akkor felhívjuk, de előtte megelőzzük ezt a járgányt. Ez a ba­romi kamion meg miért jön szembe? Na hál’ istennek! Mondtam én, hogy jó kocsim van nekem! Ez volt az utolsó telefon. Leteszi. Sóhajt. Egy világ terhét rakja le a válláról. Mosolyogva hozzám fordul.- Látja, milyen szörnyű ember vagyok? Egész úton telefonáltam, és még csak meg sem kérdeztem, hogy van. Tényleg: hogy van? Köszönöm, jól. Ugyanis megérkeztünk. - paulina ­Ugye, milyen sokszor halljuk vagy mondogatjuk e mondatot az óév utolsó pillanataiban? Önök nem? No és az Ismerőseik? A válaszok sokfé­lék lehetnek, mint ahogyan számta­lan formában léteznek az újévi foga­dalmak is. Mi ezúttal annak jártunk utána, hogy a megye néhány Ismert személyisége vajon milyen fogadal­mat tett az új esztendőre - ha tett egyáltalán... Búsi Lajos, a megyei közgyűlés elnöke:- Nem vagyok babonás, sem fogadkozó tí­pus. Számomra a következő év soha sem január elsején dől el. Ilyen módon - mint általában - idén sem kezdtem fogadalmak­kal az évet. Ettől függetlenül vágyaim, el­várásaim persze voltak és vannak is. Ezek egyrészt természetesen a hivatásomra vo­natkoznak, és arról szólnak, hogy szeret­nék mások és a magam szemszögéből is minél eredményesebb, sikeresebb mun­kát végezni. Másrészt személyes jellegű­ek, amikor arra vágyom: milyen jó volna több időt töltenem a családommal. Mind­ezek teljesülése viszont többnyire nem szent elhatározások, hanem pillanatnyi döntések függvénye. Lakatos Józsefné, Tomajmonostora pol­gármestere:- Mielőtt a település vezetője lettem, messze földön nevezetes voltam arról, mi­lyen jóízűeket tudtam nevetni. Gyermeke­im még magnószalagon is őriznek egy „példányt” a kacagásomból. Az elmúlt évek sokszor nyomasztó terhei, felelőssé­ge miatt viszont valahogy kiveszett belő­lem ez a képesség. Ezért már a családom is sokat pirongatott, úgyhogy elhatároz­tam: idén megpróbálok többet nevetni! Schwajda Györgyöt, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatóját és a Nemzeti Színház építéséért felelős miniszteri biztost egy fá­rasztó nap estéjén értük utói, ezért nem csoda, ha félig tréfásan'így kezdte vála­szát:- Megfogadtam, hogy nem adok interjút. Persze látom, hogy ez már az év első nap­jaiban is kivitelezhetetlen feladat. Egyéb­ként én nem a Gergely-naptár szerint élek. Számomra a színházi évaddal kezdődik és zárul az esztendő. Nem vagyok fogadkozó alkat, de az évad végén mérleget vonok, és az új évad sem talál tervek nélkül. Emel­lett régi, de hasztalan elhatározásom, hogy leszokom a dohányzásról. Talán azért sem izgat ennek eredménytelensé­ge, mert rendszeresen mozgok. Ha tehe­tem, akár egy-másfél órát és 10-15 kilomé­tert is lefutok naponta. Orosz Gyuláné, Nagyiván polgármestere:- Megfogadtam, hogy idén nem teszek fo­gadalmat. Tavaly ugyanis elhatároztam, hogy leszokom a dohányzásról, de nem sikerült. Azóta úgy gondolom, amihez lesz akaraterőm, azt úgyis megvalósítom, és még újévi fogadalom sem kell hozzá! Dr. Magyar Levente, Jászberény polgár- mestere:- Én sem vagyok más, mint a többi ember, tehát szilveszterkor értékelek és mérleget vonok. A legutóbbi alkalommal ennek eredményeként szentül megígértem ma­gamnak: többet fogok mozogni-sportolni. A gondolat soha nem állt távol tőlem, hi­szen a szép emlékű diákévek alatt aktívan futballoztam, kosaraztam és kézilabdáz­tam. Később a tenisz következett, immár hobbiként, utóbb pedig az íróasztal. A „nagy visszatérés” szándéka tehát már él, csupán az aggaszt, hogy hasonló fogadal­maim mindig nagy lendülettel születtek és idővel rendszerint csendben elhalványul­tak. Azért bizakodó vagyok. Talán most nem így lesz... A szolnoki Lévai Istvánná (Klárika né­ni) neve sokak számára ismerősen cseng. Kinek innen, kinek onnan. Min­denesetre ő Orbán Viktor miniszterelnök anyósa.- Minden évben megfogadom, hogy pon­tosabb, lelkiismeretesebb leszek, de én már nemigen változom. így vagyok a do­hányzással is. Húsz éve mindennap úgy veszem meg a cigarettát, hogy „ez a do­boz az utolsó”. Máskülönben nem nagyon nyugtalanít, mi vár rám az új évben. Ugyanazt csinálom, mint eddig, és ugyan­az vagyok, mint azelőtt. Csupán az bánt egy kicsit, hogy már nincs akkora munka­bírásom, mint pár évvel ezelőtt, de ebbe bele kell törődnie az embernek. Nekem és a férjemnek már nem is annyira az a lé­nyeg, hogy a mi vágyaink teljesüljenek, hanem hogy a szeretteink számára egész­ségben és sikerekben gazdagon, boldogan teljen el az új esztendő. Bugány János

Next

/
Thumbnails
Contents