Új Néplap, 1999. december (10. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-18 / 295. szám

1999. december 18., szombat Megyei Tükör 5. oldal Nézőpont Piacképes szeméttelepet! Sok hulladéklerakó szeles időben kétszeresére nő Egyszerű a recept: felpakolni az utánfutóra, de még inkább egy biciklire, esetleg egy kicsiny ké­zikocsira az azon a héten összegyűlt szemetet, s ha túl messze van a szeméttelep, akkor csak oda, a szomszédos határszéli árokba lerakjuk. Nem kell fizetni, sokat gyalogolni sem kell. így készül az illegális hulladéklerakó. Nos, ez az a „kotyva- lék”, amiből nem kémek Nyugaton. Sokan csak hallgatják hosszú idő óta, hogy uniós csatlakozá­sunk egyik legnehezebben teljesíthető feltétele a jelenlegi környe­zetvédelmi helyzetünk javítása, de nem igazán értik, mi is itt a gond. Ha valaki úgy tisztességesen szétnéz a magyar vidéken, lát­hatja, miről is beszélnek az illetékesek. Sok község hulladéklera­kója szeles időben hirtelen kétszeresére, nő, tenni ellene csak szak­szerű kezeléssel lehetne, amire ugyebár nincs pénz. Újat kellene építeni, de arra nincs anyagi fedezete a sok, létbizonytalanságban élő önkormányzatnak, marad tehát az összefogás a szomszédos településekkel egy közös pályázat ügyében. Tegyük fel, jön a siker, felépül a korszerű lerakó, kiválasztják az üzemeltető társaságot, s már csak az van hátra, hogy minden pályázó községnek, kisvá­..m.mmmMnmtmmmmnmmmmm.mmMmmmwmmmm TOSnak kÜlÖn-kÜlÖn be kell vezettetnie a kötelező sze­métszállítást. Igen ám, de ez egy népszerűtlen intézke­dés, ki meri felvállalni? Húz­.................... Zák-halaSZtják & képVÍSelŐ­t estületek a dolgot, de elodázni mégsem lehet, hiszen a szabályok köteleznek: az állami támogatás egyik fő kitétele volt a szervezett szemétszállítás. Havi ötszáz forint, ennyi csupán, ám ez könnyen az utolsó csepp lehet a legtöbb család poharában. Mert ha csak a gáz, a kommunális adó, az áram, a telefon egy-egy százast jelent, akkor az már közel egy ezres havonta pluszban, s ahol csak tíz­egynéhány ezer jut egy hónapra a megélhetésre, ott bizony ko­moly ellenállást vált ki az intézkedés. Éppen ezért nem akarnak az emberek fizetni, szidják választott képviselőiket és a polgármestert, s úgy határoznak, marad az ille­gális lerakás. Amivel rosszat okoznak a környezetnek, az önkor­mányzatnak és saját maguknak, ugyanis a kötelező szemétszállí­tás mindenkire vonatkozik majd, a díj megfizetése nem kedv kér­dése lesz, s a készülőfélben lévő hulladékgazdálkodási törvény va­lószínűleg a zuglerakókért az adott települést bünteti meg. Szó­val, olyan fából vaskarika kinézete van az egésznek, kell is az a korszerű szeméttelep, csak hát miért kell fizetni? Ha elfogadja jö­vőre a parlament a tervezetet, akkor minden egy csapásra nem ol­dódik ugyan meg, de legalább az önkormányzatokra kiszabandó büntetések érdekeltté teszik a települések vezetőit abban, hogy lé­nyegesen nagyobb figyelmet fordítsanak az illegális lerakókra. S talán akkor, évek múltán megváltozik az emberek szemlélete, és az anyagi nehézségek ellenére már meg sem fórdul a fejükben, hogy pár száz méter miatt kockáztassanak, és nem a polgármes­ter lesz a hibás a szemétdíjért, hanem megértik, a tiszta környe­zet havi ötszázért kelendő, és Nyugaton is vevők rá. A fagyhalál a másik lehetőség A hajléktalanok ellátása is több­féle színvonalon történik. A hie­rarchia legalsó szintjén azok áll­nak, akik az úgynevezett fapados melegedőben kapnak helyet. En­nél egy fokkal színvonalasabb az éjjeli menedékhely, az átmeneti szállón pedig a hajléktalanok tár­sadalmának arisztokratái élnek. Ők többnyire rendszeres jövede­lemmel rendelkeznek, s ennek megfelelően fizetnek is a szolgál­tatásokért. Szolnokon a Tószegi út végén, a Vegyiművek közelében, az út másik oldalán van a Humán Szolgáltató Központ éjjeli mene­dékhelye, ahol azonban a fenti­ekben említett mindhárom fajta szállás megtalálható. Teliérné Kovács Edina szociális segítő volt éppen szolgálatban az átmeneti szálló irodáján, amikor beállítottunk. Kissé naivan dr. Bubó asszisztenséhez, Ursulá- hoz hasonló alkatú gondozónő­re számítottam, aki képes meg- rendszabályozni a legreniten­Tellérné Kovács Edina sebb, netán kapatos „vendéget” is, ehelyett egy vékony csontú fi­atalasszonyt találtam. — Az itt élőkkel könnyen bol­dogulok — felelte mosolyogva. — Ha valaki tényleg kapatosán jön be, elküldöm, hogy sétáljon egy­két órát, amíg kijózanodik. Nem szoktak ellenkezni, hiszen tud­ják, hogy ha baj van velük, me­hetnek a „fapadosra”, akár egy­két hétre is. — Es akit onnan is kitiltanak? — Onnan már senkit sem til­tunk ki, a fapadosnak ugyanis té­len a fagyhalál az alternatívája, ha valaki nem talál magának va­lahol egy meleg zugot. De hát milyen is az a bizonyos fapados? • Húsz ágy egyetlen nagyobb szobában, az ágyakon fekete mű­bőrrel bevont matracok. Ágyne­mű nincs, az emberek egy pokró­cot kapnak éjszakára. Már per­sze csak akkor, ha jut nekik hely valamelyik ágyon, mert a fapa­dos, ahol délután öttől reggel hé­tig lehet tartózkodni, rendszerint nagyon zsúfolt, néha az ágyak között, vagy ha már ott sincs hely, akkor székeken ülve vésze­lik át az éjszakát az emberek. Teliérné Kovács Edina mente­getőzött: korán jöttünk, még nem volt takarítás. Az asztalon kenyérmaradék, egy egér surrant át az ágyak alatt, amikor belép­tünk. Az éjjeli menedékhelyen az ét­terem két oldaláról nyílik a férfi és a női részleg. Az előbbiben ti­zenhat, az utóbbiban nyolc ágy van, de itt a földön is láttunk matracokat, úgy látszik, kevés a nyolc ágy. Az étterem tiszta, akármelyik üzemben vagy iskolá­ban megállná a helyét. — Itt tartjuk a karácsonyi ün­nepséget — mondta Edina. — Ka­rácsonyfát állítunk, lesz műsor is, maguk a lakók állítják össze. Van, aki furulyái, mások énekel­nek, szavalnak. Vagy hetven em­bert várunk az eseményre. Igaz, hogy szűkén leszünk, de jól szo­kott sikerülni. A kultúra nem idegen az itt élőktől, igaz, ezt csak a legeli­tebb részen, az átmeneti szállón tapasztalhattuk. Itt tévészoba is van, egy kis könyvespolccal, raj­ta könyvek: hirtelenjében Hege­dűs Géza és Csák Gyula nevét fe­deztem föl rajtuk. A folyosón egy középkorú, borostás férfi ol­vasott. Szerettünk volna beszél­getni vele, de nem állt kötélnek. Az áramütéseket még csak elviselte... Gajdos Antal nagy idők ma még élő tanúja. Nem másért, mert a 85 esz­tendeje Jászladányon született, de később Szolnokon lakó villanysze­relő mester részt vett a negyvenes évek végén, az ötvenes esztendők ele­jén a Tiszazug, a Jászság és részben Szolnok villamosításában. Igaz, a megyeszékhelyen 1896-ban gyúlt fel a legelső égő a Nemzeti Szállo­dában, és ha valaki a hősi időket kutatja, aligha kerülheti meg a Kas­sai út egyik öreg házában lakó idős mestert. Csak úgy ömlik belőle a történet, anekdota, így mi is ezzel kezdjük. A Tiszazug egyik falujában ve­zetgették a villanyt 1953-ban. Az egyik ott lakó vásárolt egy papa­gájt, és hosszú fáradozás után megtaníttatta vele: — Akasszátok fel Rákosit! A derék állat temérdekszer is­mételte a szöveget, ami azokban az években nem volt veszélyte­len, mert az efféle kiszólásért másfél évet is lehetett kapni. Tudták a papagájról, mit mond, végül valaki beköpte a tanácshá­zán. Lobogtatta a kisbíró az idé­zést: — Az áll benne, hogy hol­nap 9-re hozza be a papagájt ka­litkástul a községházára! Búsult a paraszt, tudta, sarok­ba szorították, lógott az orra, majd a földet verte, amikor talál­kozott a plébánossal. Elpana­szolta neki is a szomorúságát, de az öreg reverendás kitalált vala­mit. — Ne búsulj, fiam! Nekem is van papagájom, ő is egy monda­tot tud csak. Nem mondom el, de ha kicseréljük, még hasznát veszed! Úgy is lett, elcserélték a papa­gájokat, de azért másnap izgatot­tan kutyagolt a tanácsházára. Benn a nagyteremben öten állták körbe a kalitka lakóját. — Akasszátok fel Rákosit! — súgta neki a tanácselnök, de a madár hallgatott. Akkor se felelt, amikor ketten ismételték ugyan­azt. — Emberek! Mondjuk mind az öten! De előbb becsukom az ab­lakot — így a titkár. — Akasszátok fel Rákosit! — harsogták az állat felé kórusban, mire néhány másodperc múlva érkezett a felelet a kalitkából: — Urram! Hallgasd meg könyörrr- géseiket! Persze nem csak ebből állt az élete, inkább csupa munkából. Tizenévesen kifutó, dolgozott több helyen, de ha hibázott, tüs­tént nyaklevessel fizettek. Az ef­féle levest nem szerette. Végül bekerült a Hungária Villamos Rt.-be, itt lett szakember. Előfor­dult, úgy okították, hogy a mes­ter belenyúlt a biztosítékba, majd a másik kezével megsimo­gatta a homlokát, mondván, de ügyes gyerek vagy! Mit mond­jak? Ő vezette le a 110 voltot, és látta a csillagokat, pedig délelőtt kilencet mutatott az óra. Nyolcszor volt katona, védte a hazát, és a bombázások idején naponta 100-110 faoszlopot is megmászott, mert elsötétíteni nem csak a házakat, az égőket is kellett. Egyszer az ötvenes évek­ben igazgatónak akarták. El kel­lett volna mennie kétéves iskolá­ra. Először lekáderezték, és mint árva gyereknek ez nem jelentett gondot. Utána követke­zett a politikai faggatózás, tőle azt kérdezték, kik a mensevikek. Nem értette, miért kell ismernie ezt egy leendő direktornak. Bár tudta, nem tudómmal vá­laszolt, így lemondtak ró­la. Hála Istennek, nyug­tázta. Ötven kerek esztendőt dolgozott villanyszerelő­ként, végül a Titásztól ke­rült nyugdíjba Két lánya született, és már van há­rom fiúunokája. Állítja, egy kálvária volt az élete, akár az egész huszadik század. Időköz­ben nyolc igazgatót szolgált ki az ötven év alatt. Még nyáron is na­ponta eljárt ebédelni a Utász­hoz, de szeptemberben kezet fo­gott vele egy infarktus, és a szo­bába szorította. Azóta hordják neki az ebédet, tévét néz, kereszt- rejtvényt fejt, figyeli a világot. Ki tudja, hányszor megütötte az áram, azt elviselte mindig, mert ez a szakmával jár. Azt kevésbé, hogy 85 évesen még neki kell se­gíteni a gyerekeket, unokákat, hi­szen nincsen munka. Szerinte a hetvenes években volt a legjobb annak, aki szeretett dolgozni. Búcsúképpen még egy érdekes történet: Tiszainokáról, az ötve­nes évek elejéről. Akadt rá példa, fél kiló kenyérért is sorba kellett állni. Beszolgáltatás volt, és ha hízóvágás után nem vitték be a kötelező mennyiségeket, azért büntetés, súlyosabb esetben elzá­rás járt. Az egyik gazda vasárnap a vi­rágoskert szélére kivitt egy 30 li­teres zsírosbödönt. Gödröt „Engem mindenki szeretett... ” — Egyszer nyilatkoztam a szol­noki televíziónak — mondta fej­csóválva. — Most inkább ne... Egy darabig még kapacitáltam, de hajthatatlan maradt. — Megismertek utána, nem kell az nékem... A szobák különbözőek, van három- és van kilencágyas. A há­romágyas feltűnően rendezett. — Itt mindig nagy a rend — mondta Edina —, ahhoz képest, hogy férfiak laknak benne. Ezen az önkéntelen elszóláson nevettünk egy kicsit. Feri bácsi még nem is olyan „bácsi”, ötvennyolc éves. — Jól érzem itt magam — kezd­te. — Lehetőséget adtak, hogy ne az utcán aludjak. Mert aludtam már a híd alatt is. Pedig nem úgy kezdődött, hogy ez lesz a vége. — Huszonhét évesen üzletveze­tő voltam, azután pincér, mit mondjak, a legjobb helyeken. Balaton menti szállodák nevei röpködtek: Európa, Fogas, An­nabella..., de főleg a szolnoki Ti­sza Szállóról beszélt nosztalgiá­val. — Engem mindenki szeretett, igaz, én is szerettem dolgozni. Mindennap örömmel mentem be a munkahelyemre. Ezt vegye szó szerint: örültem, hogy ott le­hettem. Híres színészek nevei bukkan­nak föl az emlékezetében, akiket FOTÓK: BUGÁNY JÁNOS a Balatonnál szolgált ki, majd az elmúlt évtizedek néhány neveze­tes szolnoki személyiségéé, akik­kel a Tisza Szálló éttermében ke­rült kapcsolatba. Még most is megnevetteti annak az ügyvéd­nek a története, akinek egy jo­gászbálon olyan melege lett, hogy mindenáron le akart vet­kőzni a szálló halijában. Amikor föltettem a kikerülhe­tetlen kérdést, hogy most miért itt találkozunk, elkomorodott az arca. — Hogy az ital? Hát az is. Meg a nők, főleg a feleségem. El­váltunk, ő férjhez ment. Van két lányom meg három unokám. A legnagyobb nyolcadikos... azt hi­szem. Büszke vagyok rá, sportol, de büszke lennék akkor is, ha nem sportolna. Ő lány, de van fiúunokám is. Karácsonykor majd látom őket... biztosan... úgy gondolom... Nem mondom, többször is voltam Nagyfán elvo- nón, de amikor akartam, megáll­tam, hogy ne igyák. Egyszer hat évig nem ittam, pedig tele volt a szekrény otthon italokkal. Drez­dában is voltam egy évig, ott dol­goztam. Szép időszak volt, ha­ladtunk előre, színes tévét is vet­tünk, még alig volt valakinek... Most is meg tudnám állni, ha akarnám... nem volna itt semmi baj, visszakapaszkodnék... ha tudnék dolgozni, de hát meg van szegecselve a lábam... csak az a baj... Bistey András Ezzel az asztali lámpával egy kis baj van. Mindjárt jó lesz az érintkezés, mert Gajdos Antal ehhez is ért fotó: m. j. ásott, berakta a bödönt, befedte csomagolópapírral, és vissza­hányta rá a földet. Valaki jelent­hette, mert másnap házkutatást tartottak nála. Semmi különöset nem leltek, de a virágoskert szé­lén feltűnt az egyik szimatolónak a friss ásás: — Nicsak! Ide vala­mit elrejtett. Hányja csak le a föl­det! — Muszáj? Nincs ott semmi til­tott dolog. — Ajánlatos! — húzta meg a de­rékszíját az illető. Lehányta a gazda a földet, fel­tűnt a papír, alatta egy bődön. — Ne nyúljon hozzá, majd mi kihúzzuk! Kihúzták, felnyitották a tetejét, majd visszahőköltek. — De hát ez üres! Nincs benne egy deka zsír se! — Nem mondtam? Ahol nincs, ott nem találnak. — Akkor meg miért tette? — Elárulom maguknak: a szem­ben lévő szomszédom mindig le­selkedik, mit csinálok. Le akar­tam káderozni, besúg-e. íme, ez lett belőle... D. Szabó Miklós Mi lesz a vizes házakkal? Tiszasülyön a lakott terület hatvan-hetven százalékán foltokban megjelent újra a belvíz. A legkritikusabb részek a község észak- nyugati részén találhatók, itt állnak azok a házak, melyekben ta­vasszal is komoly kár keletkezett. A nyáron kiszáradt épületek most újra felvizesedtek, hullik a vakolat, málik a tapasztás. A lakosok 96 házat tettek rendbe anyagi támogatással, ám pót­igénylésre újabb 90 kérvény ér­kezett. — Sajnos ezekre az 1999-es költségvetésből valószínűleg már nem jut. Ha azonban to­vább emelkedik a belvíz, az említett kilencven lakóépület­nek legalább harminc százalé­ka lakhatatlanná válik - véli Csörögi Tibor polgármester. — Ezeket a házakat nem újították fel, hiányzik a szigetelés, több­ségében pedig földalapúak. Aggasztó a mezőgazdasági ter­melők sorsa is. A bevetett, fel­tárcsázott területek is vizesed­nek, az őszi gabona foltszerű­en pusztul. A vetési terület har­minc-harmincöt százalékát nem is szántották fel a rossz termés és a nehéz anyagi hely­zet miatt. A gazdák többsége komoly hiteleket görget maga előtt, és ha a jövő év is hason­lóan alakul az ideihez, kilenc­ven százalékuk végleg tönkre­megy. Némi öröm az ürömben, hogy az önkormányzat belterü­leti csapadékelvezetési pályá­zatát a Vízgazdálkodási Ta­nács elfogadta, az elvi vízjogi engedélyt december 10-én megkapták, így 2000-től 2002 végéig három ütemben, pályá­zati forrásból valósítanák meg a 253 millió forintos beruhá­zást. vh A Patika utcában valóságos sártenger van, több portán áll a víz. Szarnák Katalin édesanyjával és öccsével él a képen látható házban, melyből ta­valy vödörrel hordták ki a vizet. A felújítgatott épület ablaka alatt látha­tó egy csík. Egyelőre eddig ázott fel az épület fotó: b. j.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents