Új Néplap, 1999. november (10. évfolyam, 254-279. szám)

1999-11-27 / 277. szám

A Tiszaföldvárhoz tartozó Homok „Barátság” Nyugdíjasklubja is megünnepelte az idősek világévét. A rendezvényen a körzet képviselőivel együtt részt vett Borza Attila, a város polgármestere is. A legidősebb klubtagokat virággal köszöntötték. A százharminc résztvevővel tartott ünnepséget a nyugdíjasklub — amint az a Szűcs Pétemé által beküldött képen látható — néptánccsoportjának műsora színesítette.

mentett gyerekeket szerettem volna becsalogatni. Illetve nem is kellett azokat becsalogatni, jöttek azok anélkül is, hiszen az alsósoknak is készítettem számítógépes programot. Már az alsósok is meseszép dolgokat csináltak a számítógépen. Elgondolásom azonban nem találkozott a központi elképzelésekkel, pedig úgy véltem, hogy a pedagógiai munkának csak akkor van értelme, ha nem csak a saját tantárgyát nézi az ember, hanem kihasználja a nem kis anyagi befektetéssel megteremtett lehetőségeket. A számítógépek beszerzése érdekében végigjártam az egész országot, s olyan szerencsém volt, hogy mindenhol támogatásra leltem.

— Bizonyára én is nagyon agresszív voltam, s ez is hozzájárult az iskolavezetéssel való viszony elmérgesedéséhez, ami odavezetett, hogy megtiltották a más osztályokba járó tanulóknak, hogy bejöjjenek az óráimra. Úgy éreztem, hogy ez megsemmisíti mindazt, amit csináltam, s terveimet a papírkosárba kell dobnom. Hiába próbáltam segítséget kérni. Végül kértem a nyugdíjazásomat.

Nem mondom, hogy azóta vidáman telnek a napjaim, de elviselhetően, csak nem szabad az iskola felé néznem. Nagyon kínos ez akkor, ha valaki ott élte le az életét, és annyi energiát fektetett bele, amennyit talán nem is kellett volna. Előfordult, hogy hajnali háromkor, az iskolából hazamenet igazoltatott a rendőr, mert azt hitte, betörő vagyok. Józan ésszel nem is képzelhető el, hogy egy tanár olyankor megy haza.

— Nyugdíjazásomkor felajánlottam a segítségemet, de eddig nem vették igénybe, így aztán élem a nyugdíjas életet. Nagy elégtételem, hogy a lányom szintén pedagógus (akárcsak a feleségem), így lesz kire hagynom a könyvtáramat. Szerencsém van abban a tekintetben, hogy sosem voltak nagy anyagi igényeim. Az meg kimondottan kellemes számomra, hogy ott élhetek, ahol dolgoztam, s megértést, tiszteletet tapasztalok volt tanítványaim részéről.

Újjáválasztották az elnökséget

Veterán repülők számvetése

Az 1998 decemberében alakult Kablay Lajos Veteránrepülő Egyesület elnöksége a napokban adott számot tagságnak az idén végzett munkáról. A beszámolóban külön hangsúlyt kapott annak megállapítása, hogy az alakulástól eltelt időben jelentős mértékben stabilizálódott az egyesület pénzügyi helyzete, nőtt a külső szervek előtti tekintélye, és pozitívan változott a tagok egymáshoz való viszonya.

Ami pedig az egyesület szervezeti életét illeti: négy elnökségi ülést, egy közgyűlést, egy konzultációt, tíz klubnapot, három emléknapot, két társas rendezvényt tartottak, s egyszer részt vettek koszorúzáson. Ezek a tények folyamatos és céltudatos munkára vallanak. Minden bizonnyal ez is

hozzájárult ahhoz, hogy az egyesület létszáma a kezdeti harminchatról hatvanra emelkedett.

Az egyesületi tagok kikapcsolódását szolgáló rendezvények közül csak kiragadott példaként említjük, hogy részt vettek a tá- piószentmártoni borfesztiválon, kirándultak Erdőbényére, s részt vettek a magyar repülők országos találkozóján.

Az egyesület küldöttséggel képviseltette magát a trencséni repülőgép-javító üzem fennállásának ötvenedik jubileumi ünnepségén. Ezt a kapcsolatot népesebb látogatást tervezve a jövőben is fenntartják.

Ezen a közgyűlésen újjáválasztották az egyesület vezérkarát. Az elnök Staub István lett, a titkár pedig Fodor Gyula.

A Szolnoki Rendőrkapitányság a gondozási körébe tartozó 174 nyugdíjasát hívta találkozóra a rendőrségi csónakházba. Vörös Miklós alezredes, városi kapitány köszöntő szavait követően Kis László, a városi polgárőrszervezet elnöke ajánlotta, hogy lépjenek be polgárőrnek az érdeklődő nyugdíjasok. A találkozó estebéddel ért véget. fotó: mészáros

Egy kétpói pedagógus monológja

Kitartani a végeken

Fogadókészség és nyitottság

Nyugdíjas-találkozó a megyeházán

A megyeháza nyugdijasklubjához a volt hivatalnokok mellett az ellátó- és szolgáltatószervezet, valamint a megyei illetékhivatal nyugdíjasai is tartoznak — összesen kétszáznégyen. Ezek a szolgálati idejüket letöltött emberek időközben szétszóródtak az ország egész területén. Megtalálhatók Mátraszentimrétől Szegedig, de kapcsolatukat régi munkahelyükkel nem szakították meg. Köszönhető ez annak is, hogy dr. Sebők iGyörgy, a nyugdíjasklub vezetője („mellesleg” a megyei nyugdíjasegyesület egyik vezető.tisztségviselője) önfeláldozóan munkálkodik a klubtagok összetartása és lehetséges segítése érdekében.

Ehhez a célkitűzéshez — a hagyományoknak megfelelően —

mindig támogatást nyújt Búsi Lajos, a megyei közgyűlés elnöke. A közelmúltban, a megyeháza dísztermében tartott nyugdíjas-találkozón is ő köszöntötte — szavaival élve — régi munkatársaikat, s vázolta az előttük álló feladatokat. Vörös Lászlóné szavalata és a törökszentmiklósi Béke Tsz népdalkörének fellépése színesítette egyébként a jó ebéd után a baráti beszélgetésekkel végződött találkozót.

A hagyományos évi találkozók mellett egyébként bármikor kapcsolatot teremthetnek a nyugdíjasok a klub vezetőségével. Ehhez a személyi és a tárgyi feltételek biztosítottak a megyeházán. Fogadó- készséget és nyitottságot tapasztalhatnak.

Mentősök találkozója

Mindig talpon

— De jó helyre kerültem — örvendezett első útján egy mentősofőrnek felcsapott ismerősöm. Áramütést szenvedett „bögyös” lányt vittek a kórházba, akire az orvos rászólt: „Vetkőzzön le!” Későbbi amikor a szolnoki vasúti szerencsétlenségnél meglátott egy asszonyt, akinek felső testét egy léc szúrta át, talán akkor jött rá igazán, hogy milyen döbbenetes, egész embert kívánó hivatás a mentősöké.

Ugyanakkor tapasztalhatta azt is, hogy sokszor ők jelentik a végső reményt. Vasúti kocsik közé szorult nő szabadon maradt karjával átfogta Urban doktor (akkor még mentős) lábát, úgy könyörgött: „Ne hagyjanak itt!” Percek múlva meghalt. Ilyen hatások után nem csoda, ha kivonuláskor addig nyomták a gázpedált, ameddig lehetett. S nem arra figyeltek, hogy mikor jön a váltás. Havonta több mint háromszáz órát dolgoztak. Árvíz idején volt olyan mentős, aki három napig nem mehetett haza. Meg is kérdezték tőle: „Már megint te vagy szolgálatban?” — „Nem már, hanem még mindig” — válaszolta.

Esetenként nagyobb volt a felelősségérzetük, mint néhány beteg családtagjaié. A szolnoki Csépány Beláttál például egyszer nyomozók jelentek meg. Arról faggatták, hogy hová vitt egy beteg öregasszonyt. A végén kiderült, hogy a néni meghalt a kórházban, s mivel két hétig senki sem kereste, közköltségen el- temettették.

Persze voltak derűs percek is. Egyszer például adatfelvételnél sürgette a betegét az orvos: „Nevet!”

— „Dehogy nevetek, mikor annyira fáj” — mentegetőzött a beteg.

Különszámba ment a szellemi fogyatékosok kórházba szállítása. Az egyiknél javasolta a mentőtárs: — Kössük le! — Ugyan, ki mer nekimenni ennek a nagy embernek — vetette ellen a másik. Ilyenkor volt nélkülözhetetlen az emberismeret, a szép szóval való rábeszélés. Ez általában hatott.Néha a betegek hozzátartozóinak túlzott gondoskodása is hátráltatta a mentősöket. Előfordult, hogy a dunnát is bepakolták a mentökocsiba.

Az élet feltétlen tisztelete és szeretete jellemezte a mentősöket. A sok tragédia, szenvedés láttán is megőrizték kedélyüket. Székács László például egy alkalommal arra fogadott valakivel, hogy egyfolytában énekel két óra hosszáig, s egyetlen dalt sem ismétel. Meg is nyerte az ötezer forintos tétet.

Ilyen és ezekhez hasonló eseteket soroltak egymás után a hajdani mentősök Szolnokon, a közelmúltban rendezett találkozójukon. A régmúlt mellett óhatatlanul szóba kerültek napjaink is.

— Negyvenhárom évi szolgálat után huszonegy- ezer forint a nyugdíjam — mondta Fróna István —, de nem adom fel, mindig újra kezdem.- Nekem meg negyvenkét év után tizennégyezer- háromszáz forint a nyugdíjam — tette hozzá Csépány Béla —, kénytelen vagyok pótolni azt.

A fizetés és a felelősség tehát korántsem volt arányban a mentősöknél. Volt, aki ezért került el onnan, de a szíve most is visszahúzza a régi társak közé. Ily módon került szóba más munkahelyek egy- egy epizódja. Például az, hogy az egyik vizsgabiztos tíz gépkocsivezető-tanuló közül kilencet megbuktatott. A tizediket nem tudta, mert az meglógott.

Mértéktartó poharazás közben sok minden elhangzott. Csak az nem, hogy bizony-bizony eljárt az idő, s lassan értük jönnek az új kollégák.

A találkozó résztvevőinek egy csoportja

Enyedi Ferenc nyugalmazott kétpói tanár. Életéről így vall:

— Öcsödön születtem. Az volt az álmom, hogy az egyetem elvégzése után ott tanítsak, de ez különböző okok miatt nem jött össze. Tiszainokára, majd két év múlva Kétpóra kerültem. Mintegy negyven évet húztam itt le. Sokszor adódott lehetőség arra, hogy városban, gimnáziumban tanítsak, de mivel én a falu legalsó rétegéből kerültem ki, úgy gondoltam, hogy nekem a hozzám hasonló emberek között a helyem. Ha komolyan veszünk olyan alapvető értékeket, mint a hűség, akkor nekem ki kell tartanom a végeken. Azzal a tudattal mondom ezt, hogy az emberek legyintenek, ha ilyeneket hallanak. Álláspontomat legfeljebb azzal a negyven évvel tudom bizonyítani, amit itt töltöttem.

— Amikor először jöttem Kétpóra, akkor itt még öt tanyai iskola volt. Lelkiismeretes, igazi pedagógus igazgatót sikerült kifognom. Szerencsém volt, mert ezen a pályán szinte élet-halál kérdése az, hogy milyen az igazgató.

— Az első évek kellemes, jó légkörben teltek. Később egymásnak ádták a kilincset az igazgatók. Úgy éreztem, többé nem tudok sem emberi, sem pedagógiai szempontból olyan kapcsolatot kialakítani, mint előzőleg. Nem panaszkodhatok, nem piszkáltak, csupán nem tapasztaltam törekvéseimhez olyan érdeklődést, ami elvárható egy vezetőtől.

— Személyes ellentétem nem volt senkivel, csak pedagógiai vonatkozásban. Utólag úgy látom, sok olyan dologba is belekötöttem, amihez nem lett volna közöm, de úgy véltem, meg kell mondanom, amit gondolok. Mindentől függetlenül mindegyik igazgatóm engedett „repülni”, engedték kiélni törekvéseimet. A pályám véEnyedi Ferenc: Felajánlottam a segítségemet, de eddig nem vették igénybe

gén ezért is sikerült megvalósítani terveimet. Kialakítottam egy olyan szaktantermet, ami — nagyképű kifejezés, mégis azt mondom — korszerű. Akkor még nagy szó volt, hogy tizenhét számítógép sorakozott abban a teremben.

És nemcsak a számítógéppel ismerkedtek a gyerekek, hanem a két tantárgyamhoz (magyar és történelem) 60-70 programot is készítettem. Vén fejjel, magyar-történelem szakos létemre nem volt könnyű megtanulni a programozást.

— Úgy gondoltam, elértem azt, amit el akartam érni, s most már csak lábbal kifelé visznek ki az iskolából. Az utóbbi időben aztán nagyon elmérgesedett a helyzet köztem és az iskolavezetés között. Az addig hideg-meleg viszony végképp rossz lett. Hogy miért? Volt egy olyan elgondolásom, hogy az órámra bárki, bármikor bejöhet. Lyukasórás vagy testnevelés alól felEgyesületi

közgyűlés

A nyugdíjasok megyei kulturális és érdekvédelmi egyesülete november 30-án a megyeháza dísztermében tartja beszámoló és vezetőségválasztó közgyűlését. Az idei munka értékelése mellett — előzetes értesüléseink szerint — változás várható az egyesület elnöksége tagjai sorában.

Tekintve, hogy Szolnokon sok és aktív nyugdíjasklub van, ezen a küldöttgyűlésen felvetik egy városi nyugdíjasegyesület megalakításának kérdését is. Ettől nem csak a klubok közti kapcsolat erősítését várják, hanem a város vezetőivel való jobb együttműködést is.

Az oldalt írta:Simon Béla Fotó:

Csabai István, Mészáros János