Új Néplap, 1999. november (10. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-27 / 277. szám
1999. november 27., szombat Megyei Tükör 5. oldal Nézőpont Átalányadózás: csak a bolondnak? A jövő évi adótörvények új rendelkezései talán most kezdenek eljutni azokba a mélységekbe, melyekből már egyértelműen el lehet dönteni azt, hogy az valójában jelent-e könnyítést vagy sem. A vállalkozókat érintően egy évek óta napirenden szereplő kérdést oldottak meg azzal, hogy egy bizonyos - a nem kereskedők esetében jövőre éppen négymilliónál meghúzott — bevételi határ alatt átalány- adózó lehet bárki. Végre — sóhajtott volna fel pár tízezer ember, azonban a sóhaj még fel sem szakadt, amikor bennakadt: az elismert költséghányad 35 százalék. Az az alig több mint egyharmadnyi költség legfeljebb abban az esetben fordulhat elő, ha valaki maximum a lakása egyik szobájában a fejét, s némi papírt meg tollat vagy ceruzát használ vállalkozása működése során, meg a számítógépet. Maximum. De még ebben az esetben sem éri meg áttérni az átalányadózásra. Miért? Nemrég lapunk is közölt erre vonatkozólag egy számítást, melyben 1,5 millió forint árbevételt vettek figyelembe. Ha a 35 százalékos költséghányadot levonjuk, akkor a megmaradt 925 ezer forintnyi bruttó(l) jövedelemre éppen 817 ezer forint közteher esik. A 925 ezres adóalapból pontosan 108 ezer forint éves nettó fizetés marad meg! Ennyiért dolgozott a 1,5 milliós árbevételt elérő vállalkozó. Mindezek után csak gratulálni tudok annak az embernek vagy teamnek, aki ezt kitalálta. Ha ugyanis ezt az átalányadózást választja valaki, annak a gatyája is rámegy. Ezért szerintem senki sem fog emellett dönteni, mert nem várható el ma az egy egyéni vállalkozótól, hogy ha éjt nappallá téve dolgozik, utána az összes bevételének majd kétharmadát befizesse az államnak, s neki a teljes bevétel hét százaléka maradjon. Ennél fényévekkel több lehetőséget — ráadásul törvényeset — rejt magában a tételes költség- elszámolás. Maradunk ennél. Ha ezt választja, a gatyája'is rámegy Költséges a zimankó Olykor irigyeljük az afrikaiakat, ahol télen, nyáron, ősszel, tavasszal egyformán, vagy megközelítőleg egyformán szórja sugarait, melegít a nap. Nálunk nem okozott ekkora gondot addig a fűtési szezon, amíg a tüzelőárak nem emelkedtek a csillagos égig, legalábbis az átlagcsalád átlagjövedelméhez viszonyítva. Vajon szűk hónappal a kétezredik esztendő előtt kinek, mennyibe kerül egyhavi zimankó? Esetleg a fűtési szezon? A kunhegyesi Kovács Andrásék általában három szobát melegítenek. A feleség otthon van a legkisebbel. — Nagyon örültünk, amikor hozzánk, a Csokonai utcába is eljutott a vezetékes gáz, mert se hamuzni, se pernyézni, se begyújtani nem kell naponta. De hát a gázárak úgy rohannak, hogy a kereset képtelen vele lépést tartani. — Most mennyit fizetnek? — Még nem volt igazi hideg, így havonta öt-hatezerből megúsz- szuk. Tavaly, amikor szibériai lett a zimankó, elérte a havi húszezret is. Bizony, ez nem kis tétel az ottani keresetekhez viszonyítva. A szomszédjuk, Erzsiké néni másképpen védekezik a hideg ellen. — Nálam nincs bekötve a gáz, arra nem futotta. Vettem öt mázsa fát, ugyanannyi szenet, és a konyhában ezzel tüzelek. A csempekályha jó társ, mert sokáig tartja a meleget. Azután megvan a kemence is, három kéve szárízíket eszik meg, meg egy kevés gallyat, és ha délután négykor megetetem, másnap délelőtt még nem ajánlatos az oldalához dőlni ingben vagy pulóverben. Szóval, jó dolog a kemence, ismét divatba jön, mert megeszik minden olyan szemetet, ami nélküle a településen kívüli hulladéklerakóba kerülne. Egyébként egyre kevesebb a tüzelőt árusító tüzép, éppen ezért egyre becsesebb, keresettebb. A kunhegyesi telepen például négy-öt fajta szén kínálja magát: a legolcsóbb mázsája 1 ezer 350, a legdrágáb- bé 2 ezer 100. A fa kétféle: a tölgy mázsája ezer, az akácé ezerkétszáz — vágva. Száz forintért viszik ki mázsáját. Nem kevés a kerékpáros, taligás, kézikocsis vásárló, aki egyszer-egyszer csak harminc-ötven kiló szenet kér. Mert ennyire futja, jól beosztva. Ahogy mondták, mostanság a fűtési szezon 40-90 ezerbe kerül. Attól függően, mekkora a lakás, van e kicsi, hány helyiséget melegítenek, napközben tar- tózkodik-e otthon valaki. De nem ritka az olyan nagyobb kocka- vagy többszintes ház sem, ahol százezer forint felett kezdődik a fűtési szezon ára. A szén- és faárak Szolnokon is hasonlóak, ahol hiába él közel nyolcvanezer lélek, tüzép — ahol szenet, fát árulnak — alig. Az állomás körülinél például négyfajta a szén: a legolcsóbb 1 ezer 540 forint, a legdrágább 2 ezer 20. Az akácfa ha felvágják 1 ezer 110, és a kisteherautók általában kétezerért visznek haza egy fuvart. Itt is kevés a harminc mázsát fizető, és egyre több, aki beéri zsáknyival. A zöm már gázzal melegít. A szolnoki Miklós Krisztináéknál tavaly szép summa jött ki. — Havonta 11-12 ezer volt az átlag, mert noha kétszobás a panel, de otthon voltam a kicsivel. Éves szinten pontosan 58 ezret fizettem csak a melegért. Legutóbb 2 ezer 900-at számláztak, a következő 5 ezer 900 lesz. Napközben most senki sincs a lakásban, de éves szinten, gyanítom, megint nem ússzuk meg 60 ezer alatt, mert hiába csavarom le napközben a parapetet, rettentően emelik az árakat. Ezért tartom mesének az 5-7 százalékos inflációt. Más is annak tartja a szolnoki piacon ezt az egy számjegyűnek ítélt pénzromlást. Az lenne, mondogatják sokan, ha a fűtés, telefonálás, víz, szennyvíz, közös költségek díjait nem emelnék rendszeresen, folyamatosan, állandóan. Manapság már a keresetek 25 százaléka elmegy a szolgáltatások befizetésére. Közéjük tartozik az otthonok, lakások téli melege is. Ami egyre nagyobb tétel a családok ilyenkor esedékes havi költségvetéséből. És ahogy az árak robognak, úgy nő a hátralékosok száma is. Gyanítom, a többség aligha a saját hibája miatt késik az időbeni befizetéssel... Hat esztendőbe telt, míg a lengyel tengerjogi bíróság megállapította, kiket terhel a felelőség az ötvenöt ember, köztük a mezőtúri Turtrans Kft. kamionsofőrének halálát követelő kompbalesetért. A társaság kereskedelmi igazgatója úgy sejti, nem egészen véletlenül őröltek ilyen lassan a törvényszék malmai. Ráadásul a bírósági ítélet ellenére több mint fél évtizeddel a katasztrófa után sok még a kérdőjel. A mezőtúri cég sofőrjének, Varga Mihálynak Martfűn élő özvegye a mai napig nem beszél idegeneknek arról, mit élt át 1993 januárjában, amikor hírül vette, férje is azon a kompon volt, mely elmerült a Balti-tenger hullámaiban. Nem úgy a kamionos munkatársai, akiknek gyakran eszükbe jut: Varga Mihály talán egy előbb induló kompra száll fel, ha időben el tud indulni, ha nem kap útközben defektet. Varga Mihály a Turtrans új kamionjával azonban a Jan Hewe- liuszra hajózott be, arra, amely 1993. január 14-én a német partoktól 21 tengeri mérföldre felborult. A komp nem merült el azonnal, a mentőcsónakokat vízre tudták engedni, ám mindez a viharos, hullámzó tengeren nem sokat ért. A két Celsius-fokos vízből a szerencsétlenség helyszínére siető hajók sem tudtak sok embert kimenteni. A hajó 35 utasából és 29 fős legénységéből 55-en meghaltak vagy eltűntek. A baleset után rögtön megindultak a találgatások. Svéd és német lapok úgy vélték, a szerencsétlenség az akkori lengyel privatizációnak egyenes következménye, az elavult flottával renA halálhajó titkai delkező társaságok ugyanis versengtek a fuvarért. A Turtrans Kft. kereskedelmi igazgatója, Jenei István — aki két esztendeje minden bírósági tárgyaláson jelen van — nem akar találgatni, de számára érthetetlenül hamar elvágták a vizsgálat szálait. Szerinte a per sem nyúlt véletlenül hat esztendeig, el akarták altatni az ügyet. Egyszer például azért szünetelt a tárgyalás hónapokig, mert a másodfokon eljáró gdanski tengerjogi törvényszék bekérette a komp közelében lévő mentőhajók, a svéd, a lengyel és a német kikötők kapitányainak beszélgetését rögzítő magnószalagokat A felvételek azonban használhatatlanok voltak, igy átadták a belügyminisztérium műszaki intézetének, ahol érthetőbbé próbálták tenni. Ez némileg sikerült is, de a kazetták így sem bizonyítottak semmit. A hercehurca azonban több mint fél esztendőt emésztet fel. Végül is kimondta a bíróság a verdiktet. Eszerint a komp 1993. január 13-án éjjel hajózásra alkalmatlan állapotban futott ki. Hiányzott számos biztonsági felszerelés, a komp farkapujának korábbi sérülését pedig rosszul javítottak ki. így érvénytelen volt a hajó biztonsági bizonyítványa is. Ráadásul rosszul rögzítették a komp gyomrában lévő tíz vasúti kocsit és huszonnyolc gépjárművet is. A viharban, amikor egy széllökés oldalról érte hajót, a rakártérítésről. Az özvegyek alá is írták a megállapodást. Az asszonyok ügyét felkaroló Turtrans igazgatója szerint azonban alaposan megtévesztették a családokat. A férjük halála után szorult anyagi helyzetbe került asz- szonyoknak — volt, aki még a házát is kénytelen volt eladni, hogy kifizesse az építkezéshez felvett hiteleket — jól jött a pénz. A nyolcezer dollár csak töredéke — negyede, ötödé — annak, ami a nemzetközi gyakorlat szerint járna a családoknak. Jenei szerint a biztosító szándékát jól mutatja, hogy lengyelországi jogi képviselőjük mit sem tudott az egyezségről. A Lengyelországban sztárügyvédnek számító Remigiusz Szulczewski azóta íratott az asz- szonyokkal egy másik beadványt, melyben jogtalannak tekintik és felmondják a megállapodást. Mindez talán nem hiábavaló. Az ügyvéd úgy látja, reménykeltő, hogy a bírónő újabb adatokat kért be az özvegyek anyagi helyzetéről. Reménykedik a Turtrans kereskedelmi igazgatója is, hogy nem kell újabb hat évet várni az ítéletre. Hiszen az özvegyek és a túlélők kártalanítása után kerül csak terítékre a fuvarozóvállalatok kárpótlása. A mezőtúri kft. ugyanis máig' fizeti a huszonöt méter mélyen, a tengerfenekén fekvő kamionjuk törlesztőrészleteit. Teleki József komány elmozdult, és az oldalára dőlt a komp. Mindezek alapján a kompkatasztrófáért felelősség terheli a hajó tulajdonosát, a Lengyel Óceánhajózási Társaságot, az üzemeltetőt, az Euroafri- ca Kft.-t és a kapitányt is — olvasható a bírósági ítéletben. Ezzel még csak jogilag állapították meg a felelőséget, a kártérítésekről egy másik bíróságnak kell döntenie. Ez pedig újabb éveket vehet igénybe, hiszen az özvegyeket egyszer már megtévesztette a Warta biztosító. A társaság ugyanis Eörsi Mátyás ügyvédi irodáján keresztül megkereste a szerencsétlenül járt ka- mionosok feleségeit. Peren kívüli egyezséget kínálva nyolcezer dollárt ígértek az asszonyoknak, ha a nyugdíjjárulék-fizetés kivételével lemondanak mindenféle Kézen fogva örökké Gecse Szilvia 17 éves lesz január 4-én. Négy kiló tíz dekával és nyúl- ajakkal született. Három hónaposán még 6,5 kilót nyomott. Aztán valami baj történt. Sajnos csak két és fél éves korára — kicsit későn — derült ki, hogy ritka, súlyos betegségben szenved. A szegedi klinikán azt mondták, se járni, se beszélni nem fog. Szilvia fogyatékos. Ugyanakkor önellátó, dolgozó nő. Akkor is, ha csak anyja segítségével tud kimozdulni a lakásból. Idáig azonban hosszú, göröngyös út vezetett... Az esti hóesésben apró házikót keresek Szolnok szívében. A több tízmilliós lakások árnyékában és egy hatalmas hirdetőtábla takarásában meg is lelem. Csöngetésemre vad kutyaugatás felel. — Ő Milka — nevet fel az időközben kiérkező asszony —, én pedig Jancsó Hona. Lila a kutya? — kérdem, mert a sötétben inkább feketének tűnik. — Nem, talált kutya — feleli, és ismét kacag. Egy hét alatt nem hallok ennyi nevetést, mint most két perc alatt. — Mindennap mosolyognom kell, csak így lehet — mondja, miközben végigvezet a lakáson. Apró előtér, tenyérnyi konyha, fürdőszoba. Az ételszag belengi az egymásba nyíló két félszo- bácskát. Legbelül ül Szilvi egy kihúzható kanapén. Mosolyogva figyel, elfogadja felé nyújtott kezemet. De nem szól, most valahogy nincs jókedve. Bekuco- rodik a könyvek alá, és figyel. Szilvi második gyerekként született a családba. Szép, nagy baba volt, csak mire kortársai jártak és beszéltek, ő rongybabaként csuklóit össze, s hároméves korában mindössze kilenc kiló volt. — Édes gyerekem, mikor lesz ember belőled? — sóhajtott fel Jancsó Ilona sokszor, aztán úgy döntött, nem adja fel. A kislányt 1986-ban felvették a szolnoki speciális bölcsődébe, ahol annyi törődést és szeretetet kapott, aminél többet még a család sem tudott nyújtani. Ugyanebben az évben Ilona felkereste az akkoriban még „kuruzsló- nak” kikiáltott Béres Józsefet, hogy cseppjeivel gyógyítsa magatehetetlen lánykáját. Elleste a gyógytornász fortélyait, autodidakta módon megtanulta a talpmasszázst is, és esténkét órákig gyömöszölte Szilvi talpát. Bevezette a reformtáplálkozást, maga sütötte a kenyeret. Délutánonként lánya lábát a sajátjáéra tette, s „jár a baba, jár”-t játszottak. Aztán Szilvi tényleg járt. Hatodik születésnapjára. Azt mondták Honának, csak azért, mert hitt benne. Két éve már csak ketten vannak. A szülők elváltak, a nagyfiú önálló lett. De a két nő napirendje ugyanaz másfél évtizede. Az anya ötkor kel, a lánya hatkor. Hétkor indulnak, hogy nyolcra odaérjenek. Kezdetben a speciális bölcsődébe, később a speciális iskolába, néhány napja pedig egy speciális munkahelyre, ahol a nagylány szivacsot tépked. És boldog. Délben hazaindulnak, onnantól kezdve pedig mindig mindenhová együtt. Ilona soha nem hagyta magára, zárta be gyermekét. Pedig így lassabban halad, s mindenütt megbámulják és gyakran megszólják őket. Legtöbbször azért, mikor kiskorában a mozgássérült gyereket nem a babakocsiban tolta, hanem vele tolatta. Hogy dolgozzon, erősödjön. A buszon nyíltan, anyja előtt „lehülyegyerekezik” a lányt, de az uszodában is többször rászóltak, zuhanyoztassa le, vagy kimentek a medencéből, ha Szilvi belement. Pedig nem koszos, nem beteg, csak fogyatékos. A nagylánynak fáj ez, hiszen mindent pontosan ért, Ilona tanácsai... ...a hasonló sorsú szülőknek- Sohasem szabad feladni. — A Miért pont én? Miért engem ver a Jóisten? és az ehhez hasonló kérdéseknek, önmarcangolás- nak semmi értelme, csak energiát vesz el. — Tanuljanak meg mosolyogni. — A csúfolódással nem érdemes foglalkozni. — Bátran kell állni a kíváncsi tekinteteket. — Tévhit, hogy a fogyatékos gyerekek szülei kapni akarnak, ők már csak adni tudnak. érez. De az asszony már rég hozzászokott. Sőt volt ereje mindemellett tanulni. Amikor a kislány megszületett, élelmiszer-eladó volt, aztán közgazda- sági szakközépiskolába járt. Érettségi előtt a gyereke kómában feküdt a pécsi klinikán, csak egy tanára rábeszélésére ment el érettségizni. 1997-ben levizsgázott a természetgyógyászati akadémián, majd megszerezte a gyógypedagógiai asz- szisztens képesítést. Még tanulni szeretne. Nem mondja, mit, de túl sok a pszichológiai témájú könyv a kis szobában. Legfontosabb most persze egy munkalehetőség lenne. A lánya dolgozni kezdett, ezért az ápolási díjat megvonják. Ilona is munkát keres, csak nem nagyon bízik benne, hogy talál. Elhallgatunk. A csendet ő töri meg. — Bocsánat, de tennem kell a tűzre — szabadkozik. Akkor látom csak, hogy a meleget nem a radiátor, hanem a sarokban egy kopott kályha adja. — Nem tudom a 16-18 ezer forintos gázszámlát kifizetni. — És mást? —- kérdezem. — Eladtam már a szekrénysort, az ezoterikus könyveimet, de hajlandó vagyok bármitől megválni, hogy a gyerekemnek megadjak mindent. — Érti? — kérdi, s most először nem nevet... Járvás Zsuzsa Jövedelmük 14 ezer forint ápolási díj, ami most megszűnik, mert Szilvia négyórás munkát kapott egy csökkent munkaképességűeket foglalkoztató munkahelyen 7,5 ezer forint családi pótlék 10 ezer forint gyermektartás Szilvi csak édesanyja segítségével tud kimozdulni a lakásból fotó: m. j D. Szabó Miklós Jenei István, a Turtrans Kft. kereskedelmi igazgatója szerint alaposan megtévesztették a családokat
