Új Néplap, 1999. október (10. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-22 / 247. szám

1999. október 22., péntek 1956-RA Emlékezünk 5. oldal ____________Nézőpont P árhuzamok és ellentétek Nemzeti ünnepeink: ’48 és ’56. Forradal­mak és szabadságharcok. Az egyik immár százötvenegy éves távlatból, a másik még „csak” negyvenhárom éves múlttal. Az egyik a tavasszal együtt érkezett, a másikat az ősz hozta el. Távoliak és mégis közeliek. Az egyikről már szin­te mindent leírtak, míg a másikat még bőven elborítják a fehér foltok. Nemzeti ünnepeink: felemelőek, még akkor is, ha szin­te már elejétől kezdve magukban hordozták az elkerülhetetlen véget, a bukást, a nemzeti gyásznapokat: október 6-ot, illetve no­vember 4-et. Leverték a túlerők (nota bene: mindkettőből bő­ven kivették részüket az oroszok) és sajnos a belső megosztott­ság is. A bukás után pedig jött a véres megtorlás, a kivégzések, a súlyos börtönévek, a megbélyegzés: te is ott voltál, te is benne voltál! Bűnhődj hát érte! De bűnhődött az egész nemzet, a térd­re kényszerített nép, mégis, a szívek felett nem lehetett terrort ülni, tovább éltek a szabadságharc eszméi és céljai. Ott voltak a mozdulatokban, a suttogásokban, a szemvillanásokban, a hata­lom félelmében. A temetők jeltelen sírjaiban. Mindkettőnek el­hallgatás, történelemhamisítás jutott ki osztályrészül eleinte. Az egyiket aztán engedték idővel ünnepelni, sőt ünnepeltették is ja­vából, a másikra pedig rásütötték az ellenforradalom bélyegét. Nemzedékek nőttek fel ebben a hazugságban. És voltak, nem ke­vesen, akik úgy gondolták, ez már így is marad. Ám tíz évvel ez­előtt ismét magára talált a nemzet, a zsugorkötésből nyújtózha­tott egy nagyot, és végre megadatott a lehetőség, hogy szabadon emlékezhessen meg a negyvenhárom évvel ezelőtti forradalom­ról is. Leírhatatlan és kimondhatatlan volt az első évek eufóriá­ja. Aztán lecsendesedett az ünnep, úgy, ahogy az a másik, száz­ötvenegy évvel ezelőtti is, hogy mostanra átadja a helyét egyfaj­ta távolságtartásnak. Manapság már nem vonulnak ki tömegek a megemlékezésekre. A fiatalok másfelé vágynak, talán már ki is nevetik a folyton morgolódó, egymással is civakodó ötvenha­tosokat (mint ahogy ez történhetett a negyvennyolcas honvédek­kel is anno), a mindennapok megélhetési küzdelme, gondjai pe­dig igencsak letörik a családokban az ünnepi hangulatot. Az ün­nepségek többsége is sajnos à kötelező hivatalosságon túl nem nyújt katartikus élményt. Pedig nagyon nagy szükségünk lenne rájuk: az ünnepekre és az ünnepelni tudó emberekre. A polgá­rokra. Fiatalokra, középkorúakra és idősekre egyaránt. Amikor megállhatunk a rohanásban, felemelhetjük büszkén a fejünket, a világ, különösen a Nyugat szemébe nézve, és kijelenthetjük: igen, ezek is mi voltunk, ezt is mi cselekedtük meg, magyarok. S bár ti ugyan cserbenhagytatok minket mindkétszer, de tudjá­tok mit, történelmi távlatból már nem is ez a fontos. Fianem az, hogy szabadság és jog nélkül élni lehet ugyan, de nem érdemes. Ezt üzeni ’48 és ’56. Mindenkinek. /j Megkérdeztük ’56-ról Éppen tíz éve a rendszerváltásnak, a köztársaság kikiáltásával pedig az ’56-os események megítélése is változott. Hogy az évszámhoz köt­hető esemény, az ünnep kinek mit jelent, arról kérdeztünk meg néhány embert. Lévai Krisztián 23 éves gépész- mérnök (Besenyszög): Sokáig hallgattak ’56-ról. Számomra olyan, mint a ’48-as szabadság- harc. Valahogy mégsem érzem igazán ünnepnek, bár a tisztelet kijár a hőssé vált embereknek. Ritkán veszek részt tömeges ün­nepségeken, úgy tudom, Be- senyszögön sem lesz most sem­mi különös. Jobban szeretem a családi ünnepeket, a karácsonyt, a húsvétot és a besenyszögi búcsút. Nyerges Ferencnél éves nyug­díjas (Szolnok): 12 éves kislány­ként ért a forradalom Kiskunha­lason. A félelemre és a bizonyta­lanságra emlékeszem. Az embe­rek még a szomszédjuktól is fél­tek, mi is titokban hallgattuk a rádiót. Egy-két napig tartott a tüntetés, utána nagyon csendes volt a város. Iskolába nem jár­tunk, a városba viszont egyszer beszöktünk. Akkor láttam, hogy a szovjet katonai emlékművet le- döntötték. A házunk a város szé­lén állt, mellettünk volt a lakta­nya. A magyar katonák éjszaka, a kertek alatt menekülték haza. Hozzánk is bejöttek civil ruhát kérni, a szüleim adtak is nekik. Számomra nem vált ünneppé ok­tóber 23, talán túl közeli még. Az államalapítás ünnepére, au­gusztus 20-ára viszont büszkék lehetünk. Jász Krisztina 27 éves szocioló­gus (Újszász): Számomra rész­ben családi tragédia: egyik roko­nunkat eltalálta egy orosz grá­nát, és 21 évesen meghalt. A nagyapám ’56-os „múltja” nega­tívan hatott apukám karrierjére. Az októberi eseményeket politi­kailag fontos próbálkozásnak tartom, de nem élem meg ünnep­ként. Molnár Jánosné 77 éves nyug­díjas (Szolnok): A tüdőgondozó­ban dolgoztam 1956-ban. Októ­ber 23-án délelőtt a városháza elé vonultak a gyárak, üzemek, ' intézmények dolgozói, ahol meg­tudtuk, hogy leváltották a vezető­ket. Délután a megyeháza elé kel­lett volna menni, de féltem és nem mentem el. Később, amikor a szovjetek bejöttek, csak indo­kolt esetben volt érdemes az ut­cára menni. Én az egészségügyi­ek karszalagjával viszonylag biz­tonságban voltam. De sosem fe­lejtem el, ahogy a tankon ülő ka­tona tekintetével minden mozdu­latomat követte. Nem szeretem a véres eseményeket. Nem lehet ünnep, amihez kegyetlenség ta­pad. Molnár István 59 éves nyugdí-\ jas (Szolnok): ’56-ban A rend- , szerváltás után már lehetett be­szélni ’56-ról, de úgy érzem, be­felé fordulók lettek az emberek. Az ünnep, ami szabadnappal jár, számomra egyébként is értékét veszítette, nyugdíjasként nincs különbség a napok között. Az utóbbi 15 évben nem voltam ün­nepségeken, persze ma már nin­csenek nagy, lampionos felvonu­lások. Kovács György 35 éves vállalko­zó (Szolnok): Október 23-át ün- • nepnek tartom, mert jelentősnek vélem, hogy a rendszerváltás bé­kés átmenettel, vér nélkül zajlott. ’56 kapcsán csupán a szélsősé­gesség, a korábbi és a mai felfo­gás közötti szakadék zavar. Pél­dául a sortűzperek megítélése. A színművészetire igyekezett, végül a katonatisztire vették fel Az egyik rendszer becsukta, a másik kitüntette Czitán Mátyás legelső munkahelye - budapesti születésű lévén - a Ganz Hajógyár, majd az Egyesült Izzó volt. Műszerésznek tanult, sztaha­novista is lett, majd mint afféle munkásfiatalt főiskolára javasolták. Két hely, felsőfokú intézmény jöhetett számításba: a színművészeti és a katonatiszti. Mivel benne mindig mocorgott egy kis művészbeütés, az előbbire szeretett volna bejutni, a filmek, színházak világába. Hívatta is a személyzetis:- Mi baja van magának az egyenruhával, hogy színész sze­retne lenni?- Nem kedvelem a mundért. Levente koromban 1944-ben lóg­tam pár óráról, ezért egy álló napra bezártak az újpesti sintér- telep kutyabódéjába.- Az akkor történt, most meg néphadsereg van - zárta le a vi­tát az illetékes, és ezzel Czitán Mátyás pályaválasztása eldőlt. A Zalkán végzett, híradós alhad­nagyként, és 1952-ben Kunma­darasra, az ottani magyar repülő­térre került. Hamarosan száza­dos, a helyőrség hírfőnöke lett. Talán 1952 körül változhatott a politikai szemlélete. Addig hitt a rendszerben, hiszen mint pesti munkásgyerek, lám-lám, ő is szá­zados lett. Igen ám, de vidéken, a Kunságban szembesült a másik oldallal is. A padláslesöprések, a deportálások kinyitották a sze­mét, több katona végzett magá­val a nincstelenség miatt. Akkor értette meg igazán: valami na­gyon nincs rendben az akkori rendszerrel. így érkezett el 1956. október 23-a. Sem vérengzés, sem ütlege­lés, sem lövöldözés nem történt a repülőtéren. Ha csak azt nem említjük, hogy az ávósoktól el­vették a fegyvert. November 4-én reggel fél hatkor arra lettek fi­gyelmesek, hogy szovjet tankok Czitán Mátyás híradós tisztként Kunmadarason 1954-ben . . . veszik körbe a repülőteret. Fel­szólították őket, adják át a fegy­vereiket, miközben a tankok csövét a lakóépületek felé irá­nyították. Átadtak mindent, így rendben lezajlott a hatalom- átvétel. Decemberben mégis letartóz­tatták mint ellenforradalmárt. Szerencsére először egy olyan tiszt vallott ellene, akiről kide­rült: sikkasztott, lopott. De hát akadt vagy öt személy, aki hogy átmentse, szalonképessé tegye magát az új rezsim előtt, bármit vallott. így kapott a parancsnok 1957-ben nyolc évet, más kettőt, egyet, és Czitán Mátyásra is ki­róttak hat kerek hónapot, népi demokratikus államrend és nép­köztársaság elleni bűntettek mi­att. Nem a büntetés volt sok, ha­nem a következménye, hiszen se­hová nem vették fel. Heten éltek Szolnokon egy szobában, vago­nokat lapátolt éjszakánként, így keresett némi forintot. Esztendő teltével elhelyezkedett, de általá­ban két év után - dolgozhatott bármilyen szorgalmasan - politi­kai okokból megváltak tőle. Ki­véve a Vasipari Vállalatot, ahol kilenc szép évet töltött el, MHSZ-titkárnak választották, több megyei bajnokság, országos helyezés fűződik a nevéhez, és még pénzjutalmat is kapott. Vé­gül is a Tejipari Vállalattól került nyugdíjba. A feleségével négy gyermeket, neveltek: két fiút, két lányt. Klá­ra, az egyik lány neves, remek ko­saras lett, de az unokák között - akik most a Vargában koptatják a padokat - is sikeres sportpalán­ták akadnak. Hogy róla is essék szó, a büntetését még Németh Miklós rehabilitálta és léptette elő őrnaggyá, Für Lajos alezre­dessé, Keleti György ezredessé nevezte ki. Tagja a Történelmi Igazságté- teli Bizottság országos elnöksé­gének is, és a megyében elsőként választották a Szent György Lo­vagrend tagjai közé. Mint a TIB katonai szervezetének illetékese évekig járta a megyét és mintegy 140 emberrel, egykori ötvenha­tossal került kapcsolatba. Fél kiló kitüntetést kapott, bár azt vallja, nem az a lényeg, ha­nem az, hogy 1956 magyar forra­dalma nyerje már el végre méltó helyét a XX. század honi történe­Miért tiltották be a hatalomnak tetsző karikatúrakönyvet? így akarták lejáratni a forradalmat Pogány Sándor rajzolta, s testvére, Róbert szerkesztette azt az 1956- ról szóló karikatúrakönyvet, melyet a nagyközönség sohasem láthatott, hiszen megjelenését követően azonnal bezúzatták. Mindössze kettő­három maradt mutatóban. Noha a kiadványt a titkosrendőr­ség és a kommunista párt propa­gandaosztályának utasításai alapján állították össze - ezt bi­zonyítja, hogy fejezetei szinte le­fedik az időszerű párthatározato­kat—, 1958 őszén, utcára kerülé­sének időpontjában Kádárék úgy gondolták: bármennyire is a hi­vatalos hatalom szájíze szerinti­ek a karikatúrák, azok publikálá­sa könnyen visszaüthet. A Kossuth Kiadó a könyvből 12 000 példányt rendelt, de a fel- tételezések szerint 2-3 példány kerülte el a zúzdát, s abból az egyik a hajdani Párttörténeti In­tézetben kötött ki, innen pedig az 1995 tavaszától működő Nyílt Társadalom Archívumba került. Lapozgatva a könyvben hamar kiderül, hogy annak fejezetei majdnem „rímelnek” a forrada­lom kitörését magyarázó egyko­ri kommunista szlogenekkel. A Rákosi-féle dogmatikus politiká­ról egyetlen rajz sem szól, ám an­nál több a „jobboldali csoportok áruló tevékenységét”, a Nagy Im­rét és körét, a „belső ellenforra­dalmi csoportokat” és a külső „imperialista befolyás” alatt álló személyeket megörökítő karika­túra. Ezt illusztrálja a Szabad Euró­pa Rádió által „rövid gyeplőn tartott” rádiókat ábrázoló mellé­kelt rajz is. Takács Mariann /tények és titkok az „ötvenhatos” archívumból Nemrégiben egy 80 éves bácsika kereste fel a Közép-európai Egye­tem mellett működő Nyílt Társadalom Alapítvány archívumát. Ugyan, kerítsenek már valamiféle dokumentumot, amelyik bizonyí­taná, hogy az ötvenes évek végén kitört váci börtönlázadás kiváltó oka egy ebédre adott romlott tészta volt. Ő ugyanis, mint egykori börtönlakó hiába meséli bárkinek, kinevetik, szenilisnek nézik. Márpedig neki életbevágóan fontos igaza alátámasztása. Mink András, az archívum tu­dományos titkára addig kuta­kodott a vaskos dossziékban, míg rá nem lelt egy „anonim­jelentésre”, s benne a tényre: bizony, a romlott tészta feküd­te meg - a szó szoros és átvitt ér­telmében - a rabok gyomrát. Kik Írták az „anonim jelenté­seket”? Nem titkosügynökök, hanem a Szabad Európa Rádió azon munkatársai, akik az 1956-ban disszidált magyarok­tól gyűjtöttek információkat, s azok egy részét műsoraikban hasznosították, más részét pe­dig a SZER archívumában he­lyezték el. Soros György jóvol­tából ezek az anyagok Buda­pesten is hozzáférhetők. A kö­rülbelül 2500 folyóméternyi dokumentumból 20 méternyi lehet az ’56-os eseményeket megörökítő anyag. Fellelhető egyebek mellett a Budapesti Pártbizottság egyik 1957-es ülé­sén készült jegyzőkönyv arról, mikor és hogyan ünnepeljék meg „az ellenforradalom leve­résének évfordulóját”. „Az ün­nepség október 31-én vagy no­vember 4-én legyen? Mit kezd­jenek a Kerepesi temetőben sebtében eltemetett holttestek­kel? Ha kihantolják azokat, merjék-e odahívni a családtago­kat?” Ilyen és hasonló kérdé­sekről folyt a vita. Az alapít­vány archívumába bárki betér­het, olvasgathat, jegyzetelhet kedvére, de doszszié, könyv vagy kazetta nem hagyhatja el az épületet. Takács M. tében. Ezért a megbékélésért fá­radozik, nem az ellentétek szítá­sáért. Két hobbija van. Az egyik a festészet, már kiállítása is volt Szolnokon a HEMO-ban, a má­sik a pecázás. De hát ahogyan egyre modernebbek a horgászfel­szerelései, egyre kevesebb az ere­je, jegyzi meg nevetve. Olykor el­mereng az életén, mely érdekes, zivataros lett. Nevezték forradal­márnak, ellenforradalmárnak, de hát igazából ő egyik sem volt, hanem katonatiszt. Egy olyan ember, aki végigélte 1956 napja­it, és a maga módján mindent megtett azért, hogy környezeté­... ugyanő, most 73 évesen, nyugál­lományú ezredesként ben se vér ne folyjon, se lövöldö­zés ne legyen. Döbbenetes el­lentmondása a század magyar históriájának, hogy ezért az egyik rendszer meghurcolta, büntette, kiközösítette, a másik rehabilitájfá, kitüntette. / D. Szabó Miklós / Díjakkal jöttek haza Október 15-én és 16-án ren­dezték meg az első hajdúszo- boszlói országos tanári fú­vósötös-fesztivált, melyen a Szolnoki Fúvósötös két díjat is nyert. Az országos rendezvényt, a ma már nem létező dorogi fesztivál helyett, három­évente tartják majd Hajdú­szoboszlón. Idén hét együt­tes érkezett a megmérette­tésre, mely egyben tovább­képzés is volt. A Szolnoki Fúvósötös komoly múltjával a többi együttes között a rendezvény legrégebbi kvin­tettje volt, tagjai korát te­kintve azonban nem a leg­idősebb. A huszonkét éve alapított együttesben többször cseré­lődtek a zenészek, a jelenle­gi felállásban — Patkósné Do­bos Irén (fuvola), Patkós Im­re (oboa), Fancsali Oldamúr (klarinét), Szőke Ferenc (kürt), Benedek Sándor (fa­gott) — már több éve játsza­nak együtt. Vendégszerepei­tek külföldön is, igy Finnor­szágban, Németországban, 1996-ban pedig Japánban jártak. A hajdúszoboszlói kezdeményezésnek vala­mennyien örültek, hiszen le­hetőség volt kotta- és tapasz­talatcserére is. A fesztiválon nem volt rangsorolás, ellenben külön­féle szempontok alapján dí­jakat osztottak. A szolnoki­ak, öregbítve a város jó hí­rét, a legjobb szabadon vá­lasztott darab (Hidas Fri­gyes.- Kilenc Békés megyei népdal fúvósötösre) díját nyerték el. Értékelték továb­bá a zenészek egyéni teljesít­ményét is, így fagottjátéká­ért díjat kapott Benedek Sándor, az együttes vezetője is. A kvintett 23-án a szolno­ki Szent István téri ünnepi megemlékezésen Bach-korá- lokat játszik. vh

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents