Új Néplap, 1999. október (10. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-09 / 236. szám

1999. október 9., szombat Megyei Körkép 5. oldal Nézőpont Veteránok Október 23-a közeledtén, ugyanúgy, mint az előző esztendőkben, várhatóan fellán­gol a vita az ’56-os veteránok között arról, hogy kik képviselik igazán, tisztán azokat az eszméket, amelyekért az akkori fiata­lok harcba indultak. Ez a vita, nem is na­gyon áttételesen, arról is folyik, hogy mi valójában ’56 öröksége, és a mai politikai rendszer, amely a maga legitimitását részben ’56-ra alapozza, ho­gyan sáfárkodik ezzel az örökséggel. És itt kezdődnek a bajok. A veteránjaival egyébként minden rend­szernek baja van. A veteránokat kitüntetik, ünnepségek idején a díszelnökségbe ültetik, úttörőket, cserkészeket visznek hozzájuk, hogy pedagógiai célzattal, a (korábban szocialista) hazafiság erősí­tése érdekében fölelevenítsék a múltat, csak azt nem szeretik, ha megszólalnak a nyilvánosság előtt. A saját veteránjait ugyanis min­den rendszer többé-kevésbé korszerűtleneknek tartja, olyanoknak, akik úgymond, „nem haladnak a korral”, akiknek a gondolkodása mintha megrekedt volna azoknál az eseményeknél, eszméknél, ame­lyeket azoknak a harcoknak az idején éltek át és sajátítottak el, s amelyek miatt veteránokként tiszteli őket az utókor. A veteránok nem értik, hogy azok az eszmék, amelyekért ők harcoltak, miért let­tek olyanok, amilyenek lettek a győzelmük után, nem méltányolják a politika szükséges és szükségtelen kompromisszumait, és nem ér­tik azt sem, hogy utólag milyen sokan lettek ők, pedig a harcok ide­jén milyen kevesen voltak. Röviden szólva, a veterán minden rendszer lelkiismerete, és mi­vel egy rendszer sohasem képes tisztán megvalósítani azokat az esz­méket, amelyekre hivatkozik, és amelyeknek a legitimitását kellene biztosítania, kellemetlenül érzi magát, amikor szembesül a lelkiis­meretével. így volt ez a magát szocialistának nevező rendszer a Ta­nácsköztársaság és az antifasiszta ellenállás veteránjaival, és így van a mai rendszer az ötvenhatosokkal. Úgy látszik, mégis vannak az éle­tünkben szilárd dolgok, amelyek nem függnek tértől, időtől, rend­szertől, politikától... Mi lenne a nemzet érdeke? Az európai uniós csatlakozásnak nyilvánvalóan lesznek nyertesei és vesz­tesei. A csatlakozási folyamat során érdekellentétek vetődnek fel, ezek alapján megfelelő kompromisszumokat kellene találni. Az értelmes vita, a megoldás keresése azonban egyelőre hiányzik a magyar politikai élet­ből— fogalmazott Ágh Attila politológus, aki aminap Jászberényben, az Európa Klubban tartott előadást. Mint elmondta: idáig egyetlen, az unióhoz csatlakozott ország sem kerülhette el, hogy a társadalmon belül felvetődő érveket és ellenér­veket megvitassa, majd megoldási módozatokat keressen az esetle­ges vesztesek számára. Lényegé­ben ezekben a vitákban alakult ki az a nemzetérdek, melyet az or­szág csatlakozási tárgyalásait foly­tató delegáció képviselhetett Brüsszelben. Hazánkban ez a pár­beszéd nem zajlott le, egyelőre nincs olyan „kimunkált” nemzeti érdek, melyet országunk delegáci­ója képviselhetne Brüsszelben. Ágh Attila szerint ebből a szempontból nem volna rossz, ha legalább egy parlamenti párt elle­nezné a csatlakozást. E párt által felvetett problémákra, témákra le­hetne jó válaszokat adni. Most, a jogharmonizációs folyamat ide­jén gyakran vita nélkül, úgy sza­vazzák meg az „uniós” törvénye­F arnus Xavérral egy szolnoki szálloda kávézójában beszél­tünk meg találkát. Aztán mégis úgy alakult, hogy a szobája teraszán beszélgettünk. Moso­lyogva fogadott, mint egy régi jó is­merőst, pedig a délelőtti órák nem tartoznak a kedvencei közé. Piros inget, mintás szürke nadrágot, fe­kete bakancsot viselt. Terített asz­tallal, rétessel és tejeskávéval várt. Utólag valaki megkérdezte: Xavér sütötte a rétest? Nem, a rétest nem ő sütötte, de szerintem arra is képes lenne. Ha akarná... Varnus Xavér mostanában gyak­rabban megfordul Szolnokon, mint máskor, az október 18-i kon­certje előkészületei miatt. Bár a sztárallűrség legkisebb jele sem fedezhető fel rajta, valahogy még­is mindenütt felismerik. Néhány napja besétált egy belvárosi étte­rembe. Ebédelni akart, aztán traccsparti és aláírás-osztogatás kerekedett belőle. — Legnagyobb meglepetésemre nem kávéházi szalvétára kellett sorozatban gyártani a nevemet, még csak nem is autogramos fényképet kunyeráltak tőlem, gyű­rött, botrányt kavaró könyveim kerültek elő a diákok tömött tás­káiból, azokra kérték a szignót. Hihetetlen — ismételgeti Xavér, s szórakozottan beletúr szőke söré­nyébe. Hogy ki ő, és mi sikerének a tit­ka? Képzett szakemberek sem tudják a választ. Az viszont tény, hogy az országnak, a világnak bármely szegletében hangverse­nyezik, az ülőhelyekről kiszoru­lók a földre meg a lépcsőre tele­pednek, a korláton lógnak, s még az utcán is tömött sorokban áll­nak. Hogy a zenét hallgatják-e, vagy csak az időközben felcsepe­redett csodagyerekre, a tévelygő­nek is kikiáltott zsenire, a szabad­Varnt^s Xavér: „Azt szeretem, ha a közönség leheletét a tarkómon érzem” A szabadság fantomja ság mítoszának valamiféle meg­testesítőjére, egy élő legendára kí­váncsiak: rejtély. Xavér mindenesetre bűvöl Pél­dául a lányom a művész idelátoga- tásának hírére nem akart iskolába menni, pedig a könyvét nem ol­vasta és zenélni sem hallotta. Lát­ni akarta, csak úgy, minden ma­gyarázat nélkül.- Lám-lám, még nem elég sza­bad a gyerek, de nemsokára az lesz. Érzem — nevet fel a szabad­ság harcosa, s metszőn szemembe néz. Varnus Xavért ötéves korában bűvölte el Bach. Örökre. Nyolc év múlva pedig már élete első kon­certjén lépett fel Budapesten. Ő volt az előadóművész. Tizenhat esztendősen Németországban turnézott, egy évvel később pedig a Notre Dame orgonistájától ta­nult improvizálni. Az ezredik fel­lépését 1986-ban ünnepelte Tor­ontóban. Éljenzik, rajongók hada szállja meg, éppúgy, mint a világ bármely híres popsztárját. Nem is tagadja, az a célja, hogy hódítson, varázsoljon, érzékeket korbácsol­jon, lelkeket leigázzon a zenéjé­vel. Szerinte csak a rossz muzsi­kusok gyűlölik. Senki más. — Azt szeretem, ha a közönség leheletét a tarkómon érzem. Sem­mihez sem hasonlítható érzés. Mert a koncert soha nem előadás, hanem kommunikáció, amikor a zenész gondolataira a közönség vibrációval, kisugárzással reagál - hadarja, s már- egy másik di­menzióban jár, az érzékekében, az élményekében. Vibrál körülöt­te a leveg De nt ;sak a sikerről és a zené­ről essék szó. Varnus Xavér min­dig ilyen volt, mint most. Élte a saját életét, s ebben senki nem gá­tolhatta meg, sem a tanárok, sem a törvények. Olyan országban, ahol a törvény nem védi meg, egy­szerűen továbbáll. Talán a kőbá­nyai gyökerek, talán a gének mi­att. A szabadsághoz való sajátos viszonya tette egy jelentős gon­dolkodói réteg számára a szabad­ket a parlamenti képviselők, hogy azt sem tudják miről van benne szó... Az előadást megelőző kötet­len beszélgetésen az egyetemi ta­nár elmondta, hogy a parlamenti képviselők egyre távolabb kerül­nek attól, amit csinálnak, ezért az országgyűlés munkájának haté­konysága romlik. Amíg 10 évvel ezelőtt olyan általános célokat kellett megvalósítani, mint a mű­ködő demokrácia, addig minden „egyszerűbben ment”. Jelenleg azonban már az előcsatlakozás fo­lyamatában vagyunk, ami többek között az európai uniós jogrend átvételét jelenti. Ehhez már egyre kevesebben értenek, az EU össze­függésrendszereit, működési me­chanizmusát kevesen látják. Egy­re jobban előtérbe kerül, hogy a parlamenti képviselőség is egy szakma, amit tanulni kell — vélte a politológus. bcs Kiss Gyula mindig is kedvelte a mozgást, húszévesen még spor­tolt, aztán abbahagyta. Egy szív­műtét döbbentette rá, hogy mo­zogni márpedig kell! — A szívműtétem után sokat gon­dolkodtam, és szakemberekkel is konzultáltam, hogy mi vezethe­tett ide. Lehet benne öröklődés is, életvitel, étkezés, idegesség, a korábban már jelentkező cukor- betegségem, A embert sok-sok külső hatás éri, aztán jön az in­farktus. Az orvos a műtét után öt évet adott. Azóta eltelt már az öt év, és ezt a dátumot második szü­letésnapomként éltem meg. Le­vontam a tanulságot is, változtat­tam az életmódomon. Nyugdíjba mentem, így a stressz csökkent, és diétázom is. Minden alkalom­mal részt veszek a szívbetegek re­habilitációs tornáján. Ez annyira jót tesz nekem, hogy duplán meg­ság fantomjává. Aki például fél az orvosoktól. Családjának három­negyede ugyanis gyógyító, ő pedig sokat látott-hallott, amit nem kel­lett volna. Varnus Xavér életében fontosak az eltévedések. Kamaszkorában a Balatonnál valahogy elkeveredett. Egyik kertben fél hatkor meglá­tott egy lányt, bikinialsóban, póló­ban. Negyed hétkor már az ágyá­ban volt. Szerelem első látásra. Ez a lány lett az első felesége.- Nemrégiben az árvíz sújtotta Szabolcsban tévedtem el. Meg­döbbentő nyomor tárult elém. Néhány hét múlva létre is hoztam a Nem Pofázni — Segíteni elneve­zésű alapítványt azzal a nem tit­kolt céllal, hogy a gazdagoktól el­szedett pénzzel a szegényeken se­gítsek. Első „Nem pofázni” jóté­konysági hangversenyem egy hó­nap múlva lesz a fővárosban. Ki­váncsi vagyok a fogadtatásra — mondja, s halvány árnyék suhan át szabályos arcélén. Varnus Xavér — az örökös cini­kus - járja a temetőket, vonzza a letűnt idők hangulata, az esztéti­kai élmény és a maradandóság il­lúziója. Kedvenc könyveiből — Villon, Montaigne, Thomas Mann, Voltaire, Ánatole France műveiből — több példányt vesz, nehogy elvesszenek. Tévét nem néz, csak a saját belső moziját. Azt mondja, jobban tud autót ve­zetni, mint orgonálni. Sajnos ezt nem tudjuk eldönteni, még a kon­cert után sem, mert arra végképp kicsi az esély, hogy ennek a rakon­cátlan fantáziájú zseni-fenegyerek­nek a tűzpiros Fiat sportkocsijába üljünk. Ajánlotta, hogy hazavisz, de sajnos autóval voltam... * * * (Milyen körülmények között aján­dékozta meg néhai Zemplényi György, a Magyar Úszószövetség egykori elnöke, az Interpol által kö­rözött személy Varnus Xavért egy orgonával? Hány feleséget .fo­gyasztott” eddig a művész? Milyen módszerrel tudta elhallgattatni ál­landóan ordító kisgyermekét?Mi a véleménye és a tapasztalata az egy­neműek szerelméről? Mik a szá­mára legfontosabb emberi tulaj­donságok? Ezt és még sok mást is megtudhat Varnus Xavérról az Új Néplap Vasárnap Reggel holnapi számában.) Járvás Zsuzsa Mozogjunk az életért! csinálom, a két csoportban folyó torna mindkét csoportjában részt veszek. — Milyen hatása van a mozgás­nak? — Nagyon jól érzem magam tő­le. Uj Györgynének kisgyerekkora óta szívbillentyű-rendellenessége van. Tavaly műtéten esett át, az­óta jár a tornára. — Fizikailag könnyebben ér­zem magam, mióta ide járok, könnyebb lett a mozgásom is, és kiegyensúlyozottabb vagyok. — Ön szerint mik idézik elő a szívbetegségeket? — Én a stresszt tenném az első helyre, aztán a mozgáshiányt. A szakemberek rizikólistája ki­csit másképp alakul. Dr. Lőrincz Ambrus és ár. Veres Edit a magas vérnyomást, a dohányzást, a túl­súlyt, a mozgásszegény életmó­dot, a vérzsír elváltozást tartják a szívbetegségek legveszélyesebb kockázati tényezőinek. Mindket­ten támogatják munkájukkal a szolnoki Szív- és Érrendszeri Be­tegek Rehabilitációs Egyesületét, amelynek dr. Veres Edit az elnö­ke. A két szakorvos (és dr. Csabai Csaba sportorvos) orvosi ellen­őrzésével a szolnoki és környék­beli szívbetegek hetente több al­kalommal rendszeresen mozog­nak. — Tíz éve indult el országosan az ambuláns rehabilitáció — fog­lalja össze dr. Veres Edit. — Szol­nokon az elsők között, András György beteg kezdeményezésére kezdődött el, azóta, tíz éve folya­matos a torna. Eredménye az, hogy a betegek 30 százaléka tel­jes munkaidőbe visszatér dolgoz­ni, míg ez az arány országosan csak 20 százalék. — A mozgás rendszeres orvosi ellenőrzés mellett történik — ve­szi át a szót dr. Lőrincz Ambrus. — Azt tapasztaltuk, hogy aki részt vesz rendszeresen a tornán, annak nő a teljesítőképessége, olykor eléri a sportolókét is. Min­den évben elmegyünk a speciális sportnapokra, ahol mindig dobo­gósak vagyunk. Mindehhez hoz­zátartozik, hogy abban, hogy a szívbetegek számára tudjuk biz­tosítani a mozgást, sokat segít a város és a sportcentrum. A Szív- és Érbetegek Rehabi­litációs Egyesülete október 15- én a városi sportcsarnokban tartja tízéves jubileumi rendez­vényét. Paulina Éva Szabó József, a megyei közgyűlés aleinik Beszélgetés Szabó József református lelkésszel, a megyei közgyűlés alelnökével ke, református lelkész és művészettörté-/ nész. Beszélgetésünk témája az volt, hogy a lelkészi hivatás és a művészettörténészi tanulmányok hogyan ötvöződnek, hogyan egészítik ki egymást gondolkodásmódjá­ban, ízlésében, tevékenységében. — A debreceni református gimnázium kollégiumában érettségiztem, ami meg­határozta a további pályámat. Lehetősé­get adott alapos műveltség szerzésére. Abban az időben még nagynevű, kiváló tanárok tanítottak ott. Nagyon színes egyéniség volt tanárom, az egykori erdé­lyi püspöknek és írónak, Makkai Sándor­nak a fia, a kiváló szellemtörténész, dr. Makkai László professzor, aki abban az időszakban a reneszánsz kutatásával fog­lalkozott, és mint tanítványát igyekezett ebbe a munkába bevonni. Figyelmemet a református egyház gyűjteményi tevékeny­ségére, azaz a könyvtárakra, a múzeu­mokra és a levéltárakra irányította. Mint végzős teológiai hallgató egy belföldi ösz­töndíjat nyertem, és Sárospatakra, az ak­kori Tiszáninneni Református Egyházke­rület tudományos gyűjteményébe kerül­tem. Ott megismerhettem a tudományos munka alapvető eszközeit, könyvtáros­ként dolgozhattam egy olyan tudomá­nyos könyvtárban, ahol rendkívül érde­kes személyiségekkel, anyagokkal talál­Mindig izgattak a templomépítés rejtelmei kozhattam. Sok bel- és külföldi tudós megfordult ott. Sárospataki tartózkodá­som idején fogalmazódott meg ben­nem, hogy a teológiai végzettsé­gem mellé egy másik diplo­mát is szerezzek. Makkai László professzor javasla- . tára az ELTE művészet- I történeti szakán végez­tem további tanulmá­nyaimat. Az ELTE-n j szintén kiváló tanárok­kal találkozhattam, | akik igen nagy hatással ï voltak rám. Én mindig úgy léptem föl, mint re­formátus lelkész, aki a re­formátus egyház szellem- történeti, művészeti értékeit szeretné kutatni és kibonta­koztatni.-A református egyházról az terjedt el, hogy kevesebb gondot fordít a művészetek­re. — Az egyszerű és puritán kálvinista egy­házat valóban érte olyan vád, hogy bizo­nyos szempontból művészetellenes, sőt megpróbálták ránk fogni, hogy haladásel­lenesek, tudományellenesek vagyunk. De le tudunk tenni olyan kulturális értékeket, amelyek cáfolják ezeket a vádakat. Ez nyilvánvaló az építészét területén. Erről tartottam is előadást nem olyan régen a művészettörté­neti vándorgyűlésen. Elég I csak annyit említeni, hogy a török hódoltság utáni Magyarországon tíz év P JP'Í - alatt több száz templo- j mot építettek. I - Ami az építészetet il­leti, ez nyilvánvaló, az azonban tény, hogy a re­formátus templomokban nincsenek szobrok, szent­képek, és ez nem véletlen. — A református egyház többszörösen kényszerpályán volt. Katolikus eredetének elhal- ványítása az akkori hatóságnak és a re­formációnak egyaránt célja is volt, és töb­bek között ez a képek és szobrok eltünte­téséhez vezetett a templomainkban. A mi teológiai felfogásunk szerint ne legyenek képek, szobrok a templomban, hogy ne vonják el a hívek figyelmét Isten igéjéről. A református egyház arra törekedett, hogy mindenki a saját nyelvén olvassa a Bibliát, a saját nyelvén imádkozzon, is­tentiszteletet hallgasson. A korábbi idő­szakokban a képeknek, szobroknak kel­lett volna elvégezniük ezt az evangelizáci­ós missziót. Az írástudatlan emberek más módon nem tudtak volna hozzájut­ni az evangélium tanításaihoz. De ez ma már nem olyan fontos kérdés, mint a re­formáció korában. Ebben van közeledés a római katolikus egyház és a protestáns egyházak között. A római katolikus templomok egyszerűbbé, a protestánsok pedig egy kicsit díszesebbé váltak. — Visszatérve egy kissé személyesebb dol­gokra, milyen képzőművészeti alkotásokat tart önmagához legközelebb átlónak, és miért? — Mint már említettem, számomra az építészet volt a legjelentősebb terület. Mindig izgattak a templomépítés rejtel­mei. Ami ezen belül is a legjobban érde­kel, az a festett kazetták kérdésköre, hogy hogyan készültek ezek a festett mennye­zetek, amelyeknek Szabolcs-Szatmár me­gyében gyönyörű emlékei vannak. Ennek teológiai, történeti, szellemtörténeti rejté­lyeiben például szívesen elmélyülnék. — Figyelemmel kíséri-e a modern művészet fejlődését? Vannak-e kedvencei a jelenkor vagy a közelmúlt festői, szobrászai között? — A művészet, a művészettörténet en­gem ott érdekel, ahol a vallással, a teoló­giával összekapcsolódik. Ebben talán egy átlag művészettörténésznél többet látok, többet találok. A modern művészettörté­netnek nem minden területét tudom a magam számára értékelni, a különböző izmusokkal és irányzatokkal mindig gondjaim voltak. Fenntartásaim nincse­nek, de inkább csak a szecesszióig tudom követni a képzőművészetet. Mindez nem jelenti azt, hogy ne becsülném nagyra például a szolnoki művésztelepen élő és alkotó művészeket, vagy Karcagon Györ- fi Sándor szobrászművész munkásságát. Gyakran megkeresnek képzőművészek, és kérdezik, hogy mint művészettörté­nész és mint teológus, hogyan látom ezt vagy azt a problémát. — Utolsó kérdésem még személyesebb jel­legű: otthon, a lakásában milyen képző- művészeti alkotások vannak? — Erről örömmel beszélek, mert egy na­gyon kedves barátomról van szó, aki saj­nos már nem él. R. Tóth Péter művészta­nár képei vannak a lakásomban, aki a szá­momra legkedvesebb és legértékesebb dolgot, a törökszentmiklósi templomot örökítette meg. Bistey András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents