Új Néplap, 1999. október (10. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-01 / 229. szám

Aranydiplomás repülök Kitörölhetetlenek Kőtelek közoktatásának krónikájából Vázlat a Kádár családról 1823-ban a kő telki iskolaszék Kádár Mátyást választotta taní­tónak. Ettől kezdve több mint 125 évig ott tanított a Kádár-di­nasztia. Utcát is neveztek el ró­luk. 1849-ben a betegeskedő Kádár Mátyást a fia, Ágoston váltotta a tanítói poszton. A di­nasztia harmadik tanítója, Ká­dár Géza az iskolaszék 1873- ban született állásfoglalása sze­rint „tanítói oklevelében dicsé­Kádár Ágostonná retesen képesített lévén, és gya­korlati működéséről Tiszapüs- pökiből nyert bizonyítványa nyomán pályázatra felvétetett”. A családból kikerült negyedik tanítót, Kádár Józsefet 1921- ben igazgató-tanítónak nevez­ték ki. Halála után fiát, Kádár Ágostont 1923-ban kántortaní­tónak választották ki. Az általá­nos iskolák megszervezése után ő lett az iskolaigazgató. Felesége tanítónő volt. Kilenc­venöt évesen is éles logikájú, megnyerő modorú néni. Életé­ről, hivatásszeretetéről beszél­gettünk vele. — A somogyi pusztákon töl­tött több évi nevelősködés után, 1927-ben kerültem a csa­taszögi iskolához. Egyedül élő férfi nem tudott ott megmarad­ni, mert nem volt életlehetősé­ge — mondja. — Nálam létkér­dés volt az elhelyezkedés, mert a családom teljesen vagyonta­lanná vált. Ott ismertem meg a férjemet. Huszonnyolcban mentem férjhez. így kerültem Kőtelekre, amit nagyon meg­szerettem, s még most is az én falumnak érzek. A Kádár család 1950-ben Szolnokra költözött. A család­fő népművelési vonalon dolgo­zott, a felesége pedig a Rákóczi úti, az Újvárosi és a Bajcsy-Zsi- linszky úti iskolában tanított. Egy idő után átváltott a rajz ok­tatására, mert „abba ideológia­ilag nem lehet belekötni”. Fér­jéhez hasonlóan ő is főiskolai oklevelet szerzett a tanítói ké­pesítés mellé. A pedagógus-szakszervezet­ben igyekezett a nevelők jogait érvényesíteni. Autóbaleset kö­vetkeztében '62-ben nyugdíjba került. Sok pedagógus számára megszívlelendő, amit munkás­ságáról mond: — Nagyon szerettem a gyere­keket. Egy nagy családhoz tar­tozóként kezeltem őket - külö­nösen akkor, amikor bevezet­ték a koedukációs oktatást. So­kat és szíves-örömest dolgoz­tam. A saját ismereteim mellett felhasználtam más pedagógu­sok tapasztalatait is. Igyekez­tem jól hasznosítani azokat az ismereteket, melyeket az inté­zetben útravalóul kaptam. A család mellett a pedagógiának éltem. Arra neveltem a gyereke­ket, hogy szeressék egymást, szeressék a tudományt és a kul­túrát, s becsüljék szüleiket. Ügybuzgalma ellenére hiva­talos elismerést — szavaival él­ve — csak „csonkítva” kapott. Volt, ami kárpótolta ezért: — Szerettem a csataszögi és a kőteleki embereket, s azok is szerettek engem. Évtizedek múltán is az Évikéjük voltam. Ez volt számomra az igazi elis­merés. Találóan jellemzi tisztes életű férjét: — Három hobbija volt. A falu, az iskola és a népművelés. Éva néni saját sorsáról csak annyit mond: — A leépülés fájdalmát ellen­súlyozza, hogy mind a négy fi­am egyetemet végzett, mind­egyik örökölt valamit belőlünk, s tovább viszik azt. Próbálnak az időseken segíteni Hogyan látja a polgármesternő? Vasas Zsuzsától, Szászberek polgármesternőjétől azt kérdeztük, hogyan ítéli meg a település időskorú lakosságának helyzetét. íme a válasz: Hát ezt is megértük! Avatásunk ötvenedik évfordulóján aranyokle­velet veszünk át a repülőtiszti fő­iskolán. Bensőséges, ünnepi a hangulat - mégis szívesen elcserél­nénk ezt a napot azzal a hajdani, szitáló esővel hűsített délelőttel, amikor először érkeztünk a szol­noki repülőtérre. Az őrmester gyufásdobozt mutogatva patto­gott: „Ilyen sarkosra tömjék a szalmazsákot!” Már az első napokban megtanul­tuk, hogy a parancsot minden­áron végre kell hajtani. A sza­kaszparancsnok ezt így tette közérthetővé: „Ha azt a paran­csot kapod, hogy fesd be az eget, akkor ne azt kérdezd, hogy mi­vel, hanem azt, hogy milyen szí­nűre.” S, hogy milyen tempó­ban? A földi kiképzés során azt is megtanultuk. Az őrmester eligazított: „Igye­kezzen, hogy a villám is lihegve érje utói.” S ha ez nem sikerült, következett a fenyegetés: „Visel­kedjen, fiam. mert úgy belevá­gom a kifutópálya betonjába, hogy kétezer év múlva az ásatá­sokkal kerül elő.” Imigyen elsajátítva a katona­élet legfontosabb alapelemeit, megkezdtük a repülőkiképzést - minden elméleti alap nélkül. Be­ültettek bennünket egy UT-2-es repülőgépbe. Kabinteteje nem volt, csak egy olyan plexi szélvédője, mint ami­lyet régi motorkerékpárokon le­hetett látni. Háborút megjárt, vagány piló­ták oktattak bennünket. Egyikük hanyatt fordítva,a gépet megkér­dezte a gépben először ülő nö­vendéket: „Hol vagyunk?” A vá­lasz: „Jelentem, nem tudom, hogy lefelé keressem a földet vagy felfelé.” Az UT— 2-est Galambnak hívtuk. Szelídségével rászolgált nevére. Kezdetleges gép volt. Hiányzott belőle a rádió és a fék. Az egymás mögötti ülése­ket egy gumicső kötötte össze. Ha a hátul ülő oktató monda­ni akart valamit, akkor megrán­gatta a „slagot”, s azon át uta­sított. Ha szavának nem volt kellő foganatja, kihúzta a csö­vet, s repülés közben a szélvé­dőn áthajolva verte vele a növen­dék fejét... A hajdani repülők sorsa tehát különbözően alakult. Néhány te­kintetben mégis egységes a meg­maradt állomány: a repülés sze- retetében, a hagyományok ápo­lásában, egymás őszinte megbe­csülésében, az együvé tartozás felemelő érzésében. Ahogy hallgatom őszülő hajú társaimat, megerősödik bennem az a tudat, hogy most is szívesen fognánk a botkormányt. Simon Béla- A falu lakosságának jelentős há­nyada nyugdíjas, s ez eléggé nagy gondot jelent. Ezek az emberek nagyon kemény munkával töltöt­ték az életüket, s még most is so­kat dolgoznak. Sajnos a nyugdí­juk nem elég a komfortos élet­hez. Esetenként nem is saját ma­guk miatt, hanem gyermekeik, unkáik segítése miatt kényszerül­nek a nyugdíj-kiegészítéséhez. Büszke vagyok arra, hogy Szász­berken mindig nagyon dolgos emberek laktak. Megérdemlik a segítséget. Az önkormányzat - korlátozott lehetősége szerint - próbálja javítani körülményei­ket. Karácsonykor például a het­ven éven felüliek és az egyedül élő idős emberek ezerötszáz fo­rint segélyt kaptak. Hála istenek, községünkben elég magas kort érnek mg az em­berek. Tamási Jánosné például már túl van a kilencvenedik évén. Szerencsére nálunk na­gyon jó az egészségügyi ellátás. Az orvos maximálisan segíti az időseket. Tavaly nyugdíjasklubot is ala­kítottunk. Reméljük, hogy a be­takarítási munkák után fellendül annak élete. A művelődési ház­ban biztosítunk helyiséget, fű­tést, világítást, s ha majd a prog­ramja is kialakul, ahhoz is próbá­lunk segítséget nyújtani. Sokat jelent az idősek számára az is, hogy a falu családcentri­kus. Főleg nagycsaládok alkotják a települést. Közülük - többek között - az Orsós, a Csömör, a Lakatos, a Valkó, a Gyárfás csa­ládot említhetem. Lehetőségein­Vasas Zsuzsanna két mérlegelve azt tudom mon­dani: olyan segítséget tudunk nyújtani az idős embereknek, ami nem kerül sokba, de érzik ál­tala, hogy szeretettel vesszük kö­rül őket. A nevetés sok mindenre gyógyír Harminchét év munkaviszony után néhány hete kezdte meg nyugdí­jas éveit Lábúd Györgyné, aki még nem tud meghatódottság nélkül be­szélni munkatársairól, gondozottjairól. Nem is könnyű ez, hiszen majd három évtizedet töltött a kisújszállási szociális és gondozási központban. Lábúd Györgyné nyugdíjba vonulása alkalmából rendezett ebéden Tapasztó Szabolcs igazgató társaságában Az ifjú nyugdíjassal otthonában beszélgettünk. Az hamar kide­rült, hogy Labád Györgyné nem éppen szomorkodós fajta, a jó­kedv, nevetés sosem hiányzott életéből. Nagyréven született, s már gyermekkorában idősek vették körül, így talán törvényszerű is, hogy az idősek gondozását vá­lasztotta hivatásának. Először a bánhalmi szociális otthonban dolgozott, majd amikor pénz­ügyőr férjét Kisújszállásra he­lyezték ő is munkahelyet vál­tott. Kisújszálláson szeretett dolgozni, munkatársai mind­annyian szívügyüknek tekintik az idősek ápolását, és ez nem mellékes, hiszen a gondozottak jó része a nap 24 óráját ágy­ban tölti. Labád Györgyné mun­katársaival minden vidámságra vevő volt. Ha kellett, farsangi maszkot öltött, vagy a karácsonyi műsor­ban lépett fel. Szabad idejében pedig unokázott, roppant büsz­ke 4, 6 és 14 éves unokáira és varrónő lányára is. Amikor megözvegyült, vidám alapter­mészete átsegítette a nehézsége­ken. Azóta már ismét teljes a csa­ládja, élete párja a karcagi szü­letésű Czinege Ferenc, akinek két gyermeke és hét unokája gyakran felkeresi őket, így sok­szor hangos gyermekkacajtól kisújszállási házuk. Ágnes és Ferenc szívesen kertészkedik, most vannak túl a befőzési sze­zon dandárján. Nyugdíjasként sem unatkoznak, bár rájuk fér­ne egy kis nyaralás, de ennél is fontosabb lenne számukra egy kis egészség. de Férje a gépalkatrészek helyett szűcsmintákat rajzol Még mindig tanul a szakkörvezető Munkában a Szabó házaspár „ Vigyázzunk, hogy ki ne haljanak az éneklő népek, a mítoszteremtő népek, a képíró asszonyok és fara­gó emberek, mert az ember hal ki velük. ’’ (Juhász Ferenc) A tizenöt éves jubileumát ünnep­lő újszászi népi díszítőművésze­ti szakkörről így ír Fehérné Sze­keres Zsuzsa, az ottani művelő­dési ház igazgatója: „...azon fára­dozik, hogy a magyar népművé­szeti örökség ne csak holt tárgy­ként legyen jelen a múzeumok­ban, gyűjteményekben, hanem a mai kor követelményeihez iga­zodva élővé váljon újra, helyet kapjon újra mindennapi életünk­ben, így az újszásziak életében is. A népművészeti örökség nem egyszeri, nem merev és változat­lan, hiszen egy szakadatlanul vál­tozó, mégis állandó közös hagyo­mány alakította ki motívumkin­cseit. Szakkörünk tagjai ezeket a hagyományos motívumokat ku­tatták, keresték éveken át és ku­tatják, keresik ma is, hogy rájuk találva újabb és újabb kapcsola­taikat tudják létrehozni. így őr­zik meg, így alakítják újjá és így fejlesztik tovább ezt a felmérhe­tetlen értékű örökséget.” Megérdemelt dicséret ez a szakkör tagjai, mindenekelőtt Szabó PálAntalné szakkörvezető számára, aki igényes munkára serkenti társait. Nem csoda, hogy kiállításaikkal sikert arat­tak már az ország több területén. Szabó Pál Antalné tevékenysé­ge, érdeklődési köre és aktivitá­sa elképesztő. A jászsági szűcs­minták textíliákon témakörben - a Jász Múzeum segítségével - társszerzőként kötetet jelentetett meg. Mivel a fehérhímzés feldol­gozatlan, felkérték, hogy próbál­ják meg azt is feldolgozni. „Mel­lesleg” ismét tanul. A békéscsa­bai kézműves szakiskola kétéves kurzusán gyarapítja a hímzéssel és a népi játszóházzal kapcsola­tos ismereteit. Azt mondja erről: „Két év múltán továbblépek.” Addig is a szakkörben tanítja a különböző tájegységek hímzése­it, s a szövést, a gyöngyfűzést, a csipkeverést, a kötés-horgolást. A férje is foglalkozik szövéssel. Szívműtéte előtt a hűtőgépgyár osztályvezetője volt, de most már vigyázni kell magára. Bele­nyugvással mondja: „Gépalkat­részek helyett szűcsmintákat raj­zolok.” Nyáron termeli, télen árulja „Az embert nem lehet megtanítani valamire, csak hozzásegíteni ah­hoz, hogy az ismereteket maga szerezze meg. ” (Galilei) A mondás ráillik a tiszafüredi Fi- czere Bélára is, akit kertészként messze földön ismernek és szak­értelméért bizonyára tisztelnek is. Hát ha még azt is hozzátesz- szük, hogy semmiféle hivatalos papírral nem rendelkezik, mivel tulajdonképpen vasutas volt. Akkor miért kötött ki ezen a te­rületen? Mert szabad idejében már tizenévesen érdekelték a Nála az esztendő soha nem fe­jeződik be. A január, február vas­tag ruházatban már a fák tetején találja, metszeni kell. Ki tudja miért, de ahogy az évek száll­nak, egyre jobban fázik. Lehet, hogy ebben az eddigi 62 eszten­dő is ludas? Azután permetezni, öntözni, szedni, tárolni szüksé­ges, utána jön az újabb faápolás. A kertben nyáron termel, télen, meg más évszakokban árul. Ko­rábban elvitte a gyümölcsöt Debrecenbe, a Jászságba, sőt még Sopronba is. Mára ezek az utak lerövidültek, hiszen drága Fürtökben lógnak az egészséges almák Ficzere Béla kertjében gyümölcsfák. Maga is próbálko­zott: szemezte, oltotta a fákat, igyekezett egyre többet tudni a kertészkedés titkairól. Kérdez­gette az idősebbeket, és rengeteg szakkönyvet útolvasott. így jött rá a régi igazságra: sok függ a környezettől, a föld minőségétől. Vallja: a szőlő, a fa némán is sok mindent „beszél” állapotáról a gazdának, csak érteni kell a nyel­vén. Hogy ő ezen a területen ért valamit a fákhoz, mi sem bizo­nyítja jobban, mint hogy a kister­melők országos versenyén arany­éremmel tüntették ki. az üzemanyag. Sőt, a legújabb tapasztalatai alapján állítja: ese­tenként eladni nehezebb, mint termelni. Szerencsés embernek vallja magát, mert hobbija a munkája, munkája a hobbija. Elvégre azt csinálhatja, amit szeret, amihez ért. Ugyanakkor ő is téved: pél­dául tavaly kopogtatott nála az almavarasodás, mert kissé késett a védekezéssel. Nevetve fűzi hoz­zá: csak az nem hibázik, aki sem­mit sem csinál. És ebben miért lenne kivétel mondjuk a kertész? D. Szabó Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents