Új Néplap, 1999. október (10. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-30 / 253. szám

1999. október 30., szombat 5. oldal . ■ ___________________Nézőpont • • Örömmámorban Állítólag még maga a whiskys is elismerte, méghozzá nyomban elfogását követően: nem gondolta, hogy egyszer képes lesz őt el­fogni a rendőrség. A pesti zsaruk pedig azt ismerték el, hogy nekik presztízskérdést je­lentett a 29 rendbeli bankrablással és több más, ennél súlyosabb bűncselekmények el­követésével gyanúsítható Ambrus Attila el­fogása. Szó ami szó, - szerencsére - ritkán adódik olyan bűncselek­mény-sorozat, amelynek felderítése a médián keresztül, majd­hogynem egyenes adásban zajlik, a különösen érdeklődő közvé­lemény előtt. Ilyen helyzetben nem csoda, hogy a munkájukat végző rendőrök fokozott „stressz” alatt állnak. Tevékenységükkel kapcsolatosan mostanában egyébként is sajátos vélemény uralko­dik a társadalomban, sőt a rendőrökből álló szakszervezeten be­lül is. Az érdekképviselet a minap ugyanis kinyilatkoztatta: a rendőrség morális válságban van. Meglehetősen ellentmondásosnak tűnik az is, hogy sokan a több tucat fegyveres rablást elkövető menekülő bűnözőnek „druk­koltak”, nem beszélve arról, hogy Ambrus Attilával kapcsolatban már el-elhangzott a „nemzeti hős” kifejezés is. Azt, hogy ez mi­ért alakult így, csak egy részletes, pontos, évekre visszamenő elemzés válaszolhatná meg. Találgatni persze lehet. Ha más nem, az utóbbi heteket beárnyé­koló, egyre dagadó „olajbotrány” indokolhatja a társadalomnak a testület iránti, bizalomvesztését. Márpedig bizalom hiányában nem, vagy csak kínnal-keserwel boldogulhat még a legfelkészül­tebb szakemberekből álló rendőrség is, az egyszerűbb „tömeg­ügyek” nyomozásában is. Tény: az egyszer már elfogott gyanúsí­tott szökésétől számítva több hónapra volt szükség arra, hogy a nyílt és titkos nyomozás meghozza eredményét. Egyébként a whiskysen kívül is nem kevesen vannak, akik úgy vélik, hogy nem a kitartó nyomozásnak, hanem egy jókor jött „fülesnek” köszön­hető a látványos siker, mondván, ha a zsaruk olyan jól „rajta” vol­tak az ügyön, akkor két héttel az elfogása előtt, hogyan követhet­te el emberük minden idők legdurvábbra sikerült támadását? De a háttér tulajdonképpen mindegy. Lényeg, hogy ismét lakat alá került egy veszélyes - egyre veszélyesebb - bűnöző. Ez pedig öröm a társadalomnak, és a jelek szerint, a mostani körülmények között még nagyobb öröm a rendőrségnek. Az akciót követő - egyenes adásban közvetitett - örömmámor azonban nem aratott osztatlan sikert. A nyilvánosan ölelkező és egymással puszilkozó rendőri vezetők és beosztottak látványa sokak szerint visszatet­sző volt, s nem valószínű, hogy a nyilvánvaló siker ilyen módon való megünneplése átütő változást hozhat a rendőrség megitélé- sében. Ami viszont az ünneplés másik oldalát illeti: a látottak alapján elmondható, hogy a rendőrök ezúttal nem támadják, le­váltják, leleplezik, hanem szeretik egymást. Ez pedig mindenkép­A Kossuth-díjas pedagógus A ma is Törökszentmiklóson lakó Lázár Barnabás — úgy tudjuk — a megye egyetlen Kossuth-díjas pedagógusa. Köszöni szépen, csendben éldegél a párjával, Piroska nénivel, aki szintén szakmabeli, hiszen vé­gigtanította az életét. Ámbár Lázár Barnabás karcaginak vallja ma­gát, sümegi gyökere is vannak. Édesapja járásbírósági elnök volt, ő pedig élete legelső oklevelét Egerben szerezte. Törökszentmiklósra ké­sőbb került. Fiatal pedagógusként Puszta- gyendán kezdett, akkor még így hívták Tiszagyendát. A katonasá­got sem kerülte el, akár a hadi­fogságot. Hazatérve Törökszent- miklós következett, tanított több helyen. Tanári diplomát is szer­zett földrajz-rajz szakon. Szak- felügyelőként még ma is mesélik az idősebbek róla, hogy kerék­párral járta a környező települé­seket, iskolákat. Volt művelődési osztályvezető-helyettes, majd osztályvezető is. Legtöbb ideig a Hunyadi úti iskolát igazgatta, s olyan direktor hírében állt, aki remek érzékkel tudta összeválo­gatni a nevelőtestületet. Tizen­hét helyről verbuválta a nevelő­ket. Három apáca is akadt köz­tük, mások, máshol nem alkal­mazták őket, ő felkarolta mind­egyiket. Nem mindenki nézte jó szemmel ezt a tényt, de az ered­mények őt igazolták: a Hunyadi hosszú-hosszú ideig az élvonal­ban volt. A hatvanas évek elején messzi­ről jött emberek érkeztek gépko­csival és kérdezgették az utca embereit: a boltokba, kútra siető- ket: milyen igazgató Lázár Bar­nabás? Nemsokára díszes levelet küld­tek. Gyaníthatóan azért, mert a megkérdezettek korábban di­csérték munkáját. Ugyanis a pak- saméta tudatta vele, hogy 1963. március közepén az Országház­ban Kossuth-díjat kap addigi pe­dagógiai tevékenységéért. Senkivel nem beszéltek a levél­ről, őszintén szólva hitték is, nem is. Úgy voltak vele, ha már átadják, az lesz a biztos. Hárman Lázár Barnabás kezében az a felvé­tel, amikor átveszi Dobi Istvántól a Kossuth-díjat. fotó: m j mentek az ünnepségre: Barna bá­csi, a felesége, meg az akkor gim­nazista fiuk. Az Országház kupo­lacsarnokában Dobi István, az El­nöki Tanács akkori elnöke nyúj­totta át a magas elismerést a tö­rökszentmiklósi iskolaigazgató­nak, vezetői, szervezői, pedagó­giai munkásságáért. Rengetegen gratuláltak a nem mindennapi el­ismeréshez, hiszen előtte is már •jó néhány szakmai elismerést ve­hetett át. Lázár Barnabás 1973 óta,nyugdíjas. Azóta csendesen peregnek a hetek: Piroska néni naponta főz, általában nem ne­héz ételeket, hiszen a 88. év azért már nem semmi. Kjét családsze­rető, remek gyermekük született, akik Szolnokon élnek. A fiú pe­dagógus, a lány jogász, de úgy tű­nik, az unokák közül is lesz, aki ezt a nehéz, de szép, tanári pá­lyát választja. Meglehet, ebben a Kossuth-díjas nagypapa és a fele­sége, Piroska mama életútja is „ludas”? D. Szabó Miklós Megyei Tükör ____________________________________ A z írásban mindig legyen kockázat Saád Katalin Budapesten született, ott járt iskolába, azután már érett fejjel úgy döntött, hogy vesz egy tanyát Nagyréven, és azóta az az ott­hona. író, dramaturg a kecskeméti színházban, egy riportja néhány éve országos visszhangot keltett. Bíróságra került miatta, de az ügy a föl- mentésével végződött. A tanyához a műúttól 100-150 méteres földút vezet, az épület nem sokban különbözik a többi környékbeli háztól. Fehérre me­szelt falai messzire világítanak, körülötte kerekes kút, gazdasági épületek. A felületes szemlélő­nek nem jutna eszébe, hogy itt olyan ember lakik, akinek nem a gazdálkodás a fő foglalatossága. Zörgetésünkre figyelmeztető ku­tyaugatás válaszol, azután elénk jön a ház gazdája, két hatalmas kutya kíséretében. A berendezés nagyjából olyan, mint bármelyik hagyományos falusi házé, legföl­jebb az föltűnő, hogy az előszo­bában is könyvespolc áll.- Az emberek többsége vidékről Budapestre vágyik, különösen azok, akik művészi ambíciókat dédelgetnek. Ön miért választotta a fordított utat?- Ez nem valami romantikus ok miatt történt, és nem is most. Két dolog vonzott mindig, a szín­ház és a nem városi élet.- Ez a két dolog meglehetős el­lentmondásban van.- Nem egyeztethetők össze. Hol az egyik kerekedett fölül bennem, hol a másik. Az írás és a nem városi élet viszont kiváló­an összefér. Annak, hogy most színházban dolgozom, rendező- asszisztens vagyok, két oka van: az egyik a megélhetés. A kapos­vári Csiky Gergely Színháznak voltam a tagja tizenöt évig a hős­korszakban, tehát ’73-tól, ez volt a legfontosabb időszak az éle­temben a tanyán kívül. Hosz- szabb ideig Nyugat-Berlinben voltam ösztöndíjas, közben szét­vált a kaposvári színház, és úgy éreztem, oda már nem mehetek vissza. Családi problémáim is voltak. Akkor már öt éve hirdet­ték ezt a tanyát, én egyből bele- ugrottam. Úgy éreztem, ez az az anyaöl, amelyre mindig vágy­tam. Azután úgy gondoltam, eb­be a tanyába kellene egy gyereket is szülni, mert itt fölnevelni cso­dás dolog lenne. Ez szintén ösz- szejött. A lányom ma tizenhat éves, és gyakorlatilag itt nevelke­dett. A megélhetésen kívül az is vonzott még a színházhoz, hogy megtudjam, van-e még mondani­valója a számomra.- Ilyen simán és könnyen ment minden?- Voltak nehéz évek. Soros­ösztöndíjat pályáztam meg tény­feltáró újságírásra. Megírtam, hogyan mentették át káeftékbe három falu téeszének vagyonát. Amikor a cikk megjelent, kira­bolták a tanyámat, a gyerekemet el akarták gázolni, vádlottak padjára kerültem, de a bíróság fölmentett. Föl kellett mennünk egy évre Pestre, mert nem mer­tem ittmaradni a tízéves kislá­nyommal. Azt hiszem, akkor vál­tam íróvá. Erről qz ügyről több lap is írt, az Új Néplap egyik új­ságírója szintén járt nálam.- Mit jelent még önnek a szín­ház?- Itt a tanyán megtudtam, mi­lyen az, ha az embernek a valódi élethez van nagyon mélyen köze. Azok viszont, akik a színházat csinálják, steril közegben, belter­jes világban élnek, és ez engem nem érdekel. Kaposváron az ele­jén rettenetes nélkülözéseknek, voltunk kitéve. Megharcoltunk a közönségért, a hideg, a nyomo­rúság ellen, az mégis csak valósá­gos élet volt. Amikor azonban már csak a művészetről van szó, vagy ha a színház gyárrá változik a mai pénzhajhászó világban, ak­kor nem érdekel.- Mikor döntötte el, hogy nem akar Budapesten élni?- Mindig tudtam, hogy nem akarok Budapesten élni, de har­mincöt éves koromig nem volt le­hetőségem, hogy ennek megfele­lően irányítsam az életemet.- Ezt az emberek túlnyomó többsége pontosan fordítva gon­dolja. Az ilyen és ehhez hasonló környezetből nagyobb városba vagy éppen Budapestre vágyik.- Aki beleszületik a tanyai, fa­lusi életbe, azt hiszi, máshol sok­kal jobb. Először a lányom is el akart menekülni innen, azután rájött, hogy mégse... Persze én hosszú ideig színikritikus is vol­tam, jártunk színházba ide-oda, gyakran kimozdultunk. Azonkí­vül az egész családom budapes­ti, neki nem abban a tudatban kellett élnie, hogy ide van szö­gezve, bármikor kiléphetett eb­ből a közegből.- Nem érzi itt magányosnak magát?- Sikerült olyan kapcsolatokat, barátságokat kiépítenem az el­telt húsz év alatt, amilyenek más­hol talán már nem is léteznek. Vannak emberek, akikhez nyu­godtan fordulhatok, mindent megtesznek értem, és én hason­lóképpen...- Jelent ez szellemi kapcsolato­kat is? Ilyen jellegű problémáival is fordulhat a környezetéhez?- Nagyon sokáig egyedül a jó beszélgetések hiányoztak. A gye­rekemet voltam kénytelen part­neremmé nevelni, illetve azzá ne­velődött. Rendkívül határozott egyéniség, akivel szinte minden problémámat meg tudom beszél­ni. Azonkívül van itt egy nagy könyvtáram. Amikor lehoztam, akkor dőlt el, hogy ez lesz az ott­honom. Unom az értelmiséget, nincs egymás számára mondani­valónk. Nem érdekelnek a művé­szetről folytatott belterjes habla- tyok, egy részeg parasztember job­ban érdekel, mert valóságosabb.- Mit jelent önnek az írás? Saád Katalin- Számomra a munka mindig a fizikai munkát jelentette. A szelle­mi munka csak akkor tekinthető munkának, ha kockázata van. Amikor azt a bizonyos cikket el­küldtem egy országos napilap­nak, tudtam, hogy semmi nem fog változni, de azt is tudtam, hogy ezt meg kellett tennem.- Megírta az arzénes gyilkossá­gok történetét is.- Igen, a Csupaszon című re­gényben, bár az arzénes múlt csak a történet háttere. Azért ab­ban is volt kockázat.- Még mindig?- Hát persze. Ez a falu ma is rettenetesen érzékeny erre. A má­sik könyvem címe Találkozások, ez a regény színészekről szól.- Bár a művészetben a mennyi­ség nem csap át automatikusan minőségbe, azért nem érzi úgy, hogy ez a két könyv kevés?- Dehogynem. Most is több könyv foglalkoztat, talán abba is hagyom a színházi munkát, hogy csak írhassak. Úgy érzem, most értem be. Az első a naplóm alap­ján készül, ezt a színházi munka mellett is tudom csinálni. Sze­rencsére van kiadóm, ez nagy do­log a mai világban. Lassan dol­gozom, idő kell, amíg megírok valamit. De ezt nem tartom rossznak. Örülök, ha van felada­tom. Bistey András A tanya, ahol a lányával él Az elmúlt évekhez képest nem változott a hajléktalanok szolnoki át­meneti szállójának befogadóképessége, miközben a rászorulók száma lassan, de folyamatosan növekszik — tudtuk meg Horváth Istvánnétól, a Humán Szolgáltató Központ igazgatóhelyettesétől. A központ keretein belül műkö­dő Hajléktalansegítő Szolgálat vezetője emlékeztetett arra, hogy egy közelmúltban lezajlott mi­nisztériumi ellenőrzés eredmé­nyeként a szaktárca elismerte a szolgálat tevékenységét. A vizs­gálódó szakemberek azonban már akkor felhívták a figyelmet a megyeszékhely méreteihez és a hajléktalanok számához képest szerény befogadóképességű át­meneti szállás bővítésének szük­ségességére. Ennek megvalósítá­sára elképzelések is születtek, ám ebben az évben sem a város költségvetéséből, sem pályáza­tok útján nem áll rendelkezésre forrás a tervek kivitelezéséhez. Jövőre viszont remény van egy új átmeneti szálló kialakítására. Az idei télre való felkészülés­ről Horváth Istvánné elmondta: október 18-án nyitották meg az egész fűtési szezonban — min­den nap 9-17 óráig — igénybe ve­hető, 40 férőhelyes nappali mele­gedőt. Egy utcai szociális mun­kást foglalkoztatnak pályázati forrásból, november közepétől pedig újra indulnak az úgyneve­zett „teajáratok” is, melyek heti két alkalommal meleg teával és egyszerű hideg élelemmel látják el az utcára szorult embereket. A központ tevékenységének fi­nanszírozására pályázati forráso­kat is igyekeznek igénybe venni. A napokban várják például an­nak a beadványnak az eredmé­nyét, amelyet a Szociális és Csa­ládügyi Minisztérium téli krízis­kezelésre kiírt pályázatára nyúj­tottak be a közelmúltban. Amennyiben ez sikeres lesz, az éjjeli menedékhely fapados rész­legét tíz helyett húsz ember befo­gadására teszik alkalmassá. Az intézmény­nek egyre növek­vő számú hajlék­talan elhelyezésé­ről kell gondos­kodnia, ami egyre nehezebb feladat elé állítja a szak­embereket. A helyzetet ráadá­sul súlyosbítja, hogy elkezdődtek Szolnokon a kila­koltatások, vala­mint a vegyimű­vek munkásszál­lója is bezárt, A szolgálatvezető azonban hangsúlyozta, az előző esztendők gyakorlatához hason­lóan ezen a télen sem hagynak senkit az utcán megfagyni. Felkerestünk néhány érintet­tet is, hogy megkérdezzük őket, vajon élnek-e az átmeneti szállás nyújtotta lehetőségekkel. Béla, aki teljes nevének elhallgatására kérte, 47 éves. Nem túl régen vesztette el a fedelet feje felől. Ja­nuárban adta el saját nevén lévő otthonukat a felesége, amíg ő agyvérzéssel kórházban feküdt. Azóta az utcákat járja, és elha­gyott zugokban húzza meg ma­gát. Rokkantnyugdíjából, vala­mint üres üvegek gyűjtögetésé­ből él, és állítja, ha életben akar maradni, rövidesen fel kell keres­nie a hajléktalanszállót. A 63 esztendős Nagy Emil vi­szont elzárkózik a humán szol­gáltató nyújtotta segítségtől. — Nem megyek sehová! — fa­kadt ki kérdésünkre, majd így folytatta: — Voltam már a szál­lón, de ott csak meglopják az embert. Azt a kevés értékemet is elveszik, amim még maradt. In­kább az állomáson, az utcán töl­töm a telet. Van benne gyakorla­tom, már négy éve vagyok hajléktalan... Bugány János 1 Telt ház a hajléktalanszállókon

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents