Új Néplap, 1999. október (10. évfolyam, 229-253. szám)
1999-10-16 / 242. szám
Megyei Körkép 5. oldal 1999. október 16., szombat A Szív- és Érrendszeri Betegek Rehabilitációs Egyesületének tízéves jubileumi találkozóját rendezték tegnap a szolnoki városi sportcsarnokban. A programban edzésprogramok, gyógyszer- és ételbemutató, valamint előadások szerepeltek, fotó: csabai Könyvtáros-találkozó: hivatás és családi kötelék V Szabadidejében elbeszéléseket írogat „Nyeregkedvelő” gazda Szinte minden nap egyforma a tanyán. Korán kelés, sok-sok munka, majd fáradtan nyugovóra térni. Fekete Sándor azonban igyekszik mindebbe egy kis színt vinni azzal, hogy időről időre az asztal mellé ül, és papírra Veti az aznap történteket. Csak úgy, a maga örömére. Mert bizony kell néha egy kis öröm is a pusztaságban. Az öt hold nagy részén elvitte a víz a termést, a malacnak sincs ára, vagy ha lenne, nem viszi senki. Mint fogalmaz, nagyon nehéz a pénzvadászat. Főleg akkor, ha nincs mire a „puskát ráfogni”. Mert hiába vannak a sertések, a fejőstehenek, a borjúk, ha nem hoznak semmit a konyhára. Munka? Abból van a legtöbb, kitart reggeltől estig. Vagy az állatok körül, vagy kinn a földön. A szántóba szívesen megy, mert nyeregben ülni nagyon szeret: esetében a traktor, a motorkerékpár „nyergéről” van szó. De a gépezetekkel is csak a gond van mostanság, hiszen az öreg Simson is több ezer forintot vitt el a háztól, amikor elromlott. Még A viszontlátás mindig öröm barátok, régi ismerősök, jóban és rosszban éveket együtt töltött emberek számára. Különös pezsgést adhat azonban ennek, ha hosszú ideje elvált közösség kovácsolódik újjá a találkozás kedvéért. Nem hétköznapi, de gyakran előforduló példa erre egy-egy jubileumi érettségi találkozó. Több évtized után egymásra találó egyetemi évfolyam- társakról azonban annál ritkábban hallhatunk, pedig ilyen is létezik. Bizonyság erre a szomorú emlékű 1956. évben, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának könyvtáros szakán végzett egykori hallgatók szobioki találkozása. • Osztály kép ". A felvételen a résztvevők egy csoportja legkedvesebb közegükben, a könyvtár polcai között látható. Fekete Sándor igazi tanyasi ember. Kint él Mezőtúrtól mintegy öt kilométerre, egy komfortos tanyán. Azért naponta csak beugrik a városba, ha valamire szükség van a ház körül. Szeret a nyeregben ülni — de senki se a lóra helyezhető ülőalkalmatosságra gondoljon... szerencse, hogy volt, aki elvállalta a javítást, különben nem lett volna mivel bemenni a városba. Mert be kell időnként Mezőtúrra motorozni, ha másért nem is, hát a napi füstölnivalóért. Nem szabad elhallgatnunk, Fekete János sokat dohányzik. Persze tudja nagyon jól, hogy az nem jó, meg hallja is eleget, de már nem tud mit tenni. Az esti munkák már megszokott menetrend szerint zajlanak. A borjak, a tehenek, a malacok, de még a hat kutya is pontosan tudja, mikor kell az eleséget kérniük. Közben a tűzhelyen már fő a vacsora, hogy az etetés és a fe- jés után végül azok is asztalhoz ülhessenek, akik másnak enni adnak. S azután már nem marad más, mint a fáradtságtól nehéz álom. A tévé és egyebek elfelejtődnek addigra. Hiszen néhány óra múlva egy új nap kezdődik. — Megvacsorázunk, majd lefekszünk. így telik el az idő. Jól kialszom magam, mert sok nyerget kell megülni. Nagyon szeretek vezetni — összegzi a gazda. Garancsi A rendezvénynek stílszerűen a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár adott otthont. Az ország minden tájáról itt gyűlt össze az a tizennégy ember, aki egy életre eljegyezte magát a könyvekkel és elfoglalta az elmúlt évtizedekben a magyar könyvtárügy kulcspozícióit. Ők, és a hazájuktól távol élő vagy megromlott egészségi állapotuk miatt távol maradt egykori évfolyamtársaik a mai magyar könyvtárhálózat kialakításának Jfetéteményesei. Elfogyott a keret A túrkevei városházán egy felirat fogadja azt, aki segélyért kopogtatna. A tábla hírül adja, hogy az átmeneti segítségre biztosított keret elfogyott. De vajon akkor mit tehet az, aki önhibáján kívül hirtelen anyagi támogatásra szorulna? Erről kérdeztük Németh István polgármestert, aki elmondta, a jelenlegi állapot szerint idén ezt a segélyformát már nem tudják adni. Már az év elején látszott, hogy nem lesz elég a biztosított ösz- szeg, hiszen az 1998-as hárommillió forinttal ellentétben erre az évre csak egymilliót terveztek. Véleménye szerint ennek összege (1000—1500 forint) amúgy sem alkalmas arra, hogy egy krízis- helyzetet megoldjon. A novemberi képviselő-testületi ülésen van esély arra, hogy más forrásból átcsoportosítanak erre a célra bizonyos összeget, hogy a hidegebb időszak beköszöntekor a rászorultak részére még tudjanak egy csekély segítséget adni. gg — Kiss Jenő hajdan volt hallgatótársunk, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár nyugalmazott főigazgatójának kezdeményezésére négy esztendeje szerveztük meg az első találkozót — emlékezett vissza dr. Kardos Józsefné Benke Irén, az esemény egyik házigazdája. Azóta minden évben más helyszínen találkozunk, ezúttal éppen az én szűkebb pátriámra, Szolnokra esett a választásunk. A közös téma adott, hiszen ahányan csak itt vagyunk, valameny- nyien a hivatásunknak szenteltük életünket. Sokan nyugállományba vonultak már az elmúlt évek során, ám a könyv örök szerelem marad. A könyvtárat nem lehet egyszerűen elfelejteni, az olvasást abbahagyni. Ezek a dolgok tőlünk elválaszthatatlanok. Jómagam itt, ebben az intézményben töltöttem el életem jelentős részét. Büszke vagyok rá, hogy ma is hasznos újítások — egyebek mellett a korszerű, szabad polcos olvasószolgálat és a tudományos tájékoztatás megteremtése — fűződik a nevemhez. A hangulatos beszélgetés részt1 vevői közül még egy könyvtáros volt megyénk szülötte. Bálintné Hegyesi Júlia szintén a Verseghy könyvtárból ment nyugdíjba, ám pályafutása a Karcag Városi Könyvtárban indult. — Kezdetben a karcagi intézmény vezetője voltam, ám a következő állomás már a megye- székhelyre vezetett. Még ma is szívesen emlékszem vissza a megyei könyvtár zenei részlegének kialakítására, amely legkedvesebb feladatom volt az itt töltött évek során. Jelenleg nyugdíjas vagyok, ami azonban nem jelent számomra parkolópályát. Az utóbbi esztendőkben ennek köszönhetően jutott időm arra is, hogy nagyszabású tevékenységbe, egy bibliográfiasorozat elkészítésébe kezdjek. E művek a Szolnoki Művésztelep egykori alkotóinak munkásságát örökítik meg, és bár né- hánnyal már elkészültem, azért a többi még jó időre ellát feladattal. Figyelem a tizennégy, jó hangulatú, önfeledt, fiatalságába visszatalált embert, és gondolatban igazat adok dr. Kardos Józsefné Benke Irénnek, aki hallgatótársainak szavait és találkozásuk szellemiségét így foglalta össze: „Mi, könyvtárosok, a világra rendkívül nyitott emberek vagyunk, egymás közt pedig egy nagy család.” Bugány János Az Orbán családnak is főz nyaranta A felvételen Boda András és a felesége Svájcban ezer emberre főzi a marhahúst A most 51 éves és Tápiógyörgyén lakú Boda András rendkívül színes egyéniség. Noha eredeti szakmája lakatos és motorszerelő, messze földön híres szakács. Olyannyira, hogy Orbán Viktor és családja is évek óta nyaranta nála ebédel, jobban mondva ő főz rájuk. De egyszer főzött ezer emberre Svájcban is. A fentiek mellett Boda András ágyúval is rendelkezik, igaz, ez most a polgármesteri hivatalban várja a „bevetést”. Évekig dolgozott Szolnokon, afféle bejáróként: hajnalban hozta a vonat, este vitte haza a megye- székhelytől harminc kilométerre lévő lakására. Mostanság nincs étterme, de bizonyos, hogy lesz. Addig gazdálkodik, mert a földhöz is ért. — Kezdetben lakatos voltam, bár a motorszerelést szintén kitanultam — meséli. — Szolnokra ingáztam évekig, de hát mint minden férfiember, a hasamat is szeretem. Ezért később elsajátítottam a szakács, a felszolgáló és a melegkonyha-üzletve- zetői szakmákat is. Végül ez az én igazi világom. — Mondják, messze környéken híres lakodalmi főző. — Nem a könyv szerint csinálom. Jó szájíz kell hozzá, ez a titka az ízeimnek. Saját receptjeim vannak, a feleségem, Marika segít. Svájcban például három bográcsban három mázsa húst főztem. — Hogyan ismerte meg a miniszterelnököt? — Akkor még nem volt az Orbán Viktor. Talán négy éve már, hogy a gyerekekkel nyaranta több napot töltenek Györgyén egy karatetáborban. Nálam, a Kis Pipa vendéglőben kosztoltak, amelyet 29 évig vezettem. — Külön főzött nekik? — Ugyan már, dehogy! Azt ették, amit a többi negyven, karatés gyerek. Sőt Orbán Viktor direkt megkért, ne náluk, az ő asztaluknál kezdjük a felszolgálást, hanem először a sportoló srácok kapják meg az adagjukat. — Mi volt a menü? — Ami jött. Levesek, főzelékek, tésztafélék, húsok. Mindent megettek az Orbán gyerekek, még a tökfőzeléket is, mert ez volt a feltétele a jégkrémnek. Estére is főztünk, azt, amit a táborozok kértek. Tejberizst, tésztafélét. — Mi volt az Orbán csemeték kedvence? — Mindent elfogyasztottak, amit kihoztunk, talán a főtt kukorica. Azt nagyon szerették. — Hallottuk, ágyúja is van. — Igen, gulyáságyú, a polgár- mester vette, a községházán őrzik. Ebben a legfinomabb az étel. — Mondták, jelenleg gazdálkodik. — Nem vásároltam meg a vendéglőt, lehetetlen felfűteni, any- nyira magasak a falak. Gazdálkodom, földet bérelek, és ha hívnak a Jászságba vagy bárhová, megyek főzni a lakodalmakba. De tervbe vettem: egy vendéglőt nyitok, és akkor a karatetábornak meg az Orbán családnak, amíg itt lesznek, valószínű megint én főzök. Délben is, meg este is. D. Szabó Miklós NÉZŐPONT Nyílt titok Jászárokszálláson nyilt titokként beszélnek arról az emberek, hogy a helyi hűtőgépgyárat eladják. A hivatalos információk természetüknél fogva lassan csordogálnak, sok konkrétumot pedig nem tartalmaznak. Ezekből azonban kiszűrhető, hogy a közeljövőben valamilyen irányban változni fog az üzem és az ott dolgozók helyzete. Talán ez lesz-lenne az a gyáreladás, melyet már mindenki vár. A jelenlegi tulajdonos jászberényi üzemei szédületes gyorsasággal fejlődnek. Száz meg száz új munkahelyet teremtettek az elmúlt évek során, ahol a megye egyik legjobban fizetett dolgozóivá válhattak az itt munkát vállalók. A kistérség fővárosában és a környező településeken gombamód szaporodnak a beszállító cégek, vállalkozások. Egyes számítások szerint több mint hétezer ember él közvetlenül és közvetve a fehéráruk gyártásából. Ezzel szemben Jászárokszálláson jó esetben is stagnál az üzem tevékenysége. Látható, hogy a svéd tulajdonosok nem tekintik stratégiai iránynak a kereskedelmi hűtők gyártását. Ez nem vád, hanem tény. Ilyen háttérrel azonban a fejlesztésnek nem sok esélye van ezen a területen, így az egyének gyarapodása sem megva- lósitható. Éppen ezért tekintenek bizakodó várakozással — a természetes egzisztenciaféltés mellett — az ott dolgozók a változások elé. Ahogy jeleztem, a „Mi lesz velem, a családommal”, „...ha valóban eladják a gyárat, az új tulajdonosnak kellek-e?” érzés benne van a levegőben. Másrészt viszont egy új tulajdonos — a remények szerint — nem hagy kihasználatlanul egy egész gyárcsamo- kot. A kisváros szempontjából pedig végképp az volna a legkifizetődőbbe!), ha az éledező helyi ipari övezetben egy újabb prosperáló, nem utolsósorban némi adót fizető vállalkozás indulna be Jászárokszálláson. Erre azonban egyelőre még várni kell.
