Új Néplap, 1999. szeptember (10. évfolyam, 203-228. szám)

1999-09-23 / 222. szám

1999. szeptember 23., csütörtök Riport 7. oldal „Nézem a csillagokat, adják már vissza Nikit!” „Négy óra múlt néhány perccel, amikor az ABC-hez ér­tem. Enyhe téli napokat éltünk, egy szem hó nem volt a járdán, az utakon. így gyorsan haladtam előre a kerék­párral az úton, ahol tudtam, Nikivel biztosan találkozom, Nem láttam a boltnál és nem láttam a művelődési köz­pont felé igyekezve sem. Azt gondoltam, bizonyára nem ért még véget a néptáncéra...” szire elláttam. Mérges vol­tam rá: hol lehet már? Hat után néhány perccel vettem a kabátomat, bicik­lire ültem. Addig­ra már besötéte- ett. Lassan men- m, hogy észreve- hessem. Vissza­mentem a művelődé­si központhoz, de nem tudtak róla semmit. Aztán felhívtam aput, de ők sem találkoztak ve­le. Hazaindul­tam ismét, fel­csengettem a nagyfiamnak. Megbeszéltük, amikor hazaér­kezik Niki, kite­szik a kis takaróját kórházat és min­den elérhető rokont, de senki nem tudott a lányomról. Ekkorra már elmúlt este kilenc, a rendőr­ségre indultunk. Ők átnézték a művelődési központot, ki­nyittatták a sportcsarno­kot, s átkutatták az is­kolát. Niki minden néptáncos csoport­társát, osztálytársát, valamennyi roko­nunkat, ismerősün­ket még akkor éjjel felköltötték, tudnak-e róla valamit. Közben mi tovább járkáltunk az Szathmáry Sándorné, a hétéves Nikolett édesanyja akkor kezdett aggódni, amikor hazaérve sem ta­lálta a lányát. Még akkor sem sej­tette, hogy (eddig) több mint másfél év keserves története kez­dődik számára.- A művelődési központnál vártam pár percet, aztán hazain­dultam. Azt gondoltam, mégis­csak elmehetett már... Ötpercen­ként kimentem az erkélyre, egy levél nem volt a fákon, akkor kez­dett el szürkülni, az erkélyre. Összevissza mászkál­tam a lakótelepen, nyolc óra előtt nem sokkal a szomszédok felfi­gyeltek a nagy járkálásra. Ők is el­indultak Nikit keresni... Újra tele­fonáltam apunak, hogy jöjjön se­gíteni. Hamarosan megérkezett, jött a sógorom is. Ekkor már na­gyon megijedtem. A sógorom el­ment a művelődési központba, ahová behívták a néptánctanárt... Niki osztályfőnökéhez szalad­tam... A művelődési központnál gyülekeztünk, hív­tuk a mentő­tom, rendszerint olyasmit csinál, hogy „veszekednem” kell vele. A valóságban sajnos nincs nyoma. De folytatom tovább a keresését. Több ezer kilométert utaztam érte, és kész vagyok még többet, csak bírjam anya­gilag. Esténként rendszerezem az iratokat, leveleket, újságcik­keket, hallgatom a magnóka­zettákat. Próbálok rájönni ar­ra a szálra, amit eddig senki nem vett észre. Magunkat is beleértve. Mindenkép­pen meg akarom talál­ni. Ha nem él, akkor is. Egy könyvben olvastam, a gon­dolatnak teremtő ereje van. Eszerint a „ha” szót nem szabad használ­ni, ezért úgy mondom: min­denképpen meg akarom találni. Meg fogom találni! A lakás­utcákon, immár négyen, mivel megérkezett a lányom apukája is. Kimentünk a volt KGST-piachoz, a sportpályához, s bemondattuk a helyi rádióban: eltűnt, ki látta? Jártunk a taxiállomáson, a busz- pályaudvaron, a vasútállomáson, közben meg-megállítottuk a rend­őrkocsikat, tudnak-e már valamit. megkérdezték tőlem, miért nem. Nem tudom ma sem a pontos vá­laszt. Én, aki korábban apróságo­kon is elsírtam magam... Már nem az vagyok, aki azelőtt. A kör­nyezetemtől tudom, mennyit vál­toztam. Én is észrevettem, hogy eddigi félelmeim semmiségekké váltak, például rémálmaim voltak egy-egy ijesztőbb filmtől. Diákko­rom óta most először megint stoppoltam. Nem érdekelt, mit gondolnak rólam, gyorsan be kel­lett jutnom a rendőrségre. Rettegtünk, este lesz, és Nikinek még egy éj­Úgy is mondhatnám: elrabolta. Ezt a szót azonban nem használ­ja senki. Eltűnik egy tárgy, elvisz­nek, ellopnak egy biciklit, az em­bert meg elrabolják. Sokszor el­gondolkoztam, hallgatva a híre­ket, a Nikolett nevűekkel mennyi minden történik. Egy látnok kife­jezetten azt mondta, a neve mi­att. A világért se venném el a ne­vét, de szívesen rábeszélném má­sikra, amikor megkerül. A család, a barátok a mai napig nyomoznak. Sok emberrel megis­merkedtem. Volt, aki csak azzal segített, Babérok nélkül A Békés Megyei Rendőr-főkapi­tányság államigazgatási eljárás keretében keresi Szathmáry Nikolettet.- Azértállamigazgatási eljárás ke­retében, mert az eltűnési ügyek­ben erre van lehetőségünk, nincs alapos gyanú bűncselekmény el­követésére - mondta Fülöp Ist­ván, a főkapitányság bűnügyi osz­tályvezetője. - Nem ülünk a ba­bérjainkon, próbálkozunk újabb és újabb módokon megtalálni. Világosodott, amikor újra végigjártuk a sportpályát, az élelmiszer-áruházát,. mert egy rendőrkutya odaveze­tett bennünket. Órákig jár­tunk és figyeltünk, mindhiá­ba. Senki nem panaszko­dott fáradtság­Mancs sem találta Nikolett keresésébe a miskolci Lehóczki László is bekapcsoló­dott a törökországi földrengés túl­élőit fellelő, híressé vált kutyával, Manccsal. Sajnos, Nikit se élve, se holtan nem találták meg. Magánnyomozás Az elmúlt év nyarán egy pécsi magánnyomozó jelentkezett a családnál, se­gítene Nikolett keresésében. Többször járt Gyulán, feltevéseit ellenőrizni. Tovább gyűjti az adatokat. Egyelőre eredmény nélkül. ra, az elszántság vezetett minden­kit. Eljött a reggel, megállítottuk a munkába igyekvőket, a házaik­ból kilépőket, a boltba indulókat és minden járókelőt. A levegőben megjelent egy helikopter... Nyolc óra előtt az iskolához mentünk.. Miért is ne jönne ott Niki a töb­biek között, hátán az iskolatáská­jával? A városban elterjedt a lá­nyom eltűnésének híre, ezért ma­gunkhoz vettük a fényképeit, mu­togattuk, osztogattuk a kocsmák­ban, s a csütörtöki, gyér piacon. Közben állandó „vendégek” lettünk a rendőrségen. Már nyi­tották előttem az ajtót: jön Niki anyukája! Apró részletekbe me­nően kikérdeztek mindent, a ru­hájától a rejtett anyajegyéig, a kedvenc szóhasználatáig. Mintha ellopták volna belőlem Nikit, csak töredékek jutottak eszembe. Nem sírtam. A rendőrségen is szakát kint kell töltenie a hideg­ben, a sötétben. Aztán eljött az éjszaka, a következő és az újab­bak is. Nem hibáztatok senkit, hogy nem találták meg a lányo­mat. Lám, az osztrák Nataschdt sem találták meg a mienknél fej­lettebb országban. Figyelem a hí­reket, mennyi kisgyermek eltűnt már! Különös, hogy a magyaror­szágiak mind megkerültek. Meg­találásuk reményt adott: meglesz a lányom is. Nem így történt. Az első napokban, hetekben ruhás­tól aludtam. Állandó készenlét­ben. Azt képzeltem, mindjárt ko­pognak a rendőrök és visznek Ni­kihez. Nem tudom, van-e még va­laki a világon, aki azóta is annyi­ra várja őket. Most is, ha rendőr­autó fékez a közelemben, azt hi­szem, nekem akarják mondani a jó hírt... A lányom eltűnéséért csak azt hibáztatom, aki elvitte. hogy írt, telefonált. Ők is tartot­ták bennem a lelket. A kezdetek­től adták a feladatot: keresni! Imádkoztam, különböző színű gyertyákat gyújtottam, ha kellett óránként, ahogyan a „szertartás” kívánta. Volt, hogy pontban éjfél­kor kellett lemennem az utcára... Nem, nem bolondították meg a látnokok. Tenni akartam, amit mások mondanak, mert az én gondolatom szerint már mindent megpróbáltam. Hipnózisnak ve­tettem magam alá, voltam szel­lemidézésen, asztrológusnál, gra­fológusnál, számmisztikusnál. Járt nálam kártyavető, tenyérjós. Kávézaccból jósoltak, gyertyát öntöttek, ingáztak, háromlábú széket faggattak, poharat utaztat­tak az asztalon, megnézett látó­asszony és ropogtatták az ujjai­mat. Mindenről kérdeztek és fel­szólítottak, hogy álmodjak. Mió­ta Niki eltűnt, ritkábban álmo­dok. Róla nagyon keveset. Ha mégis, két-három éves korában Iá­ban a ruhái, tanszerei, játékai érintetlenül várják. Nézegetem, biztosan kinőtte már kedvenc ró­zsaszínű szabadidőfelsőjét, a pu­lóverét, amit én kötöttem neki. A falak tele vannak a fényképeivel, kitettük a fotel támlájára azt a kis blúzt is, melyet ő varrt. Ma is úgy megyek haza, hogy szétnézek a lakásban: tényleg nincs otthon? .Sokat nézem az eget, a csillago­kat: adják már vissza Nikit! Szathmáry Nikolett 1998. ja­nuár 14-én délután, egy szer-dai napon tűnt el Gyulán. Máig nincs hír felőle. A sok nap között vannak különlegesebbek, me­lyektől Niki édesanyja azt várja, hogy ekkor majd visszatér a lá­nya. De nem jött az azóta eltelt két születésnapján, a neve nap­ján sem. Szeptember tizediké új­ra Nikolett napja volt. Remény­kedett, talán most! De Niki nem érkezett meg. Édesanyja szerint még nem... Szőke Margit Keresi ország, világ A család sokszorosíttatta Niki arcképét. Először kézzel írott plakátokat ké­szítettek, majd nyomdai úton előállítottak kerültek a kirakatokba, az ország postahivatalaiba, vasútállomásokra, autóbuszokra. Készültek öntapadós címkék is, ezeket levélzárónak használták. Magánszemélyek és cégek egy­aránt segítettek a keresésben. A pécsi Délhús például maga sokszorosítot­ta a címkéket, és helyezte exporttermékeire, a külföldre tartó járműveire.

Next

/
Thumbnails
Contents