Új Néplap, 1999. szeptember (10. évfolyam, 203-228. szám)
1999-09-02 / 204. szám
Szolnoki alkotás Szánkon Újratelepítésének 125. évfordulóját ünnepli az idén a Bács megyei Szánk község. Jogos a kérdés: miért érdekli ez a megyénk- belieket? Nos, nemcsak azért, mert az ilyen jubileumok jól jelképezik népünk veszteségeken magát túltevő, teremtő erejét, hanem azért is, mert ezt a települést huzamosabb időn át szoros kapcsolatok fűzték Szolnokhoz. A szénhidrogén-bányászat egészét érintő, országos átszervezéseket megelőzően ugyanis a szolnoki központú Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat szakemberei alapították és egy ideig működtették a szan- ki földgázüzemet. A község nevezetes jubileumának tiszteletére avatták fel a Pataky Béla szolnoki szobrász- művész által készített, a szanki olajbányászok harmincöt évi erőfeszítéseit szimbolizáló emlékművet. Az ünnepséghez jól illett Vajda János egyik költeményének Fáik Miklós okleveles olajmérnök által tolmácsolt két sora: „Ki mi nagyot tett, szépet gondolt/ Örökké él, mert egyre hat.” Pataky Béla szobrászművésznek az aradi vártanúkat ábrázoló szoborkompozícióját a következő hetekben avatják fel Zalaegerszegen. Pataky Béla a szanki emlékművel Regionális nyugdíjas-találkozó Gyalog Lajosné, a mezőtúri városi nyugdíjasklub vezetője és önzetlen segítőtársai meghívására több településről érkeztek nyugdíjasok a híres-nevezetes túri vásárra. Felléptek művészeti egyesületeik Budapesttől, Békásmegyerről és más helyekről is. Megyénkből — a tőle már megszokott sikert aratva — a zagy varékasi Kék Ibolya együttes lépett a közönség elé. A szervezők városnézésről is gondoskodtak. Készséges idegenvezető kalauzolásával még a városháza tornyába is felmehettek, ha vállalták a hetven-nyolcvan lépcsőfok megmászását. Piknik Zagyvarékason Az áradás korábban „elmosta” a zagyvarékasi pikniket. A szervezőket azonban nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladják, így aztán szeptember 4-én mégiscsak megrendezik a községben a sok településről érkező nyugdíjasok számára a hét országra szóló, gazdag programú pikniket. Vonzza ez a rendezvény a fiatalokat is, hiszen több községből érkező mazsorettcsoportok parádéja is színesíti a programot. A művészeti csoportok bemutatkozása bizonyára jó szórakozást jelent a résztvevőknek. Az oldalt írta: Simon Béla Otven éve jóban-rosszban Szűk családi körben ünnepelte a közelmúltban házasságkötésük ötvenedik évfordulóját Ferenci Tibor és felesége. Mindketten pedagógusok voltak. Életútjuk is igazolja nevelőmunkájuk egyik sarkalatos pontját - nevezetesen azt, hogy jóban- rosszban ki kell tartanunk egymás mellett. A jó sorsot is gyakran tűzdelik ugyanis embert próbáló időszakok. így van ez úgyszólván minden ember életében. S miért lenne ez másként a Ferencz család sorsának alakulásában? A jászberényi tanítóképzőben kibontakozott diákszerelem idején, majd első munkahelyükön, a tamazsadányi iskolában is olyan felhőtlennek tűnt az élet. Szeretettel fogadták őket, s nyitva állt előttük az érvényesülés útja. Szolgálati érdekből Ferencz Tibort a pélyi, majd a jászla- dányi iskolaigazgatói székbe, később tanfelügyelőnek a szolnoki járási hivatalhoz vezényelték. 1980-ban egy súlyos gégeműtét következtében kerékbe tört sokat ígérő pályája. Felesége, Julika még a nyugdíjazása után is hat évig tanított. Társadalmi munkát is A jubiláló család mindig végzett, s végez jelenleg is. Ő a nyugdíjasok megyei kulturális és érdekvédelmi egyesületének elnöke, s ő vezeti a szolnoki pedagógus- nyugdíjasklubot is. Méltán tekintheti életműve koronájának azt, hogy az ő ötlete és fáradhatatlan szervezőmunkájának eredményeként Kohón felállították a Petőfit és feleségét ábrázoló páros szobrot, Pogány Gábor Benő alkotását. A nevezetes jubileumon (BEKÜLDÖTT FOTÓ) nem lehetett jelen a fiuk. Katonatisztként tragikus körülmények között vesztette életét. Logopédus lányuk, a családi-rokoni kör, s főleg négy unokájuk pótolja hiányát. A futószélként eltelt emberöltőre visszagondolva megelevenednek az emlékek, s bizonyára azzal a megállapítással Ferenczéknél is, hogy a súlyos csapások, megpróbáltatások ellenére az élet mégis szép és örömteli, ha az ember látja értelmét. A Szűcs Péterné által -vezetett homok-óvirághegyi nyugdíjasklub sokrétű programjáról már hírt adtunk lapunkban. Képünkön az aratást befejező ünnepségen részt vevő nyugdíjasok egyik csoportja látható, (beküldött fotó) Mihály Kálmán Meghalt Mihály Kálmán, a szolnoki hírneves nyomdászdinasztia egyik tagja. Huzamosabb időn át a Néplap előállításán is fáradozott. Később alapítója lett az Olajbányász nyomdának. A Tiszának is szerelmese volt. Horgászegyesületi vezetőként is tevékenykedett. Hamvait a családja az általa kért helyen helyezte el. Velünk együtt a Tisza zsongása őrzi emlékét. A tanyát elvitte a hajó Nemcsak az emberek öregednek, hanem az életsorsukat gyakran alakító tárgyak is avulnak, majd a semmibe vesznek. Ez a gondolat vetődött fel bennem a minap egy idős, nevének elhagyását kérő emberrel történt beszélgetésem során. Az alcsiszigeti öntözőrendszer 1954-beli kialakítása került szóba. A legkorszerűbb öntözési rendszert valósítjuk meg — hangoztatták az akkori vezetők. Aratás előtt kezdtek a munkához. Széles sávot vágtak az éretlen gabonában. A dúsnak ígérkező termés ott ment tönkre. Kanalas kotrógéppel vájták a csatornát, ha útjukba esett valamilyen építmény vagy tanya, azt le kellett bontani. Az ottani parasztok földjét is elvették. Kárpótlásul messze, más határban kaptak néhány holdat. Egyikük így emlékezik a távoli föld művelésére: „A fél életemet úton töltöttem.” Nemcsak a módosabb gazdálkodókkal bántak így, hanem az olyan kisparaszttal is, aki így kezdte az életet: „A semmire, csupán a két kezem munkájára alapítottam családot.” A fontos csak az volt, hogy működjön az öntözőrendszer. Egy ideig működött is. Jobbra-balra kilencven méterre spriccelt a hajó. Az így öntözött terület semmi volt Alcsisziget egészéhez képest. Abba is hagyták a munkát. Eltűnt a hajó, a kiszáradt csatorna inkább forgalmi akadályt képez. Az ottani terület egy részén üdülőtelepet létesítettek. A szabadidejüket gondtalanul ott töltők bizonyára még véletlenül sem gondolnak arra, hogy valamikor csak a munkának élő, családjuk boldogulását ott alapozó emberek munkálkodtak azon a tájon. Olyanok, akik olyan örömmel járták a határt, mintha az egész világ az övéké lett volna. Szomszédbeli szépkorú szavalok Szolnokon A Kárpát-medencei szépkorúak minap rendezett szolnoki szavalóversenyére a szomszédos országból is érkeztek versenyzők. Közülük szólaltattunk meg néhányat — azt tudakolván tőlük: mi késztette őket a rendezvényen való részvételre? A vers végigkísérte az életemet — A szolnoki szavalóversenyről már tavaly hallottunk, de nem tudtam eljönni. Most igyekeztem, hogy sikerüljön — hangsúlyozta a Nagybányáról érkezett Asztalos Gábor. — Az irodalom tete számomra a középiskolából ered. A szatmári re- formátus gimnáziumban érettségiztem, s az ott kapott út- ravaló végigkíséri egész életemet. A vers meg különösen kedvencem, mert sokan mondják, és úgy is van, hogy a vers a beszéd ünneplő ruhája. Tetszenek a gondolatok szép, tömör kifejezései. Ahogy öregszik az ember, egyre nehezebben tanul meg egy- egy verset. Ezért talán a dac is — kedvtelésből — arra serkent, hogy csak úgy magamnak megtanuljak egy verset. Most, hogy alkalom nyílt erre a megmérettetésre, éltem vele. Nagybányán is vannak lehetőségek a szavalásra. Szeptember első vasárnapján például mindig Petőfi-na- pot rendeznek Kohón. Vannak egyéb szereplési alkalmak is — így március 15-e, vagy ha valamelyik kötőre emlékezünk. Misztótfa- lusi Kis Miklós nevét viselő művelődési egyesületünk is van. Tavaly részt vettem Szatmárban az évente megrendezett Gel- lért Sándor- szavalóverse- nyen is. Szereplési alkalom tehát adódik, ha érdeklődik az ember. Egyébként vegyészmérnök vagyok, de szívesen hallgatom a versek tolmácsolóit. Hivatásunknál többet nyújtani — Tavaly is itt voltunk, s nagyon jól éreztem magam — emlékezett a szabadkai Péter Angéla. — Másik oka részvételemnek az, hogy nálunk, Szabadkán nincs ilyen verseny. A vajdasági magyarok közül inkább a fiatalok járnak ilyen rendezvényekre. Én is a kislányomat hordom szavalni. Az idén az adott és Magyar- országon is ismert állapotok miatt nem volt lehetőségünk f arra, hogy bármit is rendezzünk. Szerintem nemcsak a fiataloknak kell mondani a szép verseket, hanem az idősebbeknek is. Nemcsak azért, mert szeretjük azokat, hanem azért is, hogy hivatásunknál többet tudjunk nyújtani. Irodában dolgoztam, így nem a pályám inspirált a versek szeretetére, hanem az, hogy a középiskolában nagyon jó tanárnőm volt, Horváth Emma, aki a verseknek szentelte életét, pedig nem is az anyanyelvet tanította, hanem a franciát. Ó általa Szabadkán nagyon sokan ápolják a magyar irodalmat. S nemcsak a verselést, hanem a prózát is. Feltöltődöm általa — Négy évig tanítóképzőbe jártam — mondta a székely udvarhelyi Keszler Károlyné. — Ottani tanárnőm szerettette meg velem a magyar irodalmat. Ennek köszönhetően negyvenöt-ötven éve mondok verseket. Amikor végeztem, az akkori politikai körülmények nem engedték, hogy a vágyam szerinti pályára lépjek, így aztán „száraz munkakörben folyt az életem. Harmincöt évig könyvelő voltam — de minden munkahelyi rendezvényen szavaltam. A magyar irodalom közkedvelt Székelyudvarhelyen, hiszen ott nem vagyunk kisebbségben. A lakosság döntő többsége magyar. Református lévén a templomban is mindig szavaltam. A magyar irodalmat nagyon szeretem, sok költő verseit ismerem. Az unokáimat is ebben a szellemben nevelem. Székelyudvarhelyen irodalmi körök is vannak, s a nyugdíjasok rendezvényei is alkalmat adnak a versmondásra. Szavalni nem tanultam, amatőr szinten mondok verseket, de remélem, nem ez a fontos, hanem az, hogy szeressük a magyar irodalmat, mert feltöltődünk általa. FOTÓK: M J.
