Új Néplap, 1999. augusztus (10. évfolyam, 178-202. szám)

1999-08-27 / 199. szám

1999. augusztus 27., péntek Körkép 9. oldal Apa és lánya együtt repül A családi háttér az élet minden területén meghatározó. így van ez a pályaválasztással is. Persze nem minden gyermek igyek­szik szülei nyomdokaiba lépni, de olyan is előfordul, hogy va­laki tűzön-vízen át ragaszkodik a családi hagyományokhoz. A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Szolnoki Repülőtiszti Intézetének tíz - a minap tisztté avatott - hölgyhallgatója közül Pintér Tímea például éppen ilyen okból lett repülésirányító. elkezdődnek a dolgos hétközna­pok. Szolnokon maradok, itt kaptam toronyirányítói beosz­tást, amely nem is lesz olyan egyszerű feladat. Ugyanis egy átalakuló rendszerben, „első fecskeként” kell majd társaim­Pintér Sándor lányával, Tímeával Édesapja Pintér Sándor, a kecskeméti repülőezred pa­rancsnoka büszkén gratulált a kinevezési ünnepségről hozzá siető leányának. Szemében még ott bujkált a meghatottság pá­rája, amikor az atyai ölelés után hozzánk fordult:- Jómagam már a keleti tí­pusú gépek majd’ mindegyikén repültem, így a sportrepülők mellett szinte valamennyi MiG- fajtát is kipróbáltam. Mégis, ta­lán a legkedvesebb „hajózó” élményem úgy két esztendővel ezelőttről származik, amikor egy Albatrosz gépen a leányommal együtt repültünk. Érdekes volt úgy ülni a pilótafülkében, hogy Tímea irányítása alapján vezet­tem a vasmadarat. A frissen végzett, még ropo­gós repülésirányítói diplomáját szorongató Tímea mosolyogva hallgatta édesapja visszaemlé­kezését, majd átvette a beszélge­tés fonalát:- A mi családunkban már természetes és megszokott do­log, hogy édesapám katona és az igazi életeleme a felhők felett van. Azt hiszem, én egyszerűen ebbe nőttem bele, ezt láttam magam körül. Ezért választot­tam a repülőtiszti hivatást. Most az egyetem befejezésé­vel egy kis pihenő következik. Rövidesen azonban számomra is mai munkához látnunk. Hobbi szinten a repüléssel sem szakí­tok, de önállóan azért nem me­részkedem a levegőbe. A gépen csak édesapámmal érzem ma­gam igazán biztonságban ... Bugány János Hát nyaraltunk! Aki tehette, útnak indult. A nyaralók szereztek szép és fe­lejthető élményeket. Ezekből gyűjtöttünk össze egy csok­rot. Magyarország - Mátra: Egyre többen fedezik fel az itthoni szépségeket, a hegyvidéki fal­vak kínálta csendet. Ám a turis­ták magukkal hozzák a szeme­tet is. A tiszta kis falvak időn­ként zsúfolt pályaudvarokra ha­sonlítanak. A turistautakat el­dobált kólásdobozok, csokis­papírok szegélyezik. Most éppen egy család buk­kan föl az erdőből. Túrát tettek a kijelölt útvonalon. Papa, mama, gyerekek. Az asszony kezében hatalmas csokor mezei virág. Bizonyára eszébe se jut, hogy természetvédelmi terület­ről jött, ahol egy árvacsalánt sem szabad letépni. Ausztria - Bad Ischl: Nagy élmény egy magyarnak ebbe a valódi turistaparadicsomba el­jutni, és Sissy császárné ked­venc kávéházában enni egy sü­teményt. A kis asztalkánál ülve - a Sissyt ábrázoló festményt nézegetve - egy vendég ma­gyar hölgy elmereng azon, mi­lyen is lehetett a császárné ko­rában... Arra lesz figyelmes, hogy a szomszéd asztalhoz lete­lepszik két fiatalember és egy kutya. A nagy testű agár illem- tudóan az asztal alá húzódik, ám így is csak néhány centimé­terre van a magyar vendégtől. A nő csodálattal nézi az ápolt, csillogó szőrű ebet. Annyira be­lefeledkezik, hogy ez feltűnik a fiataloknak is.- Bocsánat, nem zavarja önt a kutyám? - hajol oda az egyi­kük. A hölgy „el van ájulva”. Nem azért, mert a kutya nem zavarta, hanem elsősorban azért, hogy ezt egyáltalán meg­kérdezték tőle! Hiszen itthon annyi minden megtörtént már vele - bocsánatkérés nélkül. Gazdival sétáló kutyák majd fellökték, körbenyalták, étte­remben a képébe fújták a füstöt, vagy úgy mentek el a széke mögött, hogy majd felborítot­ták, de soha senki nem mondta, hogy: elnézést. Hiába, mereng a hölgy Sissy arcképét néze­getve, látszik, hogy nem itthon vagyok. Tengerpart - Horvátország: Az ötven körüli hölgy harmin­cas fiával üdül. Borzasztóan örülnek a kedvezményes lehe­tőségnek, hiszen a magyarok­nak ez a tengerpart is lassan a megfizethetetlenek közé tarto­zik. Módjával süttetik magukat a napon. A napfürdőzést azon­ban megzavarja a folyton elő­bukkanó keblek látványa. Igaz, hogy kissé arrébb van egy nu­dista strand, de sokan mégis itt mutogatják fedetlen kebleiket. Mintha versenyeznének a nők, hogy ki dobja le hamarabb a melltartóját. Érdekes, nem a hi­bátlan alakú tizen-, huszonéve­sek járnak elől e divatban, ha­nem a negyvenesek, ötvenesek, akiknek jól jönne az egyrészes fürdőruha jótékony takarása. A hölgy néhány nap után nem búja tovább, megkérdezi a fiát:- Mondd meg, de őszintén, én vagyok álszent vagy irigy, amikor idegesít, hogy itt járkál­nak körülöttem félmeztelenül? Mire a fia rezignál tan feleli:- Mit gondolsz, nekem olyan nagy élmény ezt a sok rusnya nőt nézegetni? - paulina ­A TÉVÉ KÉPERNYŐJE ELŐTT Zajlik az élet a televízióban! Legújabban a Szabadság tér­ben, a tévé reggeli műsorában került sor őrségváltásra, Pikó András és az eddigi gárda ment, menesztették, nem jól engedelmeskedtek, s jött Ka­puvári Gábor, aki régi moto­ros, most ő viszi egy ideig a hátán-vállán egyedül a műsor­vezetői terheket. Meg is rogy- gyan olykor alatta, láthatóan nyomasztja a megfelelni aka­rás felelőssége. Azzal a szán­dékkal, hogy médiabékét te­remt - se ide, se oda, azaz se balra, se jobbra nem kacsingat - látott munkához. Majd meg­látjuk, mondaná a vak is. Inkább tehát arról, amit már láthattunk. Méghozzá immár egy hete, de még mindig em­lékezhetünk rá: két dokumen­tumfilmről, augusztus 20-án sugározta őket a televízió. Másról egyébként az ünnep műsorából nem igen érdemes beszélni, a szokványos, hiva­talos ünnepségek egyhangú közvetítéséről, a több órás körmenet továbbításáról, me­lyet menetközben megzavart az alkalmi riportemő butácska kérdéseivel, avagy a már meg­szokott filmműsorról, a Vár- konyi-filmekről, amelyek mindig előkerülnek így nem­zeti ünnepeink táján. A Korona pokoljárása Az egyik filmet főműsoridő­ben az egyesen láthattuk, s Bokor Péter és Hanák Gábor készítette, az a filmes duó, amely arra szegődött, hogy történelmi tárgyú ismeretter­jesztő filmeket alkosson. így került „látókörükbe” a Szent Korona is a maga kalandos történetével, még akkor - im­máron két évtizede - amikor elkezdődtek a nemzeti ereklye hazaszállításáról szóló tárgya­lások. Akkor fogtak munkába, és sikerült is olyan korona­őrökre találniuk, akik végigkí­sérték a koronát regénybe illő, romantikus fordulatokban is bővelkedő útján. Bállá József, Horváth Kálmán, Kocsis Ist­ván és Vály István, őket né­gyüket szólaltatták meg, s sze­rencsére beszédes emberek lé­vén képesek voltak szavakban is felidézni a pokoljárás „bugyrait”, drámába illő törté­néseit. Azt, ahogy elindultak a fővárosból ’44. novemberé­ben, hogy Veszprémbe mene­kítsék, majd hogy újabb helyre, Kőszegre szállítsák, amikor az előbbi sem bizo­nyult biztonságosnak, hogy Velembe vigyék, és egy völgykatlanba ásott barlangba rejtsék, majd a veszély köze­ledtére teherautóra pakolva Németország felé irányítsák, és eléljenek vele egészen a végállomásig, Mattsee-be, ahol kettéfűrészelt hordóba rakva várta sorsát az ereklye egy kimélyített lövészárokban mindaddig, amíg nem jutott végül is az amerikaiak kezébe, ahol aztán több mint 20 évig várakozott. Mindez pompásan bontako­zott ki a mesélők szavai nyo­mán és a kapcsolt egykori fel­vételek segítségével. S közben arra is nyílott alkalom, hogy előkerüljenek egyéb érdekes­ségek, például magáról a kor­mányőrségről - hány centinek is kellett lennie egy kormá- nyőmek - , de láthattunk ké­peket a nemzetvezető Szálasi házasságkötéséről is. Az ösz- szeállítás varázsát adja, hogy mindezekről első kézből hall­hattunk, hiteles vallomások formájában, s nem mások közvetítették, mi is történt a koronával. S bár az esemé­nyek megszabták a filmszer- kezet rendjét, a részletek me­netét, mégsem egyszerű kró­nikáját kaptuk a történteknek, hanem olyan alkotást, amelyet jól színesítenek a szubjektív elemek, s amelynek feszültsé­gei vetekednek akár a bűnügyi filmek izgalmaival is. Lám, milyen szórakoztató lehet az ismeretterjesztés is, ha jól csi­nálják, s mennyire gazdagíta­nak bennünket gondolatban! Nemzeti ereklyénk: a Szent Jobb Hasonló céllal és eredménnyel járt Jánosi Antal műsora is - a 2-es csatornán - , amelyben másik nemzeti ereklyénk, a Szent Jobb hányatott sorsát idézték fel, hogyan vándorolt az évtizedek során, hogyan járta meg egykoron a fehérvári bazilika sírkamráját, később egy nemes ember miként vitte bihari birtokára, hogy aztán ott felfedezze László királyunk, aki méltó helyül monostort alapított számára (ma is Szent­jobbnak hívják a települést) és hogy ismeretlen körülmények között a távoli Raguzába ke­rült, ahol domonkos szerzete­sek őrizték csaknem 200 évig kolostorukban; Mária Terézia közbenjárásával hozzák Bu­dára ... 1938-ban, István ki­rály halálának 900. évforduló­ján pedig körbeutaztatják az országban (körútja során Szolnokra is eljut). Megis­merhettük a relikvia jelenlegi helyét, környezetét is Szabó Gézától, akit lelkesen fagga­tott a szerkesztő riporter. Két nemzeti kincsünk került ref­lektorfénybe az ünnep alkal­mából - örömünkre, s a televí­zió dicséretére is. Valkó Mihály Hogy érzed magad? Az utóbbi években nem győzünk ámulni a tudo­mány és a technika szenzációin. Minden felgyorsult körülöttünk. Csak egyvalami nem változik: a diákok helyzete. Illetve változik az is, egyre rosszabb lesz. A gyerekek óvodás korukban átesnek az első fel­vételi vizsgákon. Aztán meg a lépcsőkorláton, mert az irdatlan nagy táska felrántja őket. Sokan reggel hétkor már és este ötkor még az iskolában vannak. Ez tíz óra, több, mint egy felnőtt munkaideje. S a gyerekek csak tanulnak szakadatlanul. Sok fölösle­geset is persze. Azokból a tankönyvekből, amelyi­ket a durva, profitorientált tankönyvpiac az isko­lákra sóz, a diákok érdekeit figyelmen kívül hagyva. A legtöbb tanár kedve hamar alábbhagy havi nettó negyvenezerért, mások meg szóról-szóra követelik a kisbetűs részeket is. Azt mondja egy ismert iskolapszichológus, a gyerekek vagy deviánsak lesznek, vagy szoronga­nak. Meg azt is: egy generáció túlterhelten és fruszt- ráltan fog felnőni. Gyanítom, ez az a generáció. A mostani. Aki sápadt-fejfájósan vonszolja magát nap mint nap a malomkősúlyú táskák terhe alatt, akinek talán a menzakoszt az aznapi legfinomabb falat, akinek a családja is agyonhajszolt, ha van olyan neki egyáltalán, aki előbb-utóbb valami bajba keveredik, mert nem figyel rá senki, aki szeretné, ha szeretnék, csak nem ér rá szeretni senki. Ilyenkor, tanév elején egy darabig ujjal mutogat egymásra az iskola és a család. Aztán elcsendesednek az indulatok. Ilyen­kor, a tanév elején elszömyülködünk, mi mindent cipel, tanul az a szerencsétlen gyerek, aztán elsik­lunk a dolgok felett. Legalábbis jövő szeptemberig. A gyerekek persze joggal gondolják, hogy a fel­nőttek részvétlenek. Aztán felnőnek ők is. Frusztrál- tan és túlterhelten. Úgy, hogy bár a lexikális tudásuk nagy (lehet), a műveltségük hiányos. És egymásra figyelni sem tanítottuk meg őket. Pedig lehet, hogy húsz év múlva nagyon jól esne, ha a túlterhelt generáció néha felemelné a telefon- kagylót, s megkérdezné:, Jlogy érzed magad, anya, apa? Vajon mi most eléggé figyelünk rájuk és meg­kérdezzük tőlük néha...? Járvás Zsuzsa Ötven év után újra az iskolapadokban Ezek a hölgyek voltak Kunhegyesen az egykori református, majd 1948-tól a Kossuth Úti Általános Iskolában a legelső nyolcadikosok, akik fél évszázada bal­lagtak. Egy híján harmincán végeztek ötven éve, három közülük meghalt, hu­szonegy eljött, a többi beteg. Nagy politikai baklövések, változások tanúi, olykor szenvedő alanyai. Amikor 1941-ben átlépték az iskola küszöbét, még Horthyt, a németeket éljenezték, és szidták Amerikát, az oroszokat Eltelt néhány esztendő, és akkor már a németeket, meg „a reakciósokat” kellett szidni, és ajánlatos volt hozsannákat zengeni Sztálinról, a szovjetekről. Ráadásul velük esett meg az a csoda, hogy eredetileg református iskolába iratkoztak, végül állami általánosban végeztek. Homlokegyenest ellenkező ideológiájú tantárgyakat tanultak, és sor­sukat hosszú ideig meghatározta, milyen családba születtek. A folytonosság szép példáját tükrözte, hogy az ott lévő nagymamák közül há­romnak ebbe az iskolába járó unokája köszöntötte a megjelenteket, majd az igazgatónő méltatta életútjukat. Az egyik szervező Nagy Mária, vagy Mariska, ők kuláknak számítot­tak, lesöpörték a padlásukat és a tanyá­juk is odalett. Volt marokszedő, arató, huszonöt évig tojástermelő. Nem ta­nulhatott a származása miatt, de tanult helyette a fia, és tanulnak az unokák. Á találkozó másik lelke Kovács Aranka. Neki több örömet, sikert ho­zott a demokrácia. Szegény gyerek lé­vén megnyílt előtte az út. Igaz, képezte magát, és harminchét évet dolgozott a Vízgépnél. A lánya tanár, a fia Eger­ben vállalkozó. Még volt az összejövetelnek egy fontos szervezője, Simon Emília, ő az akkori nagy szegénységet említi, hi­szen olykor ennivaló sem jutott. Két fiút neveltek a párjával, ésak az a baj, hogy az egyik messze lakik, és ritka vendég az unokákkal együtt. Fábián Irén remek tanulónak számí­tott, de szavait idézve az élet iskoláját nem vette ennyire jól. Mindig kiállt az igaz ügy mellett, a száját sem csukta be, és ugye az egyetlen rendszernek sem tetszett. Bojtor Kati az idősek otthonába ju­tott, pedig született három gyereke. Kétszer ment férjhez. Faragó Irén a háztartási ismereteket szerette és diák­szerelmet kötött: 46 éve házas. Az unokája már-már Európa-hírű asztali­teniszező tehetség a hölgyek között. Zsíros Juli 1957-ben volt utoljára Kunhegyesen és nagyon felzaklatták a régi emlékek. Három gyermeke közül kettő már meghalt. Szerinte az iskola, a szelleme tartást adott, mert ő hol fent, hol lent volt az életben, amit el kellett viselni. Váradi Erzsébetnek sem kedvezett a demokrácia: lesöpörték a padlásukat, ott kellett hagynia Kunhe­gyest. Évtizedek kellettek, hogy rendbe jöjjenek, ő még most is piaco- zik. Varga Marika szegény családból származott. Igaz, a szegénység ma is visszalopódzott, állítja, mert a sok érettségizett nem képes elhelyezkedni. Javasolta: az újabb találkozóra ne vár­janak fél évszázadot. Trenka Ica is is­merte az ötvenes évek szegénységét, hiszen fiatal lány létére rizst gyomlált, aratott. Világéletében az íróasztal ellen harcolt, mégis úgy alakult a sorsa: bárhová került, ott kötött ki. Tar Ilona mindig könyvelő volt, Tar Juliannát pedig mostanság sok beteg­ség kínozza. Nyíri Eszti nem szeretett tanulni, de dolgozni igen, így szépen megélt. Madarasi Mária szerzett né­hány diplomát, rendszerint olyan tár­gyakból, amelyeket kezdetben utált. Bizonyítva, kitartással sok mindent el lehet érni. Mészáros Eszter Kunhegye­sen maradt, Demeter József, azaz „ Te­jes” Jóska a férje, aki évtizedekig a tejcsamokot vezette. Az unokájuk ne­ves vízilabdás. Horváth Margitnak vi­lágéletében bizonyítani kellett, akár a többieknek. Nevetve mondja: időhiány miatt nem ment férjhez, most is az anyukáját gondozza. Szemben Gönci Rózsikával, akinek 19 évesen már két gyereke született, és irigyelte a rande­vúra siető lányokat, amikor végezte az asszonymunkát és olykor kinézett az ablakon. Szólni illik szeretett osztályfőnö­kükről is, aki Fabó Zsigmond tisztele- tes felesége. így ő sem tartozott a szo­cializmus kegyeltjei közé, sőt még a Rákosi-féle alkotmánytant is tanította 1948/49-ben. Noha hatan ellenőrizték olykor, helytállt ott is. Akár a tanítvá­nyai ebben a csupa nagy betűs ÉLET- ben, hiszen fiatal fejjel átélték a század jó néhány baklövését. Sőt, ezeknek sokszor lettek szenvedő alanyai. Kis­emberként nekik kellett a kiutat meg­keresni. Mert családosok voltak, mert konok kunok voltak - legtöbben meg­találták, amiben talán az iskola szel­leme is segítette őket. D. Szabó Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents