Új Néplap, 1999. július (10. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-22 / 169. szám
4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1999. július 22., csütörtök Szolnok belvárosában Csendre, nyugalomra vágynak Jászalsószentgyörgy indul a bajnokságban Szó nincs visszalépésről A település polgármestereként ellátom a sportköri teendőket is. Ha valakinek, akkor nekem tudnom kellene a labdarúgócsapat visszalépéséről, ám ilyenről szó nincs. Ellenben: sajnálatos, hogy a július 19-én megjelent „Lehúzzák a rolót a Vadas-kerti kapukon?” című cikk szerzője a negyed-fél igazságokat kész tényként közli — igaz, autentikus személytől. Tény: nem rózsás az önkormányzat anyagi helyzete, de nincs forráshiányunk, minimális a hitelünk (az is rendkívül kedvező kamatozású), a képviselők pedig az idén még a tiszteletdíjukat sem vették fel. Továbbá: a júniusi testületi ülésen elvállaltam, hogy e hó 25-ig szponzorokat keresek, ami meg is történt —, az önkormányzat pedig határozott arról, hogy a fél évi mérleg zárása után dönt a támogatás mértékéről — nem pedig arról, hogy nem fogja támogatni a sportkört. Lényeges különbség. Amilyen erőfeszítéseket tesz a képviselő- testület a település jobbításáért, úgy érzem, tisztességtelen kongatni a vészharangot. Nem érdemlik meg. Személyes ügyemnek tartom, hogy Koczka László ne maradjon magára, hisz döntően neki köszönhető, hogy a csapat összetart. Valamennyi játékos helybéli, ráadásul fiatal. Ez nagy érdem. Az ilyen embert meg kell becsülni. Ami a közművelődési intézményeket illeti: valóban úgy van, ahogy a cikk írója említi, de csak azért, mert összevonásra kényszerülünk — mondanom sem kell, hogy takarékossági okokból —, ehhez pedig szükséges az átalakítás és felújítás. Dr. Tóth János polgármester sportköri elnök * * * Csak néhány megjegyzés: a nevezési, befizetési határidő július 15-e volt és nem augusztus 25. A bajnoki rajton (augusztus 8-án) a játékengedélyek befizetését igazoló csekk hiányában a játékvezető nem engedheti pályára lépni a csapatot. Jelenleg egyetlen edzője sincs a szakosztálynak, s pár nappal a szezonkezdet előtt még tréninget sem tartottak. (Géléi) A magyar gazda partner legyen! Három szép napot töltöttünk együtt Az idén sem maradt el az immár hagyományos kirándulásunk. A huszonötödik éve működő nyugdíjasklub vezetősége minden program kialakításánál hazánk tájainak, városainak megismertetésére törekedett. A háromnapos út első állomása Kecskemét volt, ahol a főtér templomában gyönyörködve hallhattuk az öreg harang játékát. Innen Kiskőrösre vitt utunk, Petőfi szülőházához. A költő szobájában meghatottan néztek körül idős klubtagjaink. Kalocsán a helyi nyugdíjasok vártak bennünket. Jól előkészített program szerint megnéztük az érseki nagytemplomot, idegenvezető kíséretében a paprikamalmot, a kerámiaüzemet; a kalocsai vasútállomást kívül-belül díszítő virágözön szépsége elkápráztatott bennünket. Jártunk a tájházban, a helytörténeti múzeumban és egy tájjellegű csárdában, majd egy néptáncbemutatón. Következő állomásunk Kiskunhalas volt, ahol többek között a híres halasi csipkemúzeumban jártunk. A múzeum vezetője a kézimunka fortélyairól beszélt. Utunk innen Ópusztaszerre vezetett. Nagy érdeklődéssel csodáltuk a sok látnivalót. A napot Szentesen fejeztük be, ahol a helyi nyugdíjasokkal vacsoráztunk együtt. A nyugdíjasklub vezetője Szentes múltjáról mesélt, majd másnap megnéztük legszebb részeit. A művelődési házban láttak vendégül bennünket, ahol terített asztal mellett beszélgettünk dolgainkról. Délután Mezőberény nyugdíjasaival találkoztunk. Bemutatták a várost, este pedig együtt költöttük el a vacsorát. Kölcsönösen meghívtuk egymást egy baráti látogatásra. Fáradtan, de sok szép élménnyel, látvánnyal érkeztünk haza. Elégedetten, boldogan köszöntünk el egymástól. Ez a szép kirándulás megérte a költséget! Schmidt Imréné a klub elnöke Tiszafüred A levelekből válogatunk. A kiválasztott írásokat — a szerző előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával — feldolgozzuk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin Panaszkodnak a szolnoki Magyar utca és környékének lakói, hogy éjszakánként nincs nyugalmuk. Mint mondják, a randa- lírozás megkeseríti életüket. Alig van nap, hogy ne kérnék a rendőrség segítségét a rendbontók elcsendesítéséhez. A megoldást abban látnák, ha korlátoznák a környékben működő vendéglátóhelyek nyitvatartási idejét. A rendőrség minden elvárhatót megtesz a lakók nyugalmáért, de mire az egyik társaságot sikerül csendesebbre fognia vagy távozásra bírnia, jön egy másik, s kezdődik elölről a hangzavar. Egyébként figyelmet érdemel az is, hogy többnyire 13-14 éves fiatalokból kerülnek ki az éjszaka lovagjai. S az is elgondolkodtató, hogy a csoportokba verődött ifjak előszeretetKedves kötelességem, hogy köszönetét mondjak a jászladányi nyugdíjasklubnak, az Idősek Tanácsának és mindazoknak, akik a település 600 éves ünnepe alkalmából odaítélt díszpolgári cím adományozásánál személyemet is, mint az arra érdemesek egyikét, megemlítették. E bizalom felér egy kitüntetéssel. Nem kisebb öröm és elismerés, hogy a ladányi nyugdíjasklub egyik alapítójaként már tizenöt éve együtt lehetek a jó akaratú, idős emberekkel, és amikor arra szükségük volt, setel szívnak egy cigarettát — körbe-körbe adogatva azt. Van azonban másik nagy problémájuk is itt élőknek. Nevezetesen az, hogy sokan a szükségletüket az épületek falánál végzik el. A belváros lett Szolnok nyilvános WC-je. A nyári forróságban a szag alig elviselhető. A közegészségügyileg is kifogásolható állapot feltétlenül intézkedést kívánna. Érdemes volna végigmenni videokamerával Szolnok belvárosában este 10 és hajnali 5 között — mondják a lakók —, a kép önmagáért beszélne. Van-e megoldás? A vendéglátóhelyek a jogszabályban előírt feltételek szerint működnek. A utcán történtekért nem tehetők felelőssé, még akkor sem, ha esetleg ebből a vengíthettem. Öröm valamennyiünknek, hogy az eltelt évek alatt sok száz idős barátot szereztünk itthon és a környező községekben, de országunk legtávolabbi településein is. Azt is nagy elismerésként tartjuk számon, hogy klubunk tagjai közül már két alkalommal is részesültek a kitüntető díszpolgári címben. Nagy szomorúságunk viszont, hogy a tizenöt esztendő alatt közel fel száz barátunk örökre eltávozott közülünk. A klub születésnapjának előestéjén a jászladányi temetőben a tiszteletükre dégkörből kerülnének ki a rend- és csendbontók. Nyitva tartásukat csak akkor korlátozhatja a hatóság, ha bizonyossá vált, hogy a zajhatárértéket többszöri figyelmeztetés ellenére is túllépte az egység. Jelen esetben azonban egészen másról van szó. A város vezetőinek fontos az itt lakók közérzete, érdekeinek védelme. A fiatalok szórakozási kultúrájának, viselkedési normáinak finomítására, megváltoztatására azonban nincsenek lehetőségei. A rendőrséggel kötött együttműködési megállapodás szerint folyamatos lesz az ellenőrzés, s ha hangoskodást, birtokháborítást vagy más rendbontást tapasztalnak, az nem marad következmények nélkül. — k — koszorút helyeztünk el. Június 12-én ünnepeltük meg klub alapításának évfordulóját és településünk 600 éves fennállását. Ünnepségünkre szíves szóval és írásban is meghívtuk a jászal- sószentgyörgyi, ajászboldoghá- zi, a jánoshidai nyugdíjasok küldötteit és sok kedves vendéget, akik közül, aki csak tehette, el is jött. így együtt ünnepelhettünk, mindannyiunk felejthetetlen örömére. Gavaldik Mihály az egyik alapító tag Jászladány A lap július 10-ei számában olvasható Közel, mégis távol című igen aktuális jegyzet és a gazdák hangulatában hónapok óta tapasztalható elkeseredettség késztetett arra, hogy hozzászóljak az európai uniós témához. Már évekkel ezelőtt gyűléseken, összejöveteleken, sok ember egyetértését bírva, nem rosszallóan, de kételyeimet fogalmaztam meg a gyors csatlakozásról, s azt hiszem, fenntartásaim be is igazolódnak. Látjuk, hogy kellő előkészülettel folynak a tárgyalások, de a tények nem azt jelzik, hogy rövidesen a Kánaán földjére érkeznénk. Ettől nagyon távol vagyunk. S ha e távolságot politikusaink az Európai Unió vezetőivel történő tárgyalások sorozataiban nem tudják csökkenteni, akkor hogyan lesz tovább? Mi lesz az évszázadokon át híres magyar mezőgazdasági és egyéb termékekkel, ha az unió — minőségi és más kifogást hangoztatva — átvesz ugyan, de csak bagóért, mert az a nyugati elvárásoknak nem felel meg? Sajnos erre van kilátás, ha csak a múlt évi és az idei felvásárlási tapasztalatokat nézzük, ha egyes kereskedelmi szervek monopolhelyzetben diktált követelményeire gondolunk. Valóban „unióérettek” leszünk 2002 januárjára? Hogyan gondolhatjuk ezt meggyőződéssel, amikor csatlakozásunk előtt másfél évvel itt tartunk, ahol most vagyunk, látjuk a hústermékek, a tej, a zöldség, gyümölcsfélék, a gabona és sok más termék árának felháborítóan alacsony fel- vásárlási árát, a termelést akadályozó, import mezőgazdasági termékek behozatalát? E tapasztalatok az egész országot jellemzik. Szülőföldemen, Nagykörűben is mutatkozik ez az eladhatatlan élő állatoknál, a nyomott gyümölcsáraknál, a baracknál (ami egyáltalán nem kell, vagy csak fillérekért). Mindez hozza magával a termelési kedv csökkenését, esetleg beszüntetését, ami sajnos már sok helyen megkezdődött. Hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásunk megfelelően képviselje a magyar termelő megtépázott érdekeit, ahhoz nemcsak hangzatos szavak és olyan megállapodások kellenek, melyek alapján az unió óriási követelményeket szabva veszi át termékeinket az általa diktált áron, hanem meg kell mutatnia azt is, hogy egyenlő partnerként erkölcsi kötelessége is van minden országával szemben, ha a világ többi élenjáró gazdasági hatalma mellett akar maradni. Guth Sándor, Nagykörű Hosszú utat tettek meg a postagalambok A július 8-ai napot jegyzik a galambászok. A Törökszent- miklós és Szolnok környéki állattartók galambjaikat „ösz- szecsomagolva” várták a kamiont, hogy az autó az ügyes madarakat Magdeburgba vigye a röptetőversenyre. Kétezer galamb indult útjára, hogy 10-én, szombaton reggel felröppenjen és feladatát teljesítse. Úgy tudom, vasárnap reggel már meg is érkeztek az első galambok. Szegények, ha előre tudták volna, milyen ítéletidőben kell végigrepülniük a távot, biztosan meggondolták volna, elinduljanak-e a hosszú útra! H. A. Cegléd Szíves szóval hívtuk barátainkat A kegyelet virágai F érjem hamvasztás utáni búcsúztatója július 5-én 11 órára volt kitűzve a szolnoki temetőben. Június 30-án a város centrumához közeli virág- és ajándéküzletben — ahol a fiatal hölgy tulajdonos kedvesen, szolgálatkészen, udvariasan fogadott — megrendeltük a családi koszorúkat. Bizalmat ébresztett bennünk az is, hogy az üzlet tele volt friss, szép virágokkal. A főkoszorút vörös rózsából kértük — középébe a 27-es számmal, a házassági évfordulónkkal, fehér rózsából —, a másodikat huszonöt narancssárga rózsából, a harmadikat hét szál nemesített fehér krizantémból, a negyediket tizenöt piros kardvirágból. Kaptunk egy hozzávetőleges árat (a végleges majd a napi ár lesz — mondotta a hölgy). Megbeszéltük azt is, hogy a szalagokra való feliratok szövegét másnap visszük el az üzletbe. A hölgy felhívta figyelmünket, hogy pénteken zárva tart, de szombaton és vasárnap nyitva lesz, nyugodtan keressük meg, ha még bármi eszünkbe jutna. Biztosított bennünket arról, hogy a szertartás előtt másfél órával a ravatalozóban lesznek a koszorúk. Másnap átadtuk a feliratokat és 5000 forint előleget. Kérte, hétfőn reggel 7 órára legyünk az üzletben, nézzük meg a kész koszorúkat, mert utólag nem akar reklamációt. Azt mondta, akkor majd fizessük ki a megrendelést. Mivel közben módosítani szerettem volna a főkoszorúban a rózsák számát, szombaton — és vasárnap is — elmentünk az üzlethez, de az zárva volt. Hétfőn 7 órára ott voltam édesanyámmal az üzlet előtt. A tulajdonosnő fél nyolc után tíz perccel érkezett meg, s amikor beléptünk a boltba, legnagyobb megdöbbenésünkre a kész koszorúk helyett csak a kellékeket láttuk a padlón (köztük sok tönkrement, elszáradt virágot). Nyugtalanok lettünk. Kérdeztük, miért nincsenek készen a koszorúk, mire azt a választ kaptuk, hogy reggel, frissen szokta elkészíteni azokat. Újból megerősítette, hogy a szertartás előtt másfél órával kint lesznek a koszorúk, majd kiszámolta a költségeket, megírta a számlát, s mi kifizettük a még el nem végzett munkát. Kétségek között hagytuk el az üzletet, de próbáltuk magunkat nyugtatgatni. Ekkor nyolc óra volt. A ravatalozóba 10 óra előtt megérkeztünk. A rokonok, ismerősök gyönyörű, igényesen elkészített koszorúi már mind ott voltak. A mi négy koszorúnk azonban hiányzott. 11-kor a ravatalozóba vitték férjem hamvait és a kegyelet virágait, hogy kezdődjék a szertartás; kérésünkre öt percet még vártak a búcsúztató megkezdésével, s amikor már éppen elkezdődött volna, két nő — egyikük a virágbolt tulajdonosa — beszaladt a koszorúkkal. De bár ne hozták volna! A főkoszorú 51 vörös rózsából készült el, amiben összevissza álltak a szálak, legtöbbjük kinyílva, benne a 27-es szám fehér rózsa helyett barnás, csaknem elszáradt fehér szegfűből. A másik rózsakoszorú volt a legcsúnyább. A rózsaszirmok lehulltak, csak a száruk maradt meg, néhány épen maradt kinyílva vagy bimbósan, de teljesen elszáradva. A krizantémkoszorú olyan fajtából készült, aminek szárán több virág is nyílik, de ezek még csak bimbóztak, így nem vagy alig lát- szódtak. Csak a negyedik, a kardvirágos volt elfogadható. A temetés után néhány szál elszáradt virággal visszamentünk az üzletbe, megköszönve a „színvonalas, első osztályú” munkát. Magyarázatot kértem, de a válasz az volt: „Nincs”. Kértük vissza a koszorúk árát, a 13.700 forintot, de megtagadta. Nem tudtam belenyugodni a történtekbe, ezért másnap visz- szamentem és választási lehetőséget ajánlottam: vagy újra elkészíti a három koszorút, vagy elindítom a hatóságnál panaszomat. Ajánlatom elől határozottan elzárkózott. Amikor pedig azt mondtam, nem sokáig fog üzemelni a boltja, azt válaszolta: „Már mások is mondták ezt.” Dühömben azt kívántam, járjon ő is így, ahogyan mi. Erre kikelt magából és kiabált, takarodjunk az üzletből, mert hívja a rendőrséget. Az esetet már csak férjem iránti tiszteletből sem hagyhatom ennyiben. Mély fájdalmunkban, gyászában, emberi méltóságában alázta meg családomat a vállalkozó virágárus. Tanulságképpen pedig ajánlom az esetet mindazoknak, akik, úgy mint mi, bíztak az üzleti tisztességben és az adott szóban: legyenek gyanakvóbbak, bizalmatlanok, óvatosak! Mert nem tudhatják, kivel állnak szemben! (Név és cím)
